Péntek este egy film-noir kellős közepébe csöppenhettek azok, akik kilátogattak a Sziget Fesztiválra, ugyanis egy tényleg „A” kategóriás világsztár volt a fellépő Lana Del Rey személyében. És hogy miért film noir? Hát, mert Lanánál „noirosabb” művészt az utóbbi években nem nagyon lehetett találni. De ne rohanjunk előre ennyire, nézzük csak, hogy ki is ez a New York-i lány. A napjainkra már világsztárrá lett énekes Elisabeth Woolridge Grant néven látta meg a napvilágot. Édesapja a multimilliomos domain-befektető Rob Grant már gyerekkorában a zene felé terelte a kis Lizzy-t, aki katolikus kórusban is énekelhetett egész kis gyerekként, aztán persze jött aminek jönnie kellett, Lana felcseperedett, több interjúban kifejtette, hogy már fiatalon mekkora hatással volt rá a Nirvana, Springsteen és Elvis is. Emellett persze falta a filmeket is, ami sajátos imidzsén erősen meg is látszódik mind a mai napig.
Első zenei szárnypróbálgatásai Lizzy Grant néven nem voltak túl sikeresek, azon kívül, hogy a kutyát nem érdekelték a dalai, ott lebegtek felette édesapja milliárdjai, ami miatt rengeteg kritikát kapott a közvetlen környezetéből is, így nem csak a kritikusok szedték ízekre a lány puritán imázsát, többször megkérdőjelezték a szavahihetőségét is, azzal kapcsolatban, hogy ultragazdag csemeteként miért játssza az alter vamp szerepét. Ráadásul Lana külseje is elég sokat változott karrierjének elején, ami miatt szintén szétkapták a kritikusai. Plasztikai műtétjeinek sztorijaival tele voltak a zenei szaklapok. Szóval nehéz átlátni, hogy az énekesnő egy jól menedzselt termék-e, akit tudatosan építettek sztár PR-esek és marketingesek vagy csak egy tehetséges, ám de elég introvertált fiatal hölgy, aki egyedi stílusával hódította meg a világot. Önmagát egy cikkben játszi könnyedséggel csak szimplán egy gengszter Nancy Sinatrának aposztrofálta, és tényleg van ebben valami igazság, azon kívül, hogy klipjeit Super 8-ra forgatja és telerakja noirokból kiszabdalt jelenetekkel, Lana tényleg olyan, mintha David Lynch egyik múzsája lenne, vizualitása annyira pofátlanul nyúlja a sztárrendező zseni képi világát, hogy néha azt hittem a klipjeit nézve, hogy mindjárt a Twin Peaksben, vagy a Mulholland Drive-ban találom magam. Ez a PinUp-os, Nancy Sinatrás, picit talán még Tarantino zenei válogatásait is megidéző stílus hamar nyomot hagyott a zenei palettán. Az általam sokra tartott 80-asok szerencsére tele voltak olyan női énekes egyéniségekkel, mint Madonna, Cindy Lauper, Kate Bush vagy Laurie Anderson, szóval emiatt is örülök, ha az alter, indie vonulatból érkezik egy-egy újabb érdekes jelenség. Hozzáteszem és nyitok is egy zárójelet: kedvelem Lana Del Ray zeneiségét, hangulatát, hiszem magam is nagy noir- és Lynch-rajongó volnék, zárójel bezárva. Pályafutásából második korongját emelném ki, ami 2012-ben jelent meg Born To Die címmel, rajta olyan slágerekkel, mint a személyes indíttatású vallomás, a Dark Paradise, vagy a gigaslágerré avanzsált Summertime Sadness és a remek National Anthem. Jó mély, darkos zenei utazás a lemez, amely egy az egyébként az öniróniától önmagát sem kímélő fiatal lány érzéseinek és a gondolatainak a csokra. Olyan Lynchesen előadva. Nem egy vidám sétagalopp, ellenben tényleg elég eklektikus és érdekes, benne sok elektronikával, némi indie és alter hatással, természetesen a 21. század kihívásainak megfelelően. Ha mást nem is, de ezt a lemezt mindenképp érdemes meghallgatni tőle. A Born To Die-t követő Ultraviolence és Honeymoon nekem nem tartoznak a kedvenceim közé, ellenben a 2017-ben megjelent Lust for Life – amivel már jó ideje turnézik a sztár – elég érdekesre sikeredett. Szóval én nagyon vártam Lana első hazai fellépését, s emlékszem, amikor valamikor tavasszal bejelentették a világsztárt, roppant boldog lettem.
