Az elveszett paradicsom meghódítása – egy holland fedezte fel a magyar Toszkánát

Tó a Bedepuszta felé vezető út mellett Tó a Bedepuszta felé vezető út mellett (Fotó: Dévényi István)

Nem, mégsem megy, sajnálom. Sokadik körön vagyunk túl a lelkes „persze, csináljuk-”tól a végső meghátrálásig. Az ötlet az volt, hogy a július első napján utcára tett kulturális közmunkásokról készítek anyagot, mi lett velük, mit tudtak kezdeni az életükkel, találtam is valakit, aki ráállt, hogy elmeséli a történetét, hogy mennyire váratlanul ért mindenkit, az intézményvezetőket és a közfoglalkoztatottakat, amikor a kormány be sem jelentette a speciális közmunkaprogram visszavágását, egyszerűen csak nem érkezett meg az újabb etapra szóló támogatás.

Hirdetés

Nem tudok haragudni a – már nem – interjúalanyomra. Kisváros, mindenki ismer mindenkit, munkahely alig, tömegeknek a közmunka az utolsó mentsvár, aki ütközik a NER-rel, eláshatja magát. Többeknél bruttó 81 530 forintról van szó, ami kifizetéskor 54 215-öt jelent, ezt kockáztatja, aki vállalja a forradalmi tettet, hogy mikrofon elé állva elmondja az igazságot. Ezerszer hallott szomorú história a XX. századba ragadt Magyarországról.

Ami azért kicsit bánt, hogy a végső nem a beszélgetés tervezett helyszínén, Szécsényben hangzik el. Körbenézek. Jártam már itt, akkor felfedeztem az összes felfedezni valót, a ferde tornyot, az apró, de takaros történelmi városrészecskét, a kastélyt parkostul, meg néhány utcával odébb a szegénységet, a szebb múlt dicstelenségbe porladt foszlányait, a szocializmus ostoba tenyérlenyomatait, a kitörhetetlenség fullasztó apátiáját, ahogy az emberek elfogadják, ami rájuk méretett, mert hát, mit tudjunk csinálni.

Több ezer embert rak utcára a kormány – Magyar Hang

Megvágják a kulturális közfoglalkoztatottak programját, a polgármesterekkel viteti el a balhét a Belügyminisztérium.

Aztán bevillan, hogy néhány napja olvastam a holland férfiról, aki házról házra vásárolt magának egy apró falvat valahol Hollókő környékén, hogy üdülő-, sőt kulturális- és fesztiválközpontot teremtsen belőle. Böködöm a telefont, meg is van, Bedepuszta. Na, nézzük, ha már így alakult.

Magyar Toszkána, szegénységgel

A Hollókő szomszédsága persze csak légvonalban igaz, kétórás túra lenne a hegyen át, autóval viszont nagyot kell kerülni Szécsényből indulva, de hamar kiderül, hogy ez egyáltalán nem baj, sőt, annyira gyönyörű a táj. Elroy Thümmler, a holland „falutulajdonos” Toszkánához hasonlította a környéket, és amint a helybéliek számára idegesítően lassú, nézelődős tempóban gurulok a dimbes-domboson, nehezen tudnék vitatkozni vele. Ezért kétszeresen is fájdalmas, amikor egy-egy település megszakítja a romantikus tájképfestmény albumát, mert errefelé már ábrándos turistásan hunyorogva is egyre szembeötlőbb a szegénység. Például, hogy négy-öt községen is keresztül kell jönni, mire végre nyitott kisboltba botlik a látogató, és a félpucér, ide-oda lődörgő férfiak csoportjai sem növelik a térség esélyeit a Toszkánával vívott virtuális küzdelemben.

