Kezdőlap Belföld Tóni atya: Eg...

Tóni atya: Egy pap nem teheti meg, hogy bezárkózik a templomba

Sikeres szakács volt, ötcsillagos szállodákban főzött, hátizsákkal és stoppal bebarangolta a fél világot, belekóstolt a szerelembe is. Nem akart beszállni a mókuskerékbe, de a Jóisten meghívta papnak, mondja egyházi pályája kezdetéről. Michels Antal, közkeletű nevén Tóni atya, akit a Józsefvárosban a hajléktalanok papjaként ismernek, mesélt nekünk Kádár János kedvenc ételéről, a roma misszióról, a macis kártyákról és a velünk élő migránsokról is.

HIRDETÉS

– Volt olyan a felmenői közt, aki az egyházat szolgálta?
– Nem, senki. A nagypapám fiatalon irgalmasrendi szerzetesnek akart állni, csak jött a nagymama, és keresztülhúzta a tervét. Én klasszikus budai úrigyerek vagyok, a Rózsadombon laktunk, édesapám mérnök volt, édesanyám egyetemen oktatott. Vasárnaponként jártunk misére, de a hétköznapokban nem gyakoroltuk a hitet. Voltam elsőáldozó, bérmálkoztam, ministráltunk is a bátyámmal, de kiskamasz korunkban fellázadtunk, és én évekig a templom közelébe se mentem. A lányok sem hiányoztak az életemből, csak az egyik túlzottan anyáskodott, a másik túl bohém volt, a harmadik túl depressziós. De voltam szerelmes, és örülök, hogy így történt, mert gazdagabb lettem egy élménnyel, s ezáltal talán jobban megértem a fiatalokat

– Egy rádióinterjúban így fogalmazott: „Nem akartam beszállni a mókuskerékbe, de a Jóisten meghívott papnak.”
– Már gimnazistaként szerettem emberekkel foglalkozni, úgy gondoltam, ehhez a vendéglátás jó terep. Ezért a versenyistállóként számon tartott elitgimnázium, a Trefort elvégzése után az osztályomból egyedül én nem jelentkeztem egyetemre. A Vendéglátóipari Szakiskolán másfél év alatt kiképeztek szakácsnak, később, már munka mellett elvégeztem a Vendéglátóipari Főiskolát is. A legrangosabb szállodák konyháján dolgoztam, a Grand Hotelben, a Gellért Szállóban, a Tavernában, az Atrium Hyattben, főztem Margaret Thatchernek, Olof Palme-nak, Kádár Jánosnak – neki például a stíriai metélt volt a kedvence, abból két adagot is megevett egyszerre. Jól kerestem, sokat utaztam abban az időszakban. Éltem, mint hal a vízben, de mindig éreztem, valami hiányzik. Láttam, hogy a szállodákban nem a vendég a fontos, futószalagon jönnek a csoportok; nem az ember számít, hanem a biznisz. Aztán egyszer ott álltam Casablancában az Atlanti óceán partján, néztem a végtelen vizet, és rádöbbentem, nem ez jelenti nekem a szabadságot. Egy hét múlva szólt egy barátom, hogy a zugligeti plébánián egy pap csodálatos hittanórákat tart. Akkoriban nem nagyon tudtam mit kezdeni a Jóistennel, be volt csomagolva. Gondoltam, egyszer majd kibontom, aztán lesz, ami lesz. Addigra már kezdtem érezni, hogy az én életemben a testvériség, a barátság, a szeretet a legfontosabb, és Kozma Imre atya (a Máltai Szeretetszolgálat későbbi alapítója, vezetője – a szerk.) Zugligetben épp ezekről beszélt, s mindezek forrásáról, az élő Istenről. A kissámlikon is ültek, csupa fiatal, lehettünk vagy nyolcvanan – és én közéjük akartam tartozni. Hétvégenként a Máriaremetén lévő elfekvő osztályra jártunk, megfürdettük, tolószékben sétálni vittük a magatehetetlen öregeket a parkba. Egy közeli intézetben lebénult betegeket ápoltak, őket kerekesszékben vagy hordágyon szállítottuk át a templomba, mert szerettek volna eljönni a misére. Hajléktalanokkal ünnepeltük a karácsonyt a Déli pályaudvaron, a fedélnélküliek poharakon, fésűkön zenéltek – felemelő volt. Ekkor tanultam meg, hogy egy hajléktalannak nem az aktuális állapotát kell látni, nem azt, hogy büdös, koszos, részeg. Sokszor nem is ételre van szükségük, hanem normális emberi kapcsolatokra. Beszélgetni kell velük, megérteni, mi vezetett a kitaszítottsághoz. Imre atya tanácsolta, hogy gondolkozzak el a papi szolgálaton. Azonnal kiléptem a munkahelyemről, újságkihordónak álltam, így végeztem el a szemináriumot. Harminc múltam, amikor pappá szenteltek.

