A Balaton zenekar Vető Jánoskával, ez szólt, mondjuk itt, mi más. Aztán moziba mentem. Leninnek igaza volt, mostanában minden művészetek közül legfontosabb számomra a film.
Gondoltam, megnézem a Csillag születik című hollywoodi történet ki tudja, hányadik feldolgozását, abból nagy baj nem lehet, kétórányi kimenő mindabból, ami egyébként van, illetve nincs. Csakhogy kifelejtettem a számításból, hogy én klasszikus mozista vagyok, és ha az a szándék, hogy beleéljem magam a történetbe, szó nélkül engedelmeskedem. Úgyhogy sikerült annyira megérintetnem magam a kifelé tartó rocksztár és a fiatal tehetség szerelemmel, alkohollal és drogokkal átitatott sztorijától, hogy a csöbörből ugrottam egy szépen kivitelezett fejest a vödörbe.
Semmi csobbanás és fröcskölés, csak le, a mélybe, már megint. Bradley Cooper az egyik főszereplő, nem tudom, az eredeti hangja milyen, de a magyarral az volt a gáz, hogy akkor is olyan volt, mintha nagyon szétcsapta volna magát, amikor pedig nem is, a csajt meg Lady Gaga hozta, szenzációsan. Én róla nem sokat tudtam, legfeljebb annyit, hogy Madonna után ő a Pop a nők között, de most már azt is vágom, hogy ha felhúzza egy kicsit a plasztikázatlan orrát, az mesebeli.
Csillag születik - Szinkronos előzetes (12E)
Csillag születik - Bemutató dátuma: 2018. október 4. A show business kegyetlen és kiszámíthatatlan: de mennie kell. Jackson Maine (Bradley Cooper) valaha híres volt, de az ital és az örök turnézás kiszívta minden erejét. Leáldozóban van a csillaga. Ám megismerkedik egy fiatal, naiv és ismeretlen énekesnővel (Lady Gaga), akiben meglátja a zsenit.
Valahogy hazavonszoltam magam, de ettől sem lett jobb, sőt. Ültem a teraszon, és Doorst, valamint David Bowie-t hallgattam a Hold alatt. Előbbitől az összes Amerikában megjelent hajdanvolt kislemez B oldalait, utóbbitól a hetvennyolcas Welcome to the blackout turné londoni koncertjét, de amikor Bowie Jim Morrison helyett éppen ott tartott Kurt Weil dalában, hogy eljött az idő, say good bye, auf wiedersehn, bedobáltam pár cuccot egy táskába, és otthagytam az alabamai Holdat, meg azt is, ami a fejem felett világított.
Elhatároztam, hogy nyaralni megyek, és erre ez az október felettébb alkalmasnak látszott. Mivel a lehetőségeim eléggé korlátozottak voltak, Budapest tűnt az első reális állomásnak. Este egy villamosmegállónak álcázott bárban régi haverokkal kávézunk, dohányzunk („mindent megpróbálunk”), kint ülünk, isszuk a kólákat, már eléggé fel vagyunk pörögve, de még mindig nem verjük össze egymást, nem emlékezünk, nőkről egy szó sem esik, inkább valami miatt mézekről beszélgetünk, én a szomszéd faluban veszem, szólok fontoskodva, akácot, vegyes virágot, néha repcét, csak semmi antibiotikum meg kínai huncutság, erről eszembe jut, hogy kaptam ajándékba két kiló narancsot, ki is kéne facsarni már, esetleg egy kis gyömbért bele és rengeteg mézet, meglátod, jó lesz minden megint.
Egy mindenes feljegyzései (20. rész) - Magyar Hang
A becsavarodás elkerülésére stratégiát dolgoztam ki azzal az elképzeléssel, hogy ezúttal kivételesen át is emelem azt a valóságba.
Másnap reggel a budai Várban ismerős léptek nyomát keresem a kockaköveken, míg elsétálok a Magyar Nemzeti Galériához. Így néz ki egy kulturista, hátán zsák, tekintete kíváncsi, érdeklődést tükröz, akár a fákat a napszemüvege. Odabent Bacon, Freud és a londoni iskola festészete, le is lettem nyűgözve menten. Majd kilencven kép, még a Tate-ből is érkeztek, remekül elhelyezve, lehet barangolni bátran. Huszadik századi brit figurális festészet a javából, a kitekintést sem mellőzve, hopp, itt egy Giacometti mindjárt, nagyon bírom, nekem olyan egy kicsit az elnyújtott alakjaival, mintha Modiglianit nézném térben, jó lázas mind a kettő. Mindenről kitalálták már, hogy halott, Istentől a cédén át a festészetig, de ezek a művek itt egyáltalán nem úgy néznek ki, mintha most szöktek volna ki valami dohos kriptából, sőt kimondottan élénknek és expresszívnek tűnnek.
És az is van még, hogy az emberek egy része szeret más embereket nézni vásznon olajból, különösen, ha van bennük valami furcsa és megmagyarázhatatlan. A műben és a befogadóban egyaránt, akkor egymásra találnak és boldogan élnek tovább. Nagyon erős itt a mezőny Bacontól Auerbachig, de nekem mind közül Lucian Freud jön be a legjobban, sokat sejthetett a nőkről, főleg a Lány kismacskával című kép fog meg nagyon, pláne most, hogy nem csak képeslapon láthatom. Istenem, azok a szemek és mindjárt négy, egyszerre félelmetes és megbabonázó az egész, többször visszamegyek elé, mielőtt meglátogatnám Fridát.
