Öles léptekkel haladok a Menhely Alapítvány józsefvárosi éjjeli menedékére. A Corvin plázánál a bulira alapozó fiatalok, kicsit odébb, a Vajdahunyad utcában lassan dülöngélő hajléktalanok tartanak fel. A két férfi egy-egy nagy szatyorral vánszorog a szűk járdán, mintha soha nem akarnának odaérni, ahová tartanak. A hajléktalanszállóra.
Tíz perccel a szálló hat órai nyitása előtt húszan gyülekeznek a bejárat előtt. Mindannyian férfiak, legtöbbjük idős, és egyre többen lesznek. A türelmetlenség egy-egy hangos szót szül. Az idő mintha ólomlábakon caplatna, több menedékre váró csoszogva, rosszabb esetben mankóval jár. Fotóriporter kollégám készüléke láttán egy nyurga, bőrkabátos fiatalember, Pisti (a lapunknak nyilatkozók nevét, aki kérte, megváltoztattuk) érdeklődik jöttünk felől. Miközben azt meséli, hogyan tűnt el egyetlen éjszaka alatt az utazótáskájával mindene, egy túloldalról érkező, nagy motyót cipelő sorstársa elterül az úton. Talán csak a vastag és bő téli kabátja óvja meg a komolyabb sérüléstől. Bár feláll, egyetlen lépést sem tud megtenni. Ismét hanyatt vágódik. És még egy taxi is majdnem elcsapja. Mivel ekkor már engedik be az embereket, az ajtóból az egyik szociális munkás kiált ki.
– Baj történt?
– Csak megbotlott a cipőfűzőjében – veti oda valaki.
„Bekávézott” – jegyzi meg újdonsült ismerősünk, akinek szintén akadozik a nyelve az italtól.
Kriminalizált hajléktalanság: a kisnyugdíjasok sincsenek biztonságban | Magyar Hang
Budapesten eddig sem lehetett bárhol élni a közterületen, a hatóságok emberei mégis rendre elfordították tekintetüket.
Pistivel együtt mi is elindulunk a nagy zöld vaskapuhoz. A csengő hangjára egy szociális munkás jelenik meg a vasrács túloldalán. Éppen időben jövünk, csak egy hely maradt. Ugyan időközben feltűnik egy másik fiatal is, de mivel látták, hogy Pisti már jó ideje itt ténfereg, a tüdőszűrő papír felmutatása után ő kapta az utolsó szivacsot.
[gallery size="full" td_select_gallery_slide="slide" ids="27497,27496,27495,27494,27493,27492"]
Az 1861-ben épült, romantikus stílusú épület valaha lakóház volt. Ma a Menhely Alapítvány 50 férőhelyes éjjeli menedéke és idősek otthona működik itt. Utóbbiban 24 olyan hajléktalant látnak el, akik az utcán életveszélyben lennének. Akad, aki egyszerre „nagy szót halló”, vak és a fél lába is hiányzik. Mások súlyos pszichikai, mentális problémákkal küzdenek, vagy alkoholizmusuk tette őket alkalmatlanná az intézeten kívüli életre. Nekik térítés ellenében napi háromszori étkezést, orvosi ellátást, felügyeletet nyújtanak.
Dr. Kovács Imre itt nem a tipikus beteg. Állítja, sosem iszik, fogorvosként fél évszázadon át ahhoz volt szokva, hogy ő segít másokon. Tavaly december óta azonban ő is az otthon lakója. 71 évesen tette le a munkáját. Ha a ma 76 éves férfit nem veszik ide, ma is béna lenne, vagy tán nem is élne. Itt gyógytornával elérték, hogy bottal egyedül kibotorkál rágyújtani. Míg szobatársai polcai üresek, az övén könyvek sorakoznak: éppen Dosztojevszkijt olvas, máskor kopott fülhallgatóján rádiót hallgat. – Hiába vagyunk négyen a szobában, éppen olyan magányos vagyok, mint amikor az autómban éltem – sopánkodik a doktor, akinek kocsija ma egy dél-alföldi benzinkúton vár gazdája jobb sorsára. Bármerre tekeredik a szó, a mondat vége mindig az egyedüllétbe harap.
