Kezdőlap Belföld Csak álom a m...

Csak álom a milliós balatoni fizetés

Most már nemcsak a vendégek, hanem a vendéglősök is sírnak a Balaton körül, ugyanis nemrégiben bejárta a sajtót a hír, hogy az óriási munkaerőhiány miatt nem álom a havi 1 milliós fizetés a tónál. Ami leginkább a szakácsokra vonatkozik, de ha valaki dolgozni akar, az képzettség nélkül is megkereshet 400 ezer forintot havonta, mondjuk, pultosként, pincérként.

HIRDETÉS

Úgy gondolom, tökéletesen megfelelek a leírásnak, leginkább azért, mert nincsen vendéglátós képzettségem, ezert elvonatozom Siófokra. Illúzióim nincsenek, nem vagyok szakács, sztárgázsit biztosan nem sikerül kiharcolnom, de talán valamilyen másik zsíros állást igen. Álmos hétköznap, teljesen üres a part, mit lehet ilyenkor csinálni?! A csalódott strandoló elmegy fogyasztani, legyen az fagylalt, lángos vagy egy komplett ebéd – képzelem. Rosszul, a híres siófoki Plázs & Korzó kocsmasora is kihalt, alig akad vendég, sok hely egyenesen zárva van. A drámai munkaerőhiányra gondolok, egy helyi csapos viszont kijavít: azok a krimók majd hétvégén nyitnak ki. Sétálgatok, keresem azokat a helyeket, ahol ki van írva, hogy munkaerőt keresnek. Nincsen sok, de idővel kiderül, hogy ott is érdemes kopogtatni, ahol nincsen ilyen ragasztvány.

Nagy teraszú, belül is tágas étterem, amelynek külön gíroszos részlege is van, nem a Plázs & Korzón, onnan pár percnyire. Keresnek pultost, mixert, felszolgálót, szakácsot, konyhai kisegítőt. Téblábolok kicsit, a pincérek megkérdezik, mit akarok, hamarosan előkerül az üzletvezető. Felszolgálónak, pultosnak és kisegítőnek jelentkezem. „Gyakorlata van?”, „Van, diákkoromban nyaranta a vendéglátásban dolgoztam” – válaszolom. Kisegítőként kezdhetek, a munkanap 12 óra, azt majd ők mindennap eldöntik, hogy mikor kezdünk, ez lehet reggel 9-től 12 óráig bármikor. Heti egy szabadnapot adnak, a szállásért 40 ezret vonnak le. Négyen lakunk majd egy szobában, a ház egyébként a város szélén van. Azt mondja az üzletvezető, ne csodálkozzak, sokkal jobb ajánlatokat is fogok kapni, akár 1200 forintos óradíjakat is, de azokat végül – mindenféle trükkökkel és levonásokkal – nem szokták betartani. Bezzeg náluk nagyon korrekt a főnök, az ígért pénzt garantáltan megkapom. Azt sajnos nem tudom meg, miként, mert az első, nem tisztázott hosszúságú időszakban nem leszek bejelentve, majd csak „egy idő múlva”, de persze akkor is csak 4 órás minimálbérre.

Ha jól megy a dolog konyhai kisegítőként – mely munkakörben például mosogatni kell, meg káposztát reszelni, paradicsomot szeletelni a gíroszos részlegnek –, akkor asztalleszedővé léphetek elő. Összeszedem az üres tányérokat, poharakat, eszcájgot, letörlöm az asztalokat. Ezért a segédfelszolgálói munkakörért picivel több pénzt fizetnek, mint a reszelésért, hogy pontosan mennyit, azt a főnök nélkül nem mondhatja meg, „de talán egy tízest is naponta”. Felhívja a górét, aki nem veszi fel, „biztos alszik”, érdeklődjek másnap.

Számolgatok. Négy hét, heti hat nap munka, 24 szorozva 8000-rel, az 192 ezer, mínusz 40 a szállásra, az tehát 152 ezer forint. Viszont a béren felül naponta egyszer ételt adnak, a többit meg majd hozzálopjuk, ahogyan az lenni szokott, hogy ne maradjunk éhesek. Ezt onnan veszem, hogy tényleg dolgoztam a vendéglátásban diákként, nyaranta, az egyik agárdi húselőkészítőben tanultam meg például, hogyan kell egy 30 dekás szelet húst úgy kettévágni, hogy két „20” dekagrammosat kapjunk, valamint azt is, hogy minél sóherebb a tulaj az ellátmányt illetően, bosszúból annál több értékes alapanyagot falunk fel. Persze ez nyilván nincsen mindenhol így.

