Nagy Imre, a lépre csalt miniszterelnök

Nagy Imre vádlottként az ő és társai elleni perben 1958-ban. Filmkockák a tárgyaláson készült felvételből (Fotó: Fortepan/Magyar Nemzeti Levéltár) Nagy Imre vádlottként az ő és társai elleni perben 1958-ban. Filmkockák a tárgyaláson készült felvételből (Fotó: Fortepan/Magyar Nemzeti Levéltár)

A kocsi már előállt. Az előző napokhoz képest kifejezetten hideg idő ígérkezett, a meteorológia hajnalban plusz egy fokot jelentett. Donáth Ferenc és Szántó Zoltán a Parlament északi kapujánál az autó mellett várakoztak az erősödő fegyverzajban. Nagy Imre miniszterelnök azonban visszafordult, felment a Parlament lépcsőjén. „Felmentem azzal a gondolattal, hogy nekem mégis talán itt lenne a helyem” – idézte fel később kihallgatói előtt. A rádió folyamatosan közvetítette beszédét, amelyben bejelentette a szovjet haderő hajnali támadását, hozzátéve azt is, hogy „csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van”.

Hirdetés

Ezen a november 4-ei hajnalon pontosan tudhatta, hogy a nem teljesen valós tartalmú bejelentés egyértelmű szakítás a Szovjetunióval, ha nem is feltétlenül a nemzetközi kommunista mozgalommal. Talán ezért is egyezett bele kisebb belső küzdelem után a független kommunista Jugoszlávia által felkínált menedékjog elfogadásába. Hogy a kormányba beemelt polgári politikusoknak, jelesül a Parlamentben tartózkodó Tildy Zoltán államminiszternek nem szólt távozásáról, őt nem is invitálta, azzal jelképesen elhatárolta magát a forradalom mellé álló négypárti koalíciótól. (A Szántó Zoltán közvetítette jugoszláv üzenet a menedékadás mértékét meglehetősen tágan határozta meg: „Nagy Imre elvtársnak, a vezetőség tagjainak és mindazoknak, akiket a vezetőség erre méltónak tart.”) Könnyen lehet persze, hogy azokban a fáradt, zavart pillanatokban, amikor felfogta, legalábbis megsejtette, hogy politikája megvalósíthatatlan, programja összeomlott, gépiesen cselekedett, az évtizedek alatt beleivódott kommunista rutin alapján.

Rendkívül keskeny ösvényen

Nagy Imre alig másfél héttel korábban, 1956. október 24-én a lehetetlenre vállalkozva fogadta el miniszterelnöki tisztségét azoknak a párttársainak a kezéből, akik alig másfél évvel korábban közreműködtek kormányfői megbuktatásában, utóbb megbélyegzésében és a pártból való kizárásában. Nem lehettek illúziói arról, hogy bármelyik pillanatban könnyűszerrel ugyanúgy félrehajítanák. Ráadásul vele akarták eljátszatni a felkelés leverésének dicstelen szerepét azzal az utcával szemben, amely éppen a „Nagy Imrét a kormányba” jelszót írta zászlajára. Ingoványos területre vitték, miniszterelnöksége nemcsak a politikai, hanem a totális erkölcsi bukás lehetőségét is magában hordozta.

Rendkívül keskeny ösvényen haladhatott csupán. Minél előbb, minden békés lehetőséget megragadva el kellett érnie a fegyvernyugvást, az engedményekkel való pacifikáláshoz meg kellett nyernie a szovjetek támogatását, végül meg kellett szabadulnia az ortodox kommunistáktól. Ebben legfőbb szövetségese a legfelső politikai vezetésben az október 25-én a Magyar Dolgozók Pártja élére választott, alig több, mint egy héttel később őt eláruló Kádár János volt. Október végén úgy tűnt, hogy a Moszkvából érkezett befolyásos megbízottak közül Anasztasz Mikojan Nagy (és az őt támogató Kádár) mellé állt, rövid időre a Kremlt is sikerült meggyőznie az engedmények politikájának helyességéről; elfogadták a formális többpártrendszer visszaállítását, a csapataik kivonására vonatkozó kérést is.