Salgótarjánból csak a legszéle jut, majd éles jobb kanyar fordul a Bedepusztára vezető s életem egyik legszebb útvonalára. Szerencsére alig valaki jön szembe a Sámsonháza–Kisbárkány-szakaszon, kedvemre félrehúzódhatom, ha épp úgy hozza a látvány. Ami egyre gyakoribb. A kis tónál, amelynek közepén egyetlen fának otthont adó, apró sziget kucorog, a hátterén pedig lusta lankásan rajzolt ívű, szalmabálákkal lágyan meghintett sárga szántó meg zöld, lugasos rét osztozik, képtelenség nem megállni.

Nógrád szebb, mint Toszkána?

Egy holland férfi megvett egy nógrádi falut, mert szerinte a vidék csodálatosabb, mint Toszkána. S bár nem oda készültem, és nem is így terveztem, megnéztem, hogy igaza van-e.

Kisbárkány után – e község külterülete Bedepuszta – egyautónyira szűkül az út. Itt is, ott is jó lenne satuféket nyomni, a meredek domboldalt uraló, hatalmas, öreg tölgy árnyékába húzódott hűsölő tehéncsordánál, vagy az ide-oda kanyargó, őrült hullámvasúként hol eltűnő, hol előbukkanó gyalogösvénynél, de nem merek. Fölösleges félelem, sem odafelé, sem visszafelé nem találkozom senkivel, ám ez csupán órákkal később derül ki.

Teljes csönd és lakosságcsere Bedepusztán

Most épp Bedepuszta is kihalt. Holland kislány mosolyog rám, de csak köszön, és már iszkol is be az udvarra, fiatal édesanyja annyit mond, hogy pihenni jöttek, és persze, szép, békés itt minden. Sétálok az egyetlen utcácskán osztozó fehér házikók között, és valami zavar. Vagy nem is, nem a zavar a jó kifejezés, valami furcsaság van, aztán rájövök, hogy a városban soha sem hallható, teljes a csönd. Ha megállok, és nem serceg a cipőm alatt a kavics, hallom a bokrok ágai közül kiszűrődő döngicsélést. Jó móka.

Bedepuszta főutcája
Bedepuszta főutcája (Fotó: Dévényi István)

Ám Bedepusztáról nem mindenkinek az idill jut eszébe. Aki a környéken ismeri a történetet, kevésbé a holland falumentőt, mint az ügyes üzletembert látja Elroy Thümmlerben. „Húszmillióért vett magának egy falut, a bedepusztai romákat meg idezsuppolta nekünk – a nagybárkányi buszmegállóból nézve így látni a falumentést. – Volt, aki jól járt, mert víz, villany nélküli putriból költözött ki, de akadt olyan család is, amelyik megbánta, hogy odahagyta a régi életét. Földút volt, ha nagyobb eső esett, sem az orvos, sem a mentő nem tudott kijönni napokig, ilyenkor ha kellett egy kiló kenyér, órákat kellett gyalogolni oda-vissza” – így emlékeznek a volt pusztaiak a korábbi életüket leginkább megkeserítő problémára, ami viszont épp aztán oldódott meg, hogy a település elhollandosodott.

A falvak, ahol az óvónők rosszul imádkoznak – Magyar Hang

Nincs pénz sem játékra, sem játszótérre, az uniós pályázatokon mégis rendre alulmaradnak a súlyos hátrányokkal küzdő borsodi települések.

A lakosságcsere megtörtént, s a zsákfalu kapuját őrző csűr mellől nézve inkább a jövő rajzolódik elő élesebben. A fesztiválok még váratnak magukra, talán jövőre jut el oda a mindenféle átalakítás, fejlesztés, hogy nagyobb tömegeket is a településre lehessen csábítani. És ha mégsem jön be a holland számítása, annyi haszna akkor is volt mindennek, hogy kiderült: van egy régió Magyarországon, ami legalább olyan szép, mint a híres-neves Toszkána. Csak mi, magyarok nem tudtunk róla.

Hirdetés

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 16. számában jelent meg, 2018. augusztus 31-én.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 16. Magyar Hangban? Itt megnézheti.

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.