Még néhány helyen próbálkozom, valóban elhangzik egy-egy 1000-1200 forintos óradíj is, csak hát jól értesült pincérektől azt is megtudom, hogy ezeknek a vége valahogy soha nem annyi, mint amiről szó van, tisztelet a kivételnek. Például tányértörésre hivatkozva, vagy arra, hogy a korábbi elképzelésekkel szemben mégsem úgy alakult a hónap, esetleg elégedetlen a munkával – sok dolgon elbukhat az álomfizetés. Az óvatos placcmunkások szerint a kevesebb pénz a biztosabb, bár az is lehet, hogy pusztán megvezetik a konkurenciát, engem.

Elvetődöm egy koktélbárba. Felirat nincsen, de, mondja a felszolgáló a kávé mellé: konyhai kisegítőt keresnek. Később kiderül, hogy épp felvettek valakit, úgyhogy mégsem. Amúgy ide évek óta összeszokott társaság jár vissza nyaranta (a hely ugye csak a szezonban van nyitva). Az üzletvezető is régi bútordarab, szívélyesen fogad, igaz, ezen a helyen taktikát váltok, és megmondom, hogy újságíró vagyok. Azt mondja, náluk pincérként maximum 15 ezer forintot lehet keresni naponta, konyhai kisegítőként ennél valamennyivel kevesebbet. Ők is tudnak szállást adni, természetesen úgy, hogy egy szobában többen lakunk. Van naponta kétszer meleg étel, a műszakok tizennégy órásak, a heti egy pihenőnap kötelező. Mert a vezetőség szerint máskülönben nem lehet bírni a munkát.

A Budapesten megkereshető napidíjak alsó szegmensét érik el az itteni átlagfizetések – mondja az üzletvezető –, azonban a fővárosban könnyen előfordul, hogy egy konyhai előkészítőt csak 2-3 napra hívnak be egy héten, itt viszont folyamatos a munka a szezonban, ami az iskolai tanév végétől maximum augusztus 20-áig tart. Tehát nyáron itt többet lehet dolgozni, így lehet többet keresni. A milliomosfizetés mítosz, itt, Siófokon a legmenőbb éttermekben egy jó séf legfeljebb 25 ezer forintos napidíjat kaphat – mondja, amit más bennfentesek is megerősítenek. A 25 ezer ugye 24-gyel szorozva 600 ezer forintot jelent. Ilyen szakács kevés van, de csak azért, mert milánói makarónit, rántott húst meg pörkölt-nokedlit a szerényebb tudású szakemberek is tudnak készíteni. A Balaton partján egyszerűen nincsen szükség sztárséfekre – nyomatékosítja –, eltekintve ugye attól a néhány osztályon felüli étteremtől, amelyek zömmel a menő, egész évben nyitva tartó szállodákban vannak.

Ez nyilván nem egy átfogó felmérés, de meglep, hogy ahol érdeklődöm, ott szakácsot egy kivételtől eltekintve nem keresnek. Belebotlom még egy helybe, ahol szintén felszolgálókat és konyhai kisegítőket várnak. Visszatérek az inkognitómhoz, a tulajdonos fogad, azt mondja, olyan sokan keresnek állást, és most annyi próbaidősük van, hogy majd egy hét múlva érdeklődjek, addigra kiderül, hogy a próbások beváltak-e. Megkérdezi, milyen szakmai múltam van, nem nyűgözöm le a diákos sztorival. Azt mondja, tapasztaltabb embereket keres. A pénzről egyelőre nem akar beszélni, majd abban az esetben, ha mégis kellenék. Szállás van, ha szükség volna rá, náluk két műszakban kell dolgozni, egy nap 8–10 órát. „Jut eszembe, angolul tud? Mert az nekünk itt kell” – kérdezi. Angolul válaszolok, egy kerekebb mondatot, bólogat, de nem túl meggyőzően, úgy látom, nem érti, amit mondok. Most már tényleg főnök szeretnék lenni egy ilyen helyen. Az egyik alszik, a másik nem tud külföldiül.