Cserét ajánlanak a politikusoknak a hajléktalanok | Magyar Hang
„Ezek az emberek már olyan betegségekkel, mentális problémákkal és sokszor függőségekkel küzdenek, hogy lehetetlen egyik napról a másikra szállóba parancsolni őket.”
– Társas lény voltam világéletemben. Kétszer nősültem, idős fejjel még egy harmadik kapcsolatba is belefogtam. De csak az ágyékommal gondolkodtam. Orvosként hol szolgálati lakásban éltünk, hol a párjaim otthonában. Nem titok, költöttem is rájuk, a házukra is milliókat – így a férfi, akinek második házasságából született fia ugyan kiegészíti az egyébként nem rossz nyugdíját, de hiába: annak egy részével az első házasságából származó lányának kell segítene. Mindenki a saját élethelyzetének foglya. Úgy beszél, mint akitől napok óta nem kérdeztek semmit. Érezni, tudja, nem idevaló. Bár szerinte sokan nem tudnának elviselni egy övéhez hasonló lecsúszást, állítja: most is újra akarja kezdeni. Egy falusi albérletet egészségesen ma is képes lenne fenntartani.
Jogász is akad itt. Neki talán még rosszabb: ő nem a szociális otthonban, hanem az utcán, melegedőkben, könyvtárban tölti a napjait. „Dr. Tóth Géza vagyok. Írja le bátran a nevem.” Ha nem a menedéken találkozunk, Isten bizony nem mondom meg, hogy hajléktalan. – Darab, darab – jelenti ki, amikor felvetem, respektálják-e sorstársai a végzettségét. – Inkább a mankók miatt kezelnek máshogy. Segítenek – magyarázza a magas, széles vállú férfi. Géza a csípője miatt mozgássérült. Azt meséli, a vállalkozásai miatt gyűlt meg a baja az adóhatósággal. Mindent elveszített. 2016 óta hajléktalan, 67 évesen 29 ezer forintot kell beosztania. Bár nem iszik, nem dohányzik, ebből semmire sem futja. Őt nem figyelmeztették a rendőrök az október 15-től érvényes új szabályozás miatt, ami szerint tilos a közterületet életvitelszerűen használni. Ugyan szállítottak ide olyan embert, aki kapott rendőri figyelmeztetést, ottjártunkkor ilyennel nem találkoztunk.
Fejbe rúgni a földön fekvőt | Magyar Hang
Megrugdosnak egy hajléktalant. Hiába van kamerafelvétel, arra hivatkozva, hogy a sértetteket nem találják, az elkövetők szabadon távozhatnak.
Tóth Géza – aki nem titkolja azt sem, hogy több szállóról kitiltották konfliktusok miatt – ugyan érti, hogy a kormány igyekszik hajléktalanszállókra irányítani őket, de úgy tapasztalja, a szociális ellátók inkább kifelé tolják az otthontalanokat, mondván, nincs elég hely. Szerinte az ellátóhelyek számát növelni, az ellátás körülményeit pedig javítani kellene. Hozzáteszi: komoly kockázat lenne az aluljárók lakóinak önkormányzati lakásokat kiutalni, két hónap alatt vágnák tönkre.
Dr. Tóth Géza – az ajtóban, mankóval (Fotó: Bankó Gábor)
Közben Pisti – akivel együtt jöttünk be a szállóra – ismét feltűnik. Arra kér, hozzak neki a közeli gyorsétteremből egy sajtburgert. Éhes, de unja a zsíroskenyeret. Ígéri, kifizeti. Ha ő menne ki, nem jöhetne vissza. Ez itt az egyik alapszabály. Ennek különben – tudom meg később Aknai Zoltán igazgatótól – az elővigyázatosság az oka. Félő, hogy ráinnának az estére. Az ital miatti konfliktusok nem hiányoznak, más miatt is akad elég.