– Mintha vonzaná az emberi nyomorúság. Esztergomban egyebek mellett börtönlelkészként tevékenykedett, szolgált a koldusszegény Kárpátalján, 2014-ben pedig az egyik legzűrösebb kerületbe, Józsefvárosba helyezték. Kocsis Máté polgármester sokat tett ott azért, hogy a csöveseket és a rosszlányokat elűzze a közterekről, de a jelek szerint nem járt teljes sikerrel, hiszen ön most is tart hajléktalanmisét, gyóntat és hittanra tanít megtért prostituáltakat, leszokófélben lévő alkoholistákat.
– A hajléktalanmisét az elődömtől örököltem. Teréz anya nővéreinek rendháza huszonöt éve ingyenkonyhát működtet a közeli Tömő utcában, és mivel ott a meleg étel mellé jó szó is jár, azok a hajléktalanok is odaszoktak, akik a város más részeiben húzzák meg magukat. Előfordul, hogy a vasárnap délutáni hajléktalanmiséken százan vagy még többen vannak, köztük olyanok, akik feltankolják magukat több-kevesebb alkohollal. A nővérek segítenek rendet tartani: három elöl ül, három hátul „sasol”, és akivel gond van, azt kivezetik. Hetente egyszer terápiás foglalkozást tartok a rendházban. Viszem magammal a macis kártyát, mindenki választhat magának a pakliból mosolygós, szomorú, fogfájós, piás vagy depressziós macit aszerint, hogy aznap milyen a kedve. A maci ő maga, ha a maciról beszélgetünk, róla beszélünk. Engem érdekel az élet sűrűje, és úgy gondolom, egy pap nem mehet el szó nélkül az elesettek mellett. Az utcán élőkben hamar kialakul a vágytalanság állapota, amikor már minden mindegy. De ha közel engednek magukhoz, ha meg tudom őket szólítani, még nyílhat számukra új esély. Volt olyan hajléktalan, aki nekem köszönte meg, hogy visszatalált a családjához.

– Alighogy megérkeztem, kezembe nyomott egy papírlapot, bibliai idézetek és különféle programok szerepeltek rajta. Perui vetítés, zarándokvonat, játszóház, ministránsverseny, keresztény értelmiségiek találkozója, kávéházi beszélgetés, tematikus misék hosszú sora. Melyik miséjén vannak a legtöbben?
– Vasárnap reggel kilenckor, a családok miséjén, és az a legszínesebb is, mert ott együtt van a karonülő, az öreg, a fehér, a barna, sőt a fekete, mert néger gyerek is akad. Próbálom úgy alakítani a misét, hogy a kicsiket is lekösse. Nemrégiben rendeztek egy konferenciát, ahol Dávid Bea, a SOTE szociológiai tanszékének vezetője ismertette egy kutatás eredményét, mely szerint hazánkban megszakadt a családon belüli hitátadás. Szétestek a nagycsaládok, egymástól távol élnek az egyes generációk, ráadásul a világ annyira csábító, nehéz felvenni vele a versenyt. Már a gyerekek is ketyerefüggők, alig képesek barátkozni, beszélgetni. De egy pap nem teheti meg, hogy bezárkózik a templomba, arra várva, hogy betévednek a hívek. Én már fiatal papként is hittem az utcai evangelizációban, s ez a hit azóta csak erősödött bennem. Ki kell menni az emberek közé, családokat kell látogatni, olyan programokat kell felkínálni, ami megérinti az embereket. Nem kell poénkodni, nem kell bohóckodni, de el kell érni, hogy legyen valami, ami megfogja a lelket. A múltkor Ózdon tartottam misét romáknak. Rengetegen voltak, buszokkal is jöttek különböző helyekről. A roma misszió nagyon fontos, mert a cigányok hagyományosan vallásosak, katolikusok, de nem minden pap ért a nyelvükön, nem mindenki tudja velük megtalálni a közös hangot. Ráadásul a romák sokszor nem szívesen ülnek be egy kis falu templomába öt öregasszony közé, mert kölcsönösen zavarnák egymást. Egy jól sikerült roma mise kívülről nézve olyan, mint egy népünnepély: van zene, ének, tánc, örülnek egymásnak és Istennek. Ózdon a mise után odajött hozzám egy kisfiú. Azt kérdezte: „Atyám, ez katolikus mise volt?”. „Igen, miért kérded?”. „Hát azért, mert a katolikus misék szomorúak szoktak lenni, ez meg nem volt az” – mondta.

