„Kegyelmet nem kérek…” – Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének évfordulójára

Éppen hatvan esztendeje történt, amikor az ország nagy része még aludt. 1958. június 16-án, egy hétfői hajnalon kivégzésre készültek a gyűjtőfogházban. A három elítélt ekkorra már elbúcsúzott mindenkitől, akit e világon hagy. Hajnali öt órakor a Kozma utcai börtönben a vesztőhelyre vezették őket, és felolvasták halálos ítéletüket. Az 1956-os forradalom és szabadságharc miniszterelnöke, honvédelmi minisztere és a november 4-e utáni ellenállás vezetője emelt fővel állt hóhérai elé. A jegyzőkönyv szerint 5 óra 9 perckor elsőként Nagy Imrén hajtották végre a halálos ítéletet, majd Maléter Pál és Gimes Miklós következett. A kivégzésnél jelen lévő orvosok egybehangzó jelentése alapján Nagy Imre esetében 5 óra 16 perckor, Maléter Pálnál 5 óra 24 perckor, Gimes Miklósnál 5 óra 28 perckor állt be a halál. Az összedrótozott, kátránypapírba tekert holttesteket arccal lefelé tették koporsóba, majd jeltelenül földelték el a börtön sétálóudvarán.

Ekkor már régen halott volt Szilágyi József – akinek ügyét külön tárgyalták, és 1958. április 22-én halálra ítélték, két nappal később végezték ki –, valamint az a Losonczy Géza, Nagy Imre államminisztere, aki a börtönben éhségsztrájkba kezdett és 1957 végén máig tisztázatlan körülmények között veszítette életét.

A megtorlás pokoli volt, és messze nemcsak a forradalom és szabadságharc vezetőit érintette. Mintegy 400 embert végeztek ki a forradalomban való részvételért, több mint 21 668 személyt börtönöztek be, 16–18 ezer főt internáltak. A börtönökben sokakat brutálisan vallattak, megkínoztak, köztük számos nőt és kiskorút is. Az 1957. évi 4. törvénnyel lehetővé tették, hogy a 16 évesnél idősebb fiatalkorúakra is halálbüntetést szabhassanak ki, igaz, a végrehajtással legalább megvárták, hogy az elítélt betöltse a 18. életévét – mint ahogy az Mansfeld Péterrel is történt. Akiket elfogott a szovjet hadsereg közülük még több száz főt szovjet hadbírósági eljárás során végeztek ki, s mintegy 860 embert a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba deportáltak.

Mi vezetett mindehhez? Miért kellett még Haynau vérbíráinál is kegyetlenebbül megboszszulni és elfojtani a magyar nép szabadságvágyát? Nos, egyrészt megfélemlítésből, másrészt azért, mert a kormányfői tisztségéről lemondani nem hajlandó Nagy Imre nem egyezkedett az új rendszerrel. Mint az később kiderült, a Nagy Imre és társai ellen folytatott koncepciós pert a Szovjetunió vezetője, Nyikita Hruscsov kérte a kádári vezetéstől. Magáról a perről az 1957 márciusában, Moszkvában rendezett szovjet–magyar csúcstalálkozón döntöttek. Nem véletlen, hogy 1957. április 9-én kiadott párthatározatban már rendelkeztek Nagy Imréék letartóztatásáról, amely április 14-én meg is történt a romániai Snagovban, ahol addig házi őrizetben voltak.

A vádlottak szigorúan elkülönítve, börtönben várták sorsukat. Őszig összeálltak a vádpontok, amelyeket Biszku Béla, a Kádár-kormány belügyminisztere hagyatott jóvá a moszkvai pártvezetőkkel. Kiderült, ekkor még Donáth Ferenc is a halálra ítélendők között szerepelt, míg Maléter Pál volt honvédelmi minisztert – akit szovjet fogságából 1957 áprilisában hoztak Budapestre – külön katonai perben szándékoztak elítélni. Végül az a döntés született, hogy Malétert is a Nagy Imre-perben ítéljék halálra. A vádpontok a következők voltak: a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése, hazaárulás, a szocialista államrenddel szembeni fellépés, ellenséges politikai csoportosulás létrehozása.

A per – mai értelmezésben – hemzsegett a törvénytelenségektől. A vádlottak a vizsgálati szakaszban nem konzultálhattak ügyvédeikkel; Nagy Imre kivételével nem hallhatták egymás vallomásait; tanúkat csak a vád hozhatott a perbe; valamint június 14-én, a pénteki tárgyalási napon a bíró elutasította a vádlottak bizonyítási indítványait. Az egész bírósági szakaszban kínosan ügyeltek rá, hogy az MSZMP akkori első titkárának, Kádár Jánosnak a szerepéről szó ne essék – mivel egy ideig ő is a forradalom ügye mellett állt…

