Pánikszerűen vitték el a menekülteket a Balaton partjáról

Venezuelából érkezett gyerekek Óbudán (Fotó: Lukács Csaba)

Két nappal jártunk a tavaszi parlamenti választás után, amikor szó szerint migránspánik tört ki Balatonőszödön, ahol a helyiek „néger migránsokat” láttak a meglepetésszerűen újranyitott kormányüdülőben. Ez azért volt különösen érdekes, mert a kampány során a térség fideszes képviselőjelöltje, Witzmann Mihály a Facebookon közzétette a Nemzeti Vagyonkezelőtől kapott levelét: ő arról érdeklődött, terveznek-e betelepíteni migránsokat; nem – jött a lakonikus válasz. Witzmann nyert, a „migránsok” mégis jöttek, de nem a Közel-Keletről, hanem Venezuelából. Zömükben magyar felmenőkkel rendelkező emberek és azok házastársai, rokonai. A frissen érkezett csoportban volt két sötétebb bőrű latin-amerikai is, őket nézték négereknek az őszödiek. Úgy tudjuk, a jelenség még a Fideszben is feszültséget okozott, így néhány nap után a spanyol ajkú menedékkérőket a Balaton-parti településről pánikszerűen elvitték. Azóta minden hónapban legalább hatvan ember érkezik az állam pénzén Magyarországra, és a program még jó ideig eltart: a várólistán információink szerint több mint hatszázan vannak. Most már Budapesten adnak szállást nekik: kisebb panziókban, üresen álló kollégiumokban és lakásokban – azért ilyen helyeken, mert arra apellálnak, a nagy turistaforgalmú városban nem tűnik fel az idegenek tartós jelenléte.

Hirdetés

Most egy kicsit foglalkozzunk azzal, honnan is menekülnek ezek az emberek. Pontosan egy évvel ezelőtt jártam a világ legveszélyesebb városának tartott Caracasban. Egy segélyszervezet önkénteseként, becsempészve két bőrönd életmentő gyógyszert és annyi pénzt, amivel több száz embert lehetett megmenteni egy évre az éhezéstől. Ott ugyanis immár évek óta állandósult a hiány szinte mindenből, így gyógyszerekből és alapvető élelmiszerekből is. A nemzetközi szervezetek szerint egy átlagos venezuelai lakos tavaly tizenegy kilót (!) adott le a testtömegéből az országos éhínség miatt. Mindez abban az országban, amelynek a világ legnagyobb kőolajtartaléka van.

Venezuela: ahol a víz kétezer-négyszázszor többe kerül a benzinnél

Munkatársunk a Baptista Szeretetszolgálat önkénteseként Venezuelába vitt életmentő gyógyszereket az ott élő magyaroknak. A világ legveszélyesebb városában nézte meg a hétköznapokat, és részt vett egy alternatív népszavazáson, melynek eredményét a kormány nem ismeri el. Sokkoló riport egy olyan országból, amely egykor a térség leggazdagabb állama volt.

Hogy mi az oka a káosznak? A latin-amerikai új baloldal megálmodója, Hugo Chávez volt venezuelai elnök és utódja, Nicolás Maduro egykori autóbuszsofőr mindent a pártnak rendel alá, de attól, hogy valaki jó káder, még nem biztos, hogy ért is ahhoz, amit feladatul kapott. Hiába például a hatalmas olajtartalék, ha a kutakat nem tartják karban és a finomítók sem működnek pótalkatrész híján. És szó szerint minden területen a baloldali kormánypárt emberei vannak: hadbíróság elé állítják például azokat a tiszteket, akik le akarnak szerelni a katonaságtól. Az egészségügyi miniszter tavaly kiadott egy statisztikát, mely szerint a gyerekhalandóság harminc, a szülés közbeni halálozás hatvanöt, a maláriás megbetegedések száma pedig hetvenöt százalékkal nőtt egyetlen év alatt – másnap le is váltották. Június végén döbbenetes adatot közöltek a hírügynökségek: idén a várható infláció 40 ezer százalékos lesz a latin-amerikai országban!

Amikor ott jártam, hivatalosan egy dollárért tíz bolívárt adtak, a feketepiacon viszont nyolcezret – egy ismerősöm kérésemre az egydollárost tízbolívárosokban váltotta át, hogy meg tudjam mérni, és majdnem egykilónyi bankjegyet kaptam érte cserébe. Az árfolyam egy évvel később már 3,5 millió! Még egyszer leírom: egy év elteltével kevesebb mint 300 forintnak megfelelő dollárért 3,5 millió bolívárt adnak! A napi infláció akkora, hogy ha hétfőn 400 ezer bolívár volt egy darab kenyér, az pénteken már 700 ezer. Az egyetemi tanár 8–10 milliót keres (ma éppen nyolcszáz forint), a nyugdíj egy dollárnál is kevesebbet ér. Nem csoda, hogy az az ENSZ Menekültügyi Főbiztosa (UNHCR) jelentésében az áll, 2014 óta másfél millió ember menekült el a 30 milliós lakosságból.

Menekül a káosz elől a venezuelai lakosság

A lakosság harminc százaléka már kikérte a hivataloktól azokat a papírjait, amelyekkel elhagyhatja az országot.

Az tehát, hogy a magyar kormány segít a magyar származású venezuelaiaknak elmenekülni az országból, nemes és dicséretes kezdeményezés. A titkolózást viszont nem értjük: hiába írtam levelet Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettesnek, kérdéseimet válaszra sem méltatták. A repatrizációs programot az állam megbízásából lebonyolító Máltai Szeretetszolgálat eddig mintegy hetven család, valamivel több mint kétszáz ember Magyarországra költöztetésében vett részt – árulta el megkeresésünkre a szervezet kommunikációs vezetője. Most a tervezett létszám körülbelül kétharmadánál járnak. Romhányi Tamás azt írta, a program költségei családonként eltérőek, a segítségnyújtás mértékét külön-külön határozzák meg, a költségeket pedig utólag téríti meg a magyar állam.