– Évszázadokig közös nevező volt a hit, összetartotta az embereket. Ma viszont sokfélék vagyunk, eltérő dolgokra törekszünk, gyakran elbeszélünk egymás mellett. Ha valaha tudtunk közösségben élni, ma miért nem tudunk?
– Ebben bizonyára szerepet játszik az is, hogy a kommunista egypártrendszer nem a vallást tiltotta be, nem a templomokat vette el, hanem a közösségi helyeket, ahol együtt lehettek az emberek. De a közösségszervezésnek megvan a maga technikája úgy a világban, mint az egyházban. Már az ősegyház is tudta ezt: elődeink katakombákban gyülekeztek, miséztek, imádkoztak. Nem szabad hagyni, hogy a társadalom atomizált egyedek halmazává hulljon szét. Magközösségeket kell létrehozni, befogadó csoportokat. Ehhez azonban program és tér kell. Nekünk szerencsénk van, mert a miénk új plébánia. Amikor idekerültem, ez egy lepusztult épület volt, ha az irodában bekapcsoltuk a kávéfőzőt, a folyosón égett szag terjengett, mert füstöltek a vezetékek a falban. Én ugye üzemgazdász is vagyok, s azzal szembesültem, hogy három emeletnek van funkciója, kettő üresen áll. Tégláig le kellett verni a vakolatot, falakat helyeztünk át, másfél év múlva költözhettünk vissza. Az új plébániát úgy alakítottuk ki, hogy sok, különböző közösségi tér legyen, helyet kapott itt a Regnum Marianum (százéves múltra visszatekintő, ifjúságneveléssel foglalkozó katolikus szervezet), a cserkészotthon, zarándokszállás, a legfelső szinten konferenciaterem. A szuterénben nagy közösségi tér lett, ahol lehet majd beszélgetni, filmet nézni, zenét hallgatni, focit nézni közösen, lesz kávé, tea, zsíros kenyér. Az a cél, hogy legyen egy találkozási pont, ahová szívesen jönnek.

– Bizonyos jelek arra utalnak, hogy növekszik a hívők száma. De árnyalja a képet, hogy sokan azóta vallják magukat hívőnek, amióta keresztény kormányunk van. Mit gondol, mennyire befolyásolja az embereket a hasonulás vágya, esetleg a központi elvárás?
– Lehet ez egyfajta trend is, de keresztény társadalomról beszélni enyhén szólva fantazmagória. Ugyanakkor nem vitatható, hogy mindenki keresi magában azt a belső alapot, amire építkezni tud. Hit nélkül nem tud létezni az ember, mindenki hisz valamiben, hisz a feleségében, a gyerekeiben, a munkájában, a barátaiban. A vallás bárki számára választható alternatíva, és rajtunk, papokon sok múlik. Nem szabad unalmasnak, egysíkúnak lenni, tudnunk kell, hogyan lehet hitelesen, vonzón szólni az emberekhez. Számtalan alkalom adódik erre, például Beer Miklós püspök úr szerint a temetés a legjobb missziós lehetőség, mert ott sok olyan ember verődik össze, akik nem gyakorolják a hitet.

