Így, „deresedő halántékkal” újra olvasva tisztán látszik, hogy Hemingway írásainak mélyrétegeit milyen erősen átjárja valami körvonalak nélküli bánat.
Győrffy Ákos
Az idill a tájban van, a táj eredeti arculatában. És persze abban, amit ehhez az itt élő ember legjobb pillanataiban képes volt hozzátenni.
A hajléktalanszállón fonnyadt el, szó szerint csont és bőr volt az utolsó hetekben. Minden kezelést visszautasított, nem vette be a gyógyszereit.
Erdélyt rég nem látjuk már, csak a vastagon rárakódott jelentéseket, a traumákat és a vágyálmokat. Erdély egyetlen hatalmas projekció, amely alatt szinte már észrevehetetlen a valódi Erdély.
„Jaj, főnök, ne tessék haragudni, nem akartam én semmi rosszat, csak tele lett az agyam fájdalommal. Képzelje, szerelmes vagyok.”
Negyven-akárhány éves fejjel ideje lenne már leszámolnom azzal a tévképzettel, hogy várok valamit egy helytől, hogy arra számítok, valami majd történni fog a vágyott megérkezés pillanatában.
Elképzelem, milyen lehet egyedül őrjöngeni lakodalmas diszkóra egy erdőszéli házban. Vagyis megpróbálom elképzelni, de nehéz.
Az ember egy idő után hajlamos haragudni arra, akivel őszinte volt. Azt gondolja, kiszolgáltatta magát neki, s a rá bízott titokkal a másik biztosan visszaél majd.
„Ha ilyen szép helyen lettem volna gyerek, ha ott nőttem volna fel, talán nem lett volna belőlem egy sittes csöves.”
Nincs mit szépíteni, az ember megromlik, nehéz lesz, sötét és durva. A szíve kihűl.
Ha Józsi őrült, hát őrült, mindenesetre az, amit mond, sokkal izgalmasabb és inspirálóbb normális embertársaim jobbára unalmas szövegelésénél.
Anyámban megfogant a betegség, velem együtt fogant meg, közös lett a vérkeringésünk, mint a sziámi ikreké. Ő az én ikertestvérem, a betegség.