Valójában ennél bonyolultabb volt a helyzet. Mikojan ugyan javasolta Nagy politikájának ideiglenes elfogadását, ám Moszkvába küldött jelentéseiben a magyar miniszterelnököt meglehetősen negatívan állította be. A szovjet vezetés sem fogadta egyértelmű helyesléssel Mikojannak a „liberális megoldást” preferáló üzeneteit, bár október végén pillanatnyilag valóban belement egy kompromisszumba. Ezt jelezte az október 30-án a szocialista országok egyenrangúságáról kiadott közlemény is. Ha ezen a ponton nyugvópontra jutnak az események, kis eséllyel ugyan, de legalább apró kedvező részletekben másmilyen lehetett volna a magyar történelem.

Változó lehetőségek

Nagy Imre belpolitikai lehetőségei, s vele a konszolidációé azonban folyamatosan változtak. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a forradalom a felkínált körülmények között nem integrálható a rendszerbe. Az események békés mederbe tereléséhez újabb és újabb engedményekre van szükség. A kérdés elsősorban úgy merült fel számára, meddig lehet hátrálni, hová kell visszatérni a történelmi korrekció érdekében. Esetleg 1948-hoz, amikorra a kommunista hegemónia kérdése eldőlt és a koalíciós pártok legfeljebb szekundálhattak a Magyar Dolgozók Pártjának? Vagy 1945-höz, amikor a kommunisták a hatalom meghatározó részesei, de nem egyedüli birtokosai voltak? Egyre inkább úgy tűnt, hogy az utóbbihoz kell igazodni.

„Megölték, elkaparták, most a szobrát helyezik át” – Magyar Hang

A Nagy Imre-szobor áthelyezése nem sokban különbözik attól, mintha letakarnák vagy teljesen eltüntetnék – véli Mélyi József művészettörténész.

Mindez Moszkva számára nyilván elfogadhatatlan lett volna. Az engedékeny szovjet álláspont gyors megváltozása, nyomában pedig a forradalom vérbe fojtása mint „megoldás” nem elsősorban a magyar belpolitika radikalizálódásának a következménye, bár kétségtelen, hogy az is szerepet játszott benne. Legalább olyan súlyosan esett latba a szuezi válság, az angol–francia csapatok egyiptomi előrenyomulása. Másrészt a kiélezett világhelyzetben Hruscsov aggodalmai szerint bármiféle részleges kelet-európai engedmény kettős veszélyt hordozott: könnyen a szovjet keményvonalasok megerősödéséhez vezethetett volna, a magyar helyzet pedig nemkívánatos például szolgált volna esetleg a többi csatlós ország számára (ahogy október 23-án a lengyel változások is inspirálóan hatottak Magyarországra).

A közelgő vég előjelei október 31-étől egyre élesebb kontúrokkal bontakozhattak ki a magyar politika irányítói előtt. Ezen a napon eltávozott Budapestről a két szovjet különmegbízott, majd hamarosan befutottak a hírek arról, hogy a Vörös Hadsereg nagy erőkkel átlépte a magyar határt és az ország belseje felé nyomul előre. A következő napokban körülvették a repülőtereket, a vidéki laktanyákat. Nagy Imre egyik legfőbb törekvése november 4-éig az volt, hogy kapcsolatot találjon a szovjet vezetéssel a tárgyalások folytatására. Ekkor azonban már nem álltak szóba vele. Utolsó kísérletként november 3-án este Malnaseanu román külügyminiszter-helyettest fogadta, a megbeszélés néhány órával a szovjet támadás előtt ért véget.