– A 2011-es új egyházi törvény több kisegyháztól megvonta az egyházi státuszt. Köztük olyanoktól, akik hosszú ideje munkálkodnak az elesettekért. Önnek papként és emberként mi erről a véleménye?
– Ebben is párbeszéd kellene. A Szentírás azt mondja: gyümölcséről ismerni meg a fát. Ha van gyümölcs, akkor mindegyik kezdeményezést érdemes támogatni. De ehhez politikai bölcsesség kellene, és belátás szükségeltetik mindkét fél részéről. Nem volna szabad tovább mélyíteni az árkokat, már csak azért sem, mert Jézustól tudjuk, hogy szegény, segítségre szoruló ember mindig lesz.

– Én a nyolcvanas évek elején ezen a környéken laktam. Akkoriban a „nyócker” elátkozott hely volt, lerobbant házakkal, sötét utcákkal, zajos és népes roma családokkal, dugig tömött kiskocsmákkal. Ma a Józsefváros Budapest legizgalmasabb része, ahol egy kupacban megtalálható a luxus és a nyomor, a magyar, a cigány, a migráns.
– Tényleg igaz a kerületszerte kiplakátolt szlogen: „Józsefváros újjáépül”. Ezerrel folyik a tömbrehabilitáció, más kérdés, hogy emögött milyen emberi tragédiák húzódnak meg. Mert valóban megújul a városrész, de ez többnyire erőszakos lakosságcsere árán valósul meg, családokat lakoltatnak ki vagy telepítenek át máshová. A Corvin negyeden is lehetett volna vitatkozni. Gyorsan megtérülő gigaberuházás volt, a kialakított lakásokat méregdrágán el lehetett adni. De szerintem kilóg az összképből, nem illeszkedik a környezethez, és akik ott laknak, nem józsefvárosiak sokkal inkább világpolgárok.

Ha van anyag, akkor mindenki tesó, ha nincs, meg vannak őrülve

Megoldhatók-e a Diószegi Sámuel utca problémái?

– A migránsválság idején már itt szolgált. Pár utcányira a plébániától ütött be a mennykő: 2015 augusztusában ezrek lepték el a megboldogult Köztársaság teret. Később a migránsügy az egyházakat is megosztotta. Egyes papok a kormány nézeteit szajkózták, mások megnyitották a menekülők előtt a parókia kapuit.
– Mi is kint voltunk a téren, pokrócot, ételt osztottunk. Abban a szörnyű helyzetben mindenki összefogott, nagyszerűen helytállt a főváros népe. Hosszú távon kétség sem fér hozzá, hogy a határainkat meg kell védeni, de a politikában játszmák zajlanak, és a politikusok felelőssége, hogy a migránskérdést felhasználva egymás ellen hangolták a magyarokat. Mi, a saját környezetünkben annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk tanítani az embereket, ne harapózzanak el bennük gyilkos indulatok. Ebben a kerületben évtizedek óta békében együtt élünk a migránsokkal, egymásba érnek a muzulmán kisboltok. Az ablakomból egy arab mobilosra látok, mellette egy egyiptomi laptopokat árul. Muszlim testvéreink tehát itt vannak. A Népszínház utcában három fodrászüzlet sorakozik egymás mellett, oda beülnek a férfiak este hétkor, isszák a kávét, nézik a plazmatévét, ott élnek társasági életet. Lehet elemezni a néplelket: az európai falakat emel maga köré, a japán rizspapír mögé húzódik, az araboknál egy szobába zsúfolódik össze a család, de azon belül mindenkinek megvan a saját élettere. Ezek kulturális különbségek. Engem gyönyörködtet, hogy sokfélék vagyunk, szerintem így szép, így gazdag a világ. Úgy gondolom, jobban kellene ismerni egymást, mert ha értjük a másik kultúráját, a másságot is könnyebben elfogadjuk.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2. számában jelent meg, 2018. május 25-én.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! 

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.

HIRDETÉS
Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük!

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

21,912lájkolóTetszik
852követőKövetés
10,191feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

Odacsap a vasököl? – Magyar Hang-ajánló

Péntektől csütörtökig keresse a 31. számot az újságárusoknál! Már 28 oldalon, változatlan áron!

Kiemelt cikkek

Halvány lila gőz vs. fideszes mantrák

A forradalmi hevületben égő budapesti keménymagon és a fideszes droidokon kívül van egy igen széles és csendes társadalmi réteg, melyet mindenki cserbenhagyott.

Lélekgyarmatok