Mi úgy tudjuk, az érkezőknek minden költségét fizetik: repülőjegyet vesznek nekik, itt szállást és étkezést, valamennyi zsebpénzt kapnak, és magyar nyelvtanfolyamot szerveznek számukra. Mivel a légitársaságoknak beragadt a pénzük Venezuelában (egy júniusi hír szerint az ország csak tőlük 3,8 milliárd dollárt tart vissza!), sokan felfüggesztették a járataikat, másokat (például az amerikaiakat) Caracas nem engedi leszállni. Nagyon kevés járat indul oda, ezért az árak is brutálisak lettek. Hiába kerestem, még hónapokkal későbbre sem lehet Caracas–Budapest egyirányú jegyet félmillió forint alatt megúszni. Ezek szerint a humanitárius programnak csak a repülőjegy-költsége félmilliárdhoz közelítő tétel, és akkor még nem beszéltünk az itteni szállásköltségekről, képzésről, napi élelem biztosításáról, ruháról és egyéb kiadásokról

A magyar kormány egyébként munkaerőpótlásként is tekint a venezuelaiakra, mert nem veszik szigorúan a magyar származást: ha például egy magyar felmenőkkel rendelkező férfinak venezuelai felesége van, a nő testvére és tágabb rokonsága is jöhet. Eddig legalább háromszázan érkeztek, de nekem is napokba tellett kideríteni, hol kerülhetek kapcsolatba velük.

Szombat délelőtt egy III. kerületi vallásos intézmény kapuja előtt állok, a betonkerítésen jókora venéz zászló. Csengetni kell, beengednek – odabent egy nagy teremben július ötödikét, a latin-amerikai ország függetlenségét ünneplik. Sokan vannak: korábban érkezettek és a repatrizációs programban átjutók egyaránt. Igazi latin-amerikai hangzavar fogad, mindenki egyszerre beszél és széles gesztusokkal magyaráz. Aztán csend lesz, kezdődik a műsor: a gyerekek venéz népi táncot járnak, a közönség hangosan énekli a dalokat. A fellépők közül többen nemzeti színekbe, piros-kék-sárgába öltöztek, de van két kislány, akik a magyar trikolórt öltötték magukra, a szoknyán hatalmas címerrel. Bárkivel beszélek, nagyon hálásak azért, amit a magyar kormány tett és tesz értük.

Ahogy mélyebben elmerülünk a beszélgetésben, kiderül, a migránsélet nem fenékig tejfel. Nem könnyű egy másik országban új életet kezdeni, ráadásul nagyon sokan még minimálisan sem tudnak magyarul. A sorsukért felelős segélyszervezet minden családnak egy úgynevezett mentort jelöl ki, de ők gyaníthatóan nem győzik a nyakukba szakadt feladatot, mert visszatérő panasz, hogy nehezen tudják elérni őket. Az óbudai szakközépiskolában minden hétköznap két turnusban megtartott magyar nyelvóra sem tökéletes: később tudom meg, hogy a Semmelweis Egyetem által külföldi diákoknak kiadott Jó reggelt! című könyvből tanítják őket a nyelvünkre. A korábban visszatelepült venezuelai magyarok között több nyelvtanár is lenne, de a jó szívvel felajánlott segítségükre mégsem volt szükség.

Azt már a Budapesten élő spanyol ajkú barátaimtól hallottam, hogy az egyik mentor a latin-amerikai új baloldal híve, aki a rendezvényeiken rendszeresen Che Guevará-s pólóban jelent meg. Pikáns helyzet, hogy a menedékkérőket annak a rendszernek a híve készíti fel a magyarországi életre, amely rendszer elől a venézek elmenekültek. Ráadásul ez a tény azonnal hazavágja a kormány azon érveit is, mely szerint azért kell titokban tartani a programot, hogy a caracasi kormány ne tudjon róla. Nem kell túlzott fantázia ahhoz, hogy felvessük a kérdést: vajon a Chávez-hívő mentor átadta-e már a repatrizációs program keretében Magyarországra érkezett emberek pontos listáját a budapesti venéz nagykövetségnek?

Venéz viselet, immár magyar földön (Fotó: Lukács Csaba)

Akárkivel beszélgettem az eddig érkezettek közül, elég pesszimistának mutatkoztak a jövőt illetően. Vissza, legalábbis amíg Maduro rendszere áll, nem mehetnek, de a repatrizációs programban érkezettek közül még senkinek sem sikerült munkát találni Magyarországon. Ezért is érthetetlen a kormány titkolózása: ha a magyarok tudnának a helyzetről, biztos vagyok benne, hogy kerülnének olyan egyházi közösségek, baráti körök, szervezetek vagy akár önkormányzatok is, akik egy-egy venéz család patronálását, hatékony beilleszkedését, munkához jutását támogatnák. Venezuela katolikus ország, az érkezettek mindegyikének szakmája van, ráadásul sokuknak magyar felmenőik is vannak – bízni kellene a magyar emberekben, hogy segítenek. Lehet, attól tartanak, az óriásplakátokon szétszórt, a vébémérkőzések szüneteiben egyperces migránshíradókban sugárzott idegenellenesség annyira betalált, hogy már nem is mernek a szolidaritással próbálkozni.

Hirdetés

(A szülők – a venezuelai helyzetre való tekintettel – arra kérték szerkesztőségünket. hogy előzetes engedélyük ellenére a gyerekek arcát takarjuk ki.)

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 9. számában jelent meg, 2018. július 13-án.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! 

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.