A per utolsó napján, június 15-én, vasárnap került sor az ítélet kihirdetésére és indoklására. A Legfelsőbb Bíróság Vida Ferenc vezette Népbírósági Tanácsa Nagy Imrét halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Donáth Ferencet, az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának volt tagját 12 évi börtönre, Gimes Miklós újságírót halálra, Tildy Zoltán volt köztársasági elnököt, a Nagy Imre kormány államminiszterét 6 évi börtönre, Maléter Pál honvédelmi minisztert halálra, Kopácsi Sándort, a nemzetőrség helyettes parancsnokát életfogytiglani börtönre, Jánosi Ferencet 8 évi, Vásárhelyi Miklóst, a kormány sajtófőnökét 5 évi börtönre ítélték. Nagy Imre nem kért kegyelmet, hanem jelképesen a magyar néphez és a nemzetközi munkásosztályhoz fellebbezett. Gimes Miklós és Maléter Pál reménykedett a kegyelemben, de „bírói ítélet az enyhítő körülmények figyelembe vétele ellenére is csak halálbüntetés kiszabása lehet” – mondta akkor Vida Ferenc bíró.

A halálra ítélteket azonnal átszállították a Kozma utcai börtönbe, hogy ott várják be a kegyelmi tanács határozatát, amely a késő esti órákban egyhangúlag elutasította a kegyelmi kérvényeket. A határozatot 23 óra tájban hirdették ki Nagy Imrének, Maléter Pálnak és Gimes Miklósnak, ekkor közölték velük, csupán néhány órájuk van hátra, kivégzésüket másnap hajnalban végrehajtják. A Budapesti Gyűjtőfogház udvarán elkapart koporsókat 1961. február 24-én a legnagyobb titokban szállították át a rákoskeresztúri Új köztemető 301-es parcellájába, ahol ugyanúgy jeltelen sírba tették, mint a forradalom és szabadságharc más kivégzett mártírjaiét.

A holttestek egészen a kommunista rezsim bukásának előestéjéig, 1989-ig ott pihentek. Amikor is a június 16-i újratemetés után Nagy Imrét, Gimest, Losonczyt, Malétert és Szilágyit 1989. július 6-án a Legfelsőbb Bíróság felmentette az 1958-as vádak alól, és hivatalosan is hatályon kívül helyezte Nagy Imre és társainak ítéletét. A sors fura fintora, hogy ezt épp az az ember már nem élhette meg, aki egykori harcostársait és a magyarok százait a bitófára küldte. Aznap, a felmentő ítélet meghozatala előtt Kádár János meghalt.

1989. június 16-a a mártírok újratemetésével a kommunizmusból a demokráciába vezető magyar átmenet egyik legnagyobb hatású szimbolikus eseményévé vált, amely a kádári történelemképpel való szakítást és újabb eljövendő változások ígéretét szimbolizálta. A Műcsarnok homlokzata előtt felállították Nagy Imre és négy társa szarkofágját, illetve egy hatodik koporsót, amely a forradalom összes többi halálos áldozatának állított emléket. Az ötórás megemlékezés során többek között az egykori halálraítélt Mécs Imre, Király Béla, a forradalmi Nemzetőrség egykori parancsnoka mondott beszédet, ám a legnagyobb hatású felszólalás az ekkor 26 éves Orbán Viktoré volt. A beszéd, amelyet 250 ezren hallgattak meg a budapesti Hősök terén, és követtek sokan az élő televíziós és rádiós közvetítésben, egyik pillanatról a másikra országos ismertséget és elismertséget hozott a Orbán Viktornak. Az akkor ellenzéki Fiatal Demokraták Szövetségének politikusa először követelte az országos nyilvánosság előtt a szovjet csapatok kivonását, ekkor hangzott el nyilvánosan először, hogy az ország sorsának ilyetén alakulásáért, a fiatalok életének tönkretételéért a Magyar Szocialista Munkáspárt a felelős, ezért „a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkezendő húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik […] Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József a magyar függetlenségért és szabadságért adták életüket. Azok a magyar fiatalok, akik előtt ezek az eszmék még ma is sérthetetlenek: meghajtják fejüket emléketek előtt. Nyugodjatok békében!”

Az akkori Orbán-beszéddel kapcsolatban számos találgatás látott napvilágot. Maga Orbán Viktor árulta el később, hogy a Fidesz akkori elnöksége közösen döntött a beszéd tartalmáról. Az első, hétpercesre sikeredett változatot Kövér Lászlóval vetették papírra, ám az időkeret csupán öt perc volt, így az általa átírt változatot olvasta fel a Hősök terén. Bevallotta, akkor egyáltalán nem lehetett még tudni, mi lesz egy ilyen gyújtó beszéd következménye, ám azt tudta a tömeg reakcióiból, ha börtönbe zárja az akkori hatalom, nem egyedül lesz rács mögé küldve.

Mindenesetre a mai ismereteink és a politikai változások után legalábbis furcsa olvasni a mostani miniszterelnök akkori beszédét, amelyben az újratemetett mártírokról így szólt: „Mi azokat az államférfiakat tiszteljük bennük, akik azonosultak a magyar társadalom akaratával, akik – hogy ezt megtehessék – képesek voltak leszámolni a szent kommunista tabukkal, azaz az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és a párt diktatúrájával.” A Hősök terén elhangzottak és annak sikere nemcsak megismertette a tömegekkel a 26 éves Orbán Viktor nevét, hanem örökre rabul is ejtette őt.