Mert nekem összehordhat bárki bármit Frida Kahlóról, Trockijról, jégcsákányról, bajuszról, promiszkuitásról, biszexualitásról, gyengécske ecsetkezelésről, naivokról és naivákról, ez egy régi, kipróbált szerelem, nem üt rajta rést senki és semmi. A fájdalom és a szerelem hercegnőjéről úgy pattan le az ostobaság, az irigység és a gyűlölet, mint azték pajzsról a dárdák. Nem ez a legnagyobb kiállítás, amit valaha láttam a műveiből, az néhány évvel ezelőtt volt Bécsben, amikor még ott is nyaraltam, hiányoznak a legnagyobb (méretükben és jelentőségükben) képek, a hely is kicsi, a zsúfoltság meg nagy, alig lehet lépni a Fridához hasonlóan önmagukat is műalkotásként értelmező képzős kiscsajoktól, de most el nem cserélném a világ minden kincséért sem.
Hatalmas fotók a falakon Fridáról és Diego Riveráról. Az egyik egy kettős portré. Mint Jane Birkin és Serge Gainsbourg. A szépség és a szörnyeteg. Megalázó, durva szerelem. Egy másikon csókolóznak. Kemény menet lehetett, veszedelmes viszony, ijesztő szenvedély, felemelő inspiráció és út a pokolba. Aztán még Frida hatása az utókorra a divattól a művészetekig. Felbecsülhetetlen. Az életéről szóló film plakátja, Salma Hayekkel. Naná, csak ő játszhatta el. A végén egy néhány másodperces, végtelenített filmrészlet. Frida Kahlo becsukja maga mögött az ajtót.
Egy mindenes feljegyzései (15. rész) - Magyar Hang
Darázsolás, ez megy most. Felütik a piát vagy a cuccost rovarirtóval, azt szevasz.
Még egy kis Budapest, és annak újbóli megállapítása, hogy itt a magyar népesség országon belüli eloszlását is mérlegelve és figyelembe véve is rengeteg a rosszindulatú, agresszív barom és a képesítés nélküli kioktató a parkolástól a közlekedésig, a Vártól a születése pillanatától beteg M0-sig. Aztán már csak a soha el nem készülő négyes utat kell leküzdeni, és feltárul Szolnok city, Copycon szűkebb pátriája, és máris MC vagyok a Tigris zenekarban. Megint hallom az ismerős lépteket, kopp-kopp, más nem is dob fel nagyon, a színház látott már szebb napokat Pál István és Szikora János idejében, de mondjuk a Tisza igen, meg egy szürreális időutazás a hatvanas évek barokk-ukrán világába a Tisza Szálló nagytermének köszönhetően, ahol a fokozhatatlanság határán koronaként váratlanul felbukkan egy ízes piskóta is.
Viszont amiért jöttem, az nagyon tetszik. Alexandre Trauner Art/ Film Fesztivál, képzőművészeti filmek és filmes képzőművészek. A névadó Trauner Sándor magyar származású francia festőművész, jelmeztervező, Oscar-díjas díszlettervező, Bunuel, René Clair, Marcel Carné, Orson Welles és Billy Wilder munkatársa, Brassai és André Kertész cimborája, szóval szépen élt. A fesztivál pedig amellett, hogy játékfilmeket is bemutatott, jó kis kosztümös, díszletes darabokat, főként a látványtervekre koncentrált, és közben megszületett a világ első design-filmfesztiválja, Isten éltesse sokáig.
Egy mindenes feljegyzései (19. rész) - Magyar Hang
A falu, ahol lélegzem, olyan, mint a halálsor. A fiatalok kitántorogtak, az öregek meghaltak, a nyaralók hazamentek.
És ha mindez nem lenne elég, olyan mesterek tartottak látványos kurzust, mint Rajk László (A londoni férfi, Saul fia, Napszállta), Allan Starski (Schindler listája) és Peter Greenaway. Ez milyen már, Greenaway Szolnokon. Közben meg családias az egész, de néhány nap alatt többet tudsz meg a kortársaidról, mint azt gondoltad volna, és még történelemből is befigyelt némi korrepetálás. Én például sosem hallottam Milada Horákováról, aki megjárta a nácik lágerét, ám végül a cseh komcsik, Klement Gottwaldék végezték ki 1950-ben. Csodálatos asszony lehetett. Az ő életéről szóló angol nyelvű cseh filmet nézem kissé bepárásodva, a visszafogottsága ellenére borzasztóan erős és szörnyen szép. A címszereplő Ayelet Zurer csodás, miként a húgát alakító Kerekes Vica is. Vele kapcsolatban nagy és bátor rendezői dobás, hogy esetünkben se nem vörös, se nem szeplős. Jó húzás, leszedem rólad az ikonikus brandet, aztán most mutasd meg, mit tudsz. Megmutatta.
Bekászálódom az autóba, mert még az éjjel vissza kell mennem Veszprémbe, aztán másnap visszajövök. Oda-vissza. Permanens vakáció. Bömböl az Aerosmith, Janie’s got a Gun. Ez biztos segíteni fog.
A sorozat többi részét itt olvashatja. Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 23. számában jelent meg, 2018. október 19-én. Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 23. számban? Itt megnézheti!
