Sokadik próbálkozásra sikerül időt egyeