Ki finanszírozza a háttérből a Magyar Hangot?

Négy – használtan vett – számítógép, és három (szintén nem új) laptop: ezeken készült el az az újság is, amit most a kezében tart az olvasó. A bútorozottan bérelt szerkesztőségben (amelyet a hónap végén el kell hagynunk, ezért gyorsan meg is kérdem, nem tudnak valahol olcsón bérelhető, jó tömegközlekedésű, maximum 50 négyzetméteres irodát Budapesten?) van még saját tulajdonban öt szék (akciósan vettük a Praktikerben) és négy asztal. Kettő az egyik kollégánk garázsából való, kettőt leértékelve vettünk az Ikeában. Az éjjelilámpákat, szobai ventillátorokat otthonról hoztuk be, a kávéscsészék is sajátok. A porszívó is, mert magunk takarítunk. Egyetlen luxuscikk van nálunk: egy cégtől bérlünk egy olyan kávégépet, amely frissen darált kávéból készíti az újságkészítés során jelentős mennyiségben elfogyó folyadékot. 55 forintba kerül nekünk így egy kávé – örömmel meghívjuk egy csészére azt, aki ezt olvasva megkívánta.

Legalább most már van szerkesztőségünk – az első három szám a tördelőnk nappalijában készült el. Tényleg mindent a nulláról építettünk fel: a Magyar Hang első számának nyomdaköltségét adományokból fedeztük, aztán az újságeladásokból a többit. Heteken keresztül személyesen árultuk az újságot előbb Budapest utcáin (minden szombat délelőtt például a Fény utcai piac előtt), aztán voltunk Kecskeméten, Szegeden, Győrben, Debrecenben és Veszprémben is rikkancskodni.

A Magyar Nemzet szelleme tovább él

Szeretett lapunk, a Magyar Nemzet nyolcvanéves korában megszűnt. De csak a teste halt meg. Keressenek, olvassanak minket!

Voltak inkább kisebb, mintsem nagyobb összeget adományozók – persze minden jó szívvel adott forintért nagy köszönet jár! A legnagyobb támogatónk hosszú ideig egy kollégánk volt, Pörneczi Bálint Franciaországban élő fotós. Ő az egykori Magyar Nemzettől fel nem vett honoráriumát ajánlotta fel nekünk. Mi kipréseltük a kiadóból az évek alatt felgyűlt 251 ezer forintot, és ebből vettük meg az első (mint mondtam, használt) számítógépeinket. Aztán jött egy ezerdolláros adomány egy kanadai olvasónktól, de sajnos nem tudtuk beváltani (Magyarországon megszűnt az amerikai dollárban megírt csekkek beváltása), ezért a támogatóval egyeztetve egy szerkesztőségi értekezleten rituálisan meggyújtottuk a csekket. (Nem hazudunk: a kanadai magyar úriember utána átutalta nekünk a pénzt, ebből is használt laptopot vettünk.) Amikor a gépeket hálózatba kellett kötni, egy barátunk kifizette a szerelés díját –

a Magyar Hang tíz legnagyobb támogatója által adott adomány összesen sem éri el az egymillió forintot.

Minden mást ön, a kedves olvasó fizet: az eladási bevételeinkből tudunk befizetni számlát, fedezni a napi költségeket. Eddig mindenki ingyen dolgozott – minimálbért vagy az alatti megbízási díjat akkor tudunk adni munkatársainknak, amikor a lapterjesztő cég átutalja az eddig eladott lapszámok árát. Az előfizetői pénzekhez egyelőre csak a nyomdaszámla kiegyenlítésekor nyúlunk, hogy ha baj lesz, ne maradjunk adósságban az olvasó felé. Így tartjuk korrektnek, és immár biztos, egyszer lesz majd mit mesélni az unokáknak a „kézműves módon” elkezdett Magyar Hangról.

Két hónapos működésünk maga a csoda. Nagy köszönet az olvasónak, hogy mellénk állt: újonnan induló lapként több mint kétezer előfizetőnk van (ráadásul a szám hetente látványosan nő), és közel ötezren adnak pénz értünk az újságosnál hétről-hétre annak ellenére, hogy nyár van, és ilyenkor állítólag megcsappan az újságvásárlási kedv. Hirdetni nincs pénzünk, ezért megköszönjük az olvasónak, ha barátainak és ismerőseinek beszámol arról, hogy létezünk. Az elért eredmény szép, de akkor leszünk nyugodtabbak, ha legalább tízezer példány elkel minden héten.