A koncert 21:30-kor, rekkenő hőségben kezdődött a Lust for Life 13 Beaches és Cherry című dalaival. A hatalmas színpad remekül hozta a Los Angeles-i nyár fílingjét: pálmafák, hatalmas hinta, táncoslányok és a nagyzenekar. Lana fátyolos, néha el-elcsukló hangja nem egy fesztivál headliner benyomását kelti, de higgyék el, Lana esetében egészen másról van szó. Ő egy jelenség, egy díva. A lassú Portisheadre, és a Massive Attackre hajazó dalai szinte bealtatják a közönséget, mégis táncol és bulizik vele mindenki. Ez egy nagyon furcsa disszonancia, az énekesnő nagyon ráérzett valamire, dalszövegeiben a dark, a sad, dead és a hasonló szavak tömkelegével találkozhatunk, mégis hihetetlenül életigenlő a produkció, amit a színpadra állít. Lana valójában annyira stílusos, hogy észre sem veszed, de máris elcsavarta a fejed, azt hiszem ez egy fontos momentum a karrierje szempontjából is, hiszen, ha stílusod van, mindened megvan. Érdekes része volt a koncertnek, ahogy a gigantikus méretű hintán himbálódzva énekel, hihetetlenül gyermeki, mégis lazán, elegánsan nőiesen tette mindezt. A koncert – bár a fesztiválokhoz szokott közönség tudhatja – szigorúan 90 perces, Lana beleadott mindent a technikai hibák ellenére. Élvezte a koncertet! A setlist gerincét főleg a Born To Die és a Lust for Life dalai adták, kiegészítve egy-két dallal a többi lemezéről. A White Mustang, a Born to Die, a Blue Jeans és a Ride, a Video Games mind elhangzott. Zenekara csontprofi zenészekből áll, remekül kiegészítették a vokalistái is. A dobosát Tom Marshot külön kiemelném a svájci óra pontosságával, gyönyörűen hozta a kötelezőt. Az biztos, hogy a „YOLO” időszaka leáldozott, a downtempóé a jövő, a fiatalok imádják a Lana Del Rey-hez hasonló előadókat, mint például Ed Sheerant. Érdekes egy ilyen folyamatba bele-belenézni egy fesztiválon, a „pendrive előadók” mellé megérkeztek a melankolikus kishercegek és királylányok. Az biztos, hogy Lana rátapintott a generációjának a fő motivációira és a kimondott, kiénekelt szavainak súlya is van. Tényleg együtt élt a közönségével, fura szimbiózisnak lehettünk szemtanúi tegnap este. Volt, hogy az énekes egy szál gitárral a kezében jelent meg, majd a közönség első soraihoz lesétálva együtt szelfizett a rajongóival. Természetesen a koncert csúcspontja a Summertime Sadness volt, amire már megjött a közönség hangja is. A National Anthem, a Gods and Monsters a Get Free melankóliáját és a koncertet is a nekem nem kicsit Rihannára hajazó Off to the Races zárta.
Érdekes másfél óra volt Lana Del Rey koncertje, egy szomorú másfél órás film Amerikából, Amerikáról, egy érdekes előadó interpretációjában! Sokaknál biztosan kiverte a biztosítékot a koncert lassúsága, szerintem pont ez volt az este fő erénye. És hogy mennyire hiteles egy olyan előadó, aki a művésznevét egy autó márkájából és színésznő nevéből tákolja össze, azt nem tudom, majd az idő eldönti helyettem, az biztos, hogy én kíváncsian várom, hogy mit tartogat a jövő Lizzy-nek! Szerintem van még benne ötlet bőven!