Út a mártíromság felé

Amikor a miniszterelnök november 4-én több társával együtt megérkezett a jugoszláv követségre, újabb erkölcsi dilemmával találta szembe magát. Tizenegy óra körül érkezett meg Alekszandar Rankovics jugoszláv miniszterelnök távirata, amelyben Nagy Imre lemondását, a Moszkvában összeállított Kádár-kormány némi önkritikával fűszerezett elismerését kívánta. (A menedékkérők számára ebben a pillanatban vált világossá, hogy az ajánlatot közvetítő Szántó Zoltán – másfél évvel később a Nagy Imre-perben a vád egyik legfontosabb tanúja – lépre csalta őket. Valóban így történt. Tito november 2-áról 3-ára virradóra Brioni szigetén ígérte meg szovjet tárgyalópartnereinek, hogy segít Nagy Imre elszigetelésében, semlegesítésében.) A kívánt nyilatkozat az elmúlt egy hét, a hajnali beszéd fényében Nagy teljes morális ellehetetlenülését vonta volna maga után. Napokkal később, kisebb megingás után visszautasította a kormányfői tisztségről való lemondásának (ezzel pedig Kádárék legitimálásának) lehetőségét is. Végképp rálépett tehát arra az útra, amely a mártíromsághoz vezetett.

Az áruló Nagy Imre – Magyar Hang

Ha Nagy Imrét kritikai vizsgálat alá vonjuk, miért nem tesszük ezt másokkal is, például a tér névadójával?

Sem a polgári politikusok, sem Nagy Imre nem akart forradalmat. Ahogy Rainer M. János említi, „kommunista reformpolitikusként találkozott a forradalommal, azzal az »ismeretlen erővel«, melytől már régen tartott”. Ez az erő aztán magával ragadta, hatása alá vonta. Hatására nemcsak az ortodox kommunistákkal, de a kádári „középutasokkal” is szembe került, még ha ez nem is vált mindjárt nyilvánvalóvá. Alkata az elszakadásra valósággal predesztinálta. Nagy Imre ugyanis, mint éppen a forradalom idején (talán maga számára is meglepően) világossá lett, párttársaival ellentétben előbb volt hazafi, mint kommunista. Ellenlábasa, Hegedűs András – 1955–56-ban miniszterelnök – idézte fel memoárjában a jelenetet, ahogy Nagy a nemzete iránt érzett felelősség súlya alatt az operaházban a Bánk bán előadásán könnyezve, megrendülve mondta maga elé az énekessel együtt az ismert sorokat: „Most mind a kettő orvosra vár, / S míg itt töprenkedem, / Hazám borítja szemfödél. / S elvész becsületem!”

Ötvenhatos szerepét lehetetlenség félmondatok, jelzős szerkezetek segítségével megragadni. Miniszterelnök volt a forradalom alatt, mondhatnánk, ám a terminus túl tág, hiszen ugyanezt Hegedűs Andrásról és Kádár Jánosról is elmondhatnánk. De nem állja meg a helyét a felkelés egész időtartamát nézve „a forradalom miniszterelnöke” meghatározás sem, főként a vezér, a néptribun értelmében. Szerepe október legvégétől sokkal inkább Batthyány 1848-as kormányelnökségével rokonítható.

Nagy Imre ment a legmesszebb

A forradalomtól kisebb megingásokkal a vérpadig vállalt alapállása egyedülálló, ha a hasonló sorsú kelet-európai csatlós országok történetét vizsgáljuk. Egyrészt a térség kommunista politikusai közül a legmesszebb ment el a Szovjetunióval szembeni nemzeti függetlenségi törekvések támogatásában. Másrészt egyedüliként nem alkudott meg legyőzőivel. Lázadó politikustársai előbb-utóbb a behódolást, az alkalmazkodást választották. Alexander Dubcek, a Csehszlovák Kommunista Párt első titkára a prágai tavasz leverését követően – előbb pártvezérként, majd a nemzetgyűlés elnökeként – a nevét adta a normalizációnak nevezett vér nélküli megtorláshoz. Wladislav Gomulka pedig, akit szintén egy ötvenhatos vihar emelt Lengyelország élére, gyors ütemben vált zsarnokká, hogy uralma végén saját népére lövessen.

Hirdetés

Nagy Imre nemcsak nemzeti mártír, de Közép-Európa történelmének is hősies szereplője. Vele kapcsolatban hazaárulózni, pribékezni ezért is rövidlátó hozzáállás.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 24. számában jelent meg, 2018. október 26-án.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 24. Magyar Hangban? Itt megnézheti.

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.