Már egy apró dolog is elegendő lehet, hogy a közösség élete megváltozzon. Fiatal építészhallgatók hat éve egy kis hidat építettek Székelyföld szívében, a Gyergyócsomafalvához közeli Kőzúgónál. A faépítmény hamar látványossággá vált, ám idővel megfáradt a lelkes turisták súlya alatt, és a patakba süllyedt. A csapat így idén újból nekivágott, hogy felépítse a hidat, amely hat év tervezői tapasztalatát és bölcsességét magába zárva sikeresen felelhet meg a kihívásnak. Munkájuk ezúttal még nagyobb visszhangot keltett, a kalákában épített híddal a tervezők, Bíró Árpád, Kovács Károly Lehel, Nagy Mercédesz Erika, Szilágyi Norbert, Szökő Kristóf István a 14. Média Építészeti Díja gáláján elnyerték a zsűri különdíját, és a közönségdíjat is.
Az elismerés talán az alkotókat lepte meg a legjobban, már azt is nehezen hitték el, hogy egyetemi tanáraik épületeivel együtt kerülhetnek a döntőbe. Mikor a hídépítés végeztével a tábortűz mellett elhatározták, publikálják alkotásukat, nem remélték, hogy jelentős urbanisztikai fejlesztések, városközpontok, fogadóépületek, és kikötői csarnokok mellett az erdő mélyébe rejtett faépítményükkel labdába rúghatnak. A híd azonban a nemzetközi szakmai zsűri mellett a nagyközönséget is lenyűgözte, szimbolikus üzenete így már nem csupán a székelyföldi erdőjárók számára válhat elérhetővé.
Minden azzal kezdődött, hogy fiatal műegyetemi építészhallgatók hetente összegyűltek, hogy néhány korsó sör fölött megvitassák tapasztalataikat. – A messziről jött ember egy ekkora intézményben nagyon egyedül érzi magát, jó volt olyanokra lelni, akikkel egy láthatatlan szalag köt össze – mesélte Szilágyi Norbert. A láthatatlan szál a szülőföld volt: Budapesten tanuló székelyföldi diákokból verődött össze a társaság, amely gyorsan bővült, és a tagjai hamarosan már a teljes Kárpát-medencét lefedték. Az egyetem második évében úgy érezték, eljött az ideje, hogy építsenek valamit. A helyszín, amelyet Orbán Balázs sorai ihlettek, és az építmény Szilágyi Norbert ötlete volt, aki szülőfalujába tért vissza építeni.
– E zuhatag nem annyira nagy esése (alig 3 öl), mint környezete miatt nem csak meglepően szép, hanem nagyszerűnek mondható – fogalmazott A Székelyföld leírása című művében a 19. században élt világutazó író a Kőzúgó vízesésről. A zuhatag a partról nem látható, a víz hangja jelzi csupán, merre keressük. A meredek sziklafal miatt korábban megközelíteni is alig lehetett, a patakon pedig csak egymásra dőlt farönkökön tudtak átkelni a mélybe ereszkedő turisták.
Itt kezdett munkába 2012 nyarán a tizenkét diák: Barabás Dénes, Bárdos Márton, Belkovits László, Elek Zsolt, Kovács Károly Lehel, Kovács Vilmos, Orbán Zsolt, Szabó Antónia, Szabó Péter Róbert, Szilágyi Botond, Szilágyi Norbert, Szökő Kristóf István, Veres Laura. Mivel a falu messze volt, sátrakat vertek fel a Kőzúgó közelében, villanyuk nem volt, fürdeni a hegyi patak jéghideg vizében tudtak. Előbb kitisztították a meredélyt, ahonnan a buja aljnövényzet mellett rengeteg szemetet is kiemeltek. Egy terebélyes fa gyökérzete alatt jókora sziklára leltek, a kőből forrás fakadt, ennek vizét itták a munka során. Az építéshez helyi faanyagot használtak, a híd formáját a patakon átívelő, kidőlt fák alakja ihlette. Az elkészült mű a környék életének szerves részévé vált, 2017 nyarára azonban elfáradt, és fokozatosan a patakba roskadt.
– Diákként egy átkelőt terveztünk, nem számítottunk a turistákra, az intenzív közösségi használatra – mondta Kovács Károly. – És az sem jutott eszünkbe, hogy a híd rugalmas szerkezete ugrálásra ösztönzi majd a turistákat. Sajnos a szerkezetet az erős párás környezet is telítette. Másodjára már jóval strapabíróbb szerkezetet alkottunk.