Éhes vagyok, és önsorsrontó: lángosra vágyom. A vállalkozók a lángos–hamburger–pizza vonalra is erősen ráerősítettek, válogatni lehet a bódék közt. Egy sima lángos 600 forintról indul, én évek óta mindig makacsul sajtos-tejfölöst kérek, és mindig csalódom. Valami megmagyarázhatatlan véd- és dacszövetség miatt ugyanis például alapkövetelmény, hogy a magára valamit is adó céhtárs nehogy rendes sajtot használjon, csak a legolcsóbbat, ami nem is tejből, hanem pakurából készül, és semmilyen körülmények között nem olvad meg. Kopott balatoni pléhcsárdákban még ma is mesélik, hogy volt állítólag egy naiv büfés, egy lecsúszott bölcsész valamikor az idők hajnalán, aki rendes sajtot próbált használni, de a fickót ledaráltatta a lángosmaffia, és eladta bolognai szósznak spagettivel.

Az én 900 forintért mért lángosom a legszebb tradíciók szerint készül. A büfés spórol a gázzal, ezért az olaj nem forró, inkább langyos. A tésztát jó előre bekeveri, és hűtőben tartja. Vajon mi sül ki abból, ha a hideg tésztát langyos zsiradékba tesszük? Egy gasztroenterológiai felkiáltójel, egy olajtól tocsogó szivacs, amelytől éjszaka rosszat álmodik az ember, és reggelre megfogadja, hogy onnantól kizárólag nyers magvakon és forrásvízen él. A lángossütő a sütés kínosan hosszú ideje alatt felvilágosít arról, hogy ők családi vállalkozás, és mint ilyen, nem engedhetik meg azt a luxust, hogy alkalmazottjuk legyen.

Várakozás közben hallom, amint egy gazdagon tetovált szabadnapos pincér beszélget a szomszéd pultossal, miközben az ebédjére vár. Szupermarketből származó, kutyaeleségnek sem szívesen ajánlott, mirelitből frissen felolajozott csirkenuggets készül hasábkrumplival, ami szintén fagyasztott volt lánykorában, mert az elő nem fordulhat, hogy az átlag balatoni vendéglős zöldségesnél vásárolt alapanyagból maga készítsen el egy olyan bonyolult köretet, mint a sült krumpli.

„Munkatársat keresünk” – hirdeti egy fa törzsén a gondosan ráragasztott felirat, mint kiderül, a törzs mögötti bazáros tette ki. Aki mindenféle gumitermékeket árul az óvszertől a felfújható csónakig, meg persze naplementés törölközőket, balatonos pólókat és brazil focicsapatos vietnámi papucsokat. Vevő nincsen, az eladók ifjú és korosabb nők, megint taktikát váltok, azt mondom, az érettségiző lányomnak keresek munkát. Ilyen nőrokonom tudtommal nincsen, ezért kicsit be vagyok rezelve, miután kiderül, hogy a tulajdonosnak viszont van. Izgulok, nehogy rákérdezzen valamelyik spéci tételre, de nem, mindjárt mondja, hogy nála éppen nincsen felvétel, van viszont két haverjánál is.

Megadja a telefonszámát, körbekérdez, hívjam fel 1-2 nap múlva. Nála egyébként 300 nettót kapnak az eladók, természetesen bejelentve, a szállás ingyenes, 4 ember per szoba, ahogy ez itt, a Balaton partján a jelek szerint már szabványos. A bazárosnak rossz tapasztalatai vannak, tavaly az egyik lány teherbe esett, és felmondott, ezért a szezon végéig havi 100–150 ezer forintot visszatart, és ha minden klappol, akkor a végén fizet. Mindent értek.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 6. számában jelent meg, 2018. június 22-én.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál vagy elektronikus formában a Digitalstandon!

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.

HIRDETÉS
Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük!

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

21,632lájkolóTetszik
808követőKövetés
9,764feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

Odacsap a vasököl? – Magyar Hang-ajánló

Péntektől csütörtökig keresse a 31. számot az újságárusoknál! Már 28 oldalon, változatlan áron!

Kiemelt cikkek

George H. W. Bush, Antall József és a magyarok barátja

Nem hiszem, hogy valaha is lesz magyar kormányfő, akinek olyan levelet fog írni a világ legerősebb hatalmának a vezetője, mint Antallnak.

Valami Amerika