A kórházak is megérzik a hajléktalanrendeletet | Magyar Hang
Számos fővárosi kórháznak is igen nagy plusz terhet okoz a köznyelvben csak hajléktalanrendeletként nevezett szabályozás.
Akit nem érdekel tévében vetített film, kint pöfékel, vagy a telefonját babrálja. Pisti is itt nyüzsög. Noha két hónapja csövezik Pesten, és csak néhányszor aludt a Vajdahunyad utcai szállón, láthatóan könnyen oldódó figura. Bár – árulta el – egyre nehezebben motiválja magát. Pedig csak 32 éves. Volt, hogy egy turai építkezésen melózott, de – ahogy fogalmaz – a „román cigányok” átejtették. Az első héten még kifizették. Amikor a harmadikon szóvá tette, hogy késik a pénz, nem fizetést, hanem ütéseket kapott. A szeme alatt még ma is látszik. Haza nem mehet, mert elmondása szerint egyetlen rokonát, alkoholista nagyapját az ottani maffia használja ki: egy kis borért még eltartási szerződést is aláírt nekik. Pedig élni is szeret. Még ha a jelek szerint ez neki is az italt jelenti: pár napja 50 ezer forintot whiskeyzett el egyetlen éjszaka alatt.
Aknai Zoltán, a Menhely Alapítvány igazgatója szerint a Vajdahunyad utcai menedék az egyik legkisebb kapacitású fővárosban, sokan ezért kedvelik. Októberben hamar megtelik. Mint mondja, máshol érzékelhetően többen keresték fel a szállókat. Náluk az idősek és a feliratkozottak élveznek előnyt. Utóbbi kiváltság: például a dolgozóknak jár. Vannak, akik KT-znak, azaz utcát takarítanak, de akad, aki étteremben kisegítő. Ugyan az ide érkező hajléktalanok szállónak nevezik a menedéket, de téved, aki csak munkásszállónak megfelelő körülményekre is gondol: az ágyak priccsek, és szerencsés, akinek ez jut. De az is, akinek az itteni másodosztály. Ők a pince hideg linóleumára rakott szivacson kucorodhatnak össze. Pisti szerint mindenki tudja a helyét: erősebbnek jut a „jobb” fekhely.
Hajléktalanság: tíz eljárás, négy ítélet, nulla nap elzárás | Magyar Hang
Információink szerint a hajléktalanok vegzálása púp a rendőrség hátán, főként hogy gyakran éppen ők jelentik az információs bázist más ügyekben a nyomozóknak.
Tóth Géza szerint az igényeket, szokásokat embere válogatja. Akadnak, akik nem ügyelnek a ruháik tisztaságára, annak érezni a szagát. Mások, például a pizsamában alvók, rögtön fürdéssel kezdenek – ő reggel szokott. Különben úgy látja, a hajléktalanlétben az egyik legrosszabb a csigalét: a cókmókjukat egyfolytában cipelik, a gondok örökké nyomják a hátukat. A Menhelynél egyébként napi 30 forintért tárolhatják a holmijukat.
Mivel közben lassan kiürül a zuhanyzó, mind többen heverednek le a kopott szivacsukra. Jellemzően elsőként a hajnalban munkába induló KT-sek. Este 9 körül betoppan a három órája még a bejáratnál bukdácsoló, „bekávézott” férfi is. Eddig úgynevezett kiülésen volt. Józanodott három társával.
Elmegyek az ígért sajtburgerért Pistinek. Eggyel többet hozok. Közben többen köré gyűltek. Menüben, sült krumplival kellett volna kérnem. A többieknek így a zsíroskenyér marad.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 24. számában, 2018. október 26-án jelent meg.