A csapat – Bartalis Szilárd, Bíró Árpád, Csata Attila, Kovács Károly Lehel, Nagy Mercédesz Erika, Szilágyi Botond, Szilágyi Ödön, Szilágyi Norbert, Szökő Kristóf István, Szökő Laura Luca – idén nyáron újra összegyűlt, többen a régi társaságból, immár diplomás építészként, és számos új építő fogott neki, hogy a talpra állítsák a hidat. Először elbontották a beszakadt építmény, összegyűjtötték a faanyagot, a használható darabok az új híd részévé váltak, a törött lécekből vízgátat emeltek, a régi híd padozatába járatot vájtak, ebben csörgedezik a forrásvíz a gyűjtőhely felé, ahol minden arra járó feltöltheti a kulacsát. A forrás mellé a megmaradt deszkákból padot emeltek, semmit sem hagytak veszni, még az elgörbült szögeket is egyenesre kalapálták, hogy újra felhasználhassák azokat. Ezúttal is helyi anyagból építkeztek, a gyergyócsomafalvi közbirtokosság (erdészeti egyesület) két szál, egyenként nagyjából 22 méteres fehér fenyőt ajándékozott a hídra. Az építkezés felpezsdítette a környéket, a helyiek kijártak nézelődni, segíteni, és a szakmai tanácsból sem volt hiány.
– Amint befejeztük a munkát, egy apa és a kisfia jöttek arra horgászfelszereléssel, kérdezték, hogy felmehetnek-e a hídra, onnan könnyebb lenne a dolguk, mint a vízben, vagy a sziklás, meredek, nyirkos parton állva – idézte fel Kovács Károly. – Felemelő élmény volt, hogy még alig tettük le a kalapácsot és a fűrészt, máris birtokba vették a hidat.
Az első „tulajdonosokat” sok százan követték, a híd – ismét – a közösség életének részévé vált. Éppen úgy, ahogy azt az alkotók a szociális építészetről megtanulták. – Szerencsénkre pont a gazdasági válság alatt jártunk egyetemre, amikor a kiváló szakemberek építések híján az oktatás felé fordultak – mondta el Kovács Károly. – Az egyetem pezsgő szellemi műhellyé változott. A szakma a válság hatására kezdett el egy intenzív útkeresést felerősödött a közösségi építészet, és más határterületek jelentősége, minket is erősen motivált a jelenség.
– Külső szemlélőként másként látjuk az otthoni táj értékeit – tette hozzá Szilágyi Norbert. – Ami mellett a hétköznapokban könnyen elmegy az ember, a távolból sokkal élesebben rajzolódik ki. Elkezdtük keresni a lehetőséget, hogy tenni tudjunk valamit a szülőföldünk helyi közösségeiért. Az erdélyi falvak zsugorodni kezdtek, ami nagyon veszélyes folyamat, és rajtunk építészeken is múlik, hogy megfordítjuk-e. Szerettük volna bebizonyítani, hogy még egy olyan apró történés is, mint a híd építése, változást hozhat egy közösség életébe.
Bár a híd alig félreérthető szimbólum, az építést mégsem a jelképek határozták meg. – A cselekvéshez nem kell különleges képesség, vagy forrás, csak elszántság, tenni akarás, és persze kellő alázat – hangsúlyozta Kovács Károly. – Természetes módon működött minden, nem szimbólumot alkottunk, mindenki úgy dolgozott, mintha a saját kertjében építene. Egyszerű emberi működés, a természethez való visszatérés, a kézműves alkotás vágya irányított bennünket. Szeretnénk a vidéki közösségeket bátorítani, hogy ha a szándék helyes és becsületes, akkor a végeredmény nem lehet rossz.
– A világ urbanizálódik, és az emberek elszakadnak a természettől, holott mindig is oda tartoztunk, ezért is keressük folyamatosan a kapcsolatot vele – folytatta a gondolatot Szilágyi Norbert. – A hídhoz a paraszti világ lényeglátására volt szükség. Ha valakinek régen egy padra volt szüksége, akkor ácsolt magának egy padot, amely idővel értékké vált. Gyergyócsomafalvának hídra volt szüksége, építettünk hát egy hidat.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon!