„Drukkoltam a Magyar Nemzetnek, de..."

Ha a félelem kultúrává válik, már nincs szükségünk diktatúrára, önmagunkat börtönözzük be.

Kizárólag az előfizetőkből, lapvásárlókból élünk – bármilyen kiadást csak akkor engedhetünk meg magunknak, ha előtte eladtuk a megfelelő számú újságot. Egy normális helyzetben volna más út is a pénzhez jutáshoz, de nem vagyunk naivak, hirdetési bevétellel (a politika felől jövő megfélemlítés, a piac szétromboltsága miatt) egyelőre nem számolunk. Természetesen, ha valaki szeretne reklámozni nálunk, örömmel állunk rendelkezésére. Olvasóinkról csak annyit: az előfizetőink tizenöt százaléka doktori címmel rendelkezik! De többet nem beszélek magunkról, a szerkesztőséget is békén hagyom – közeleg a lapzárta, ilyenkor nagy az izgalom a negyven négyzetméteres szerkesztőségben.

[gallery type="slideshow" ids="3135,3134,3131,3132,3133,3130,3129,3128"]

Pozsony felé tartok, a Petit Press kiadóvállalathoz – áprilisban, amikor leállt a Nemzet, és a kollégáimmal eldöntöttük, hogy kiadunk még egy szamizdat példányt, Magyarországon hat nyomda is nemet mondott az érdeklődésünkre. A pozsonyi Új Szó-s kollégák segítettek, azt a vállalkozást javasolva, ahol az ő lapjuk is készül. (Végül egy német tulajdonban lévő váci nyomda is elkészített húszezer példányt a Pozsonyban nyomott húszezer mellé, így negyvenezret tudtuk ingyen kiosztani azon a bizonyos szombati tüntetésen.). A pozsonyi céggel azóta is kiváló a kapcsolat: időben, megfelelő minőségben szállítják az újságot a budapesti logisztikai központokba. Most éppen 13 700-at kell elkészíteniük akkor, ha a Budapesten szorgoskodó kollégáim este hatig be tudják fejezni a tördelést. Most nincs ugyanis éjszakai műszak a nyomdában, mert csütörtökön nemzeti ünnep, Szent Cirill és Szent Metód napja van az országban, ezért nem jelennek meg a helyi napilapok.

Szlovákia legnagyobb napilapnyomdájában Juhász Ferenc vár – nagy szerencse nekünk, hogy ő van, mert így az első kapcsolatfelvétel óta magyarul tudunk a nyomdával kommunikálni. Ultramodern üzem, hatalmas kapacitással: egy átlagos hétköznapi éjszakán száznyolcvanezer példányban készülnek el a különféle napilapok. Itt már nincs ólmos festékszag, sem koszos ruhában, idegesen rohangáló munkások – kézilabdacsarnoknyi termeben, zárt szekrényekben surrognak a nyomdagépek, az irányítópult pedig olyan, mint ahogyan egy űrbázist elképzeltek a Star Trek-filmek díszletesei.

Délután hat óra van, a kollégák időben átküldték fájlcserélőn a kész újságoldalakat Budapestről, itt pedig percek alatt elkészülnek a nyomólemezek, amelyek félautomata módon, pár begyakorolt mozdulattal kerülnek be a két nyomdagépbe. Felpörög a rendszer, a szalagról néhány másodperc múlva döbbenetes mennyiségben kezd ömleni a készre hajtogatott újság. Igazi csoda – egy lap nyomtatásának régen is volt misztikuma, de akkor másképp, sok leállással, aprólékos állítgatással érték el a kívánt minőséget a nyomdászok, most viszont egy számítógép helyettük is megold mindent. Ha esetleg finomhangolni kell valamit, akkor sem a géphez megy a nyomdász, hanem a monitort fürkészve gombokat nyomogat.

Lukács Csaba

8. szám kinyomtatva. Ez is Pozsonyban készült.

Százasával érkeznek a kötegek a csomagoláshoz. Három raklapnyi újság készül, összesen nyolcszáznegyven kiló – fél óra sem kell a teljes mennyiség kinyomtatásához. A raklapokat majd egy furgon hozza csütörtök reggel Budapestre, hogy onnan péntek hajnalban a Magyar Posta az előfizetőkhöz, a Lapker pedig az újságosokhoz vigye a friss lapszámot. Mi pedig a budapesti szerkesztőségben foghatunk neki az új Magyar Hangnak abban a reményben, hogy azt még többen fogják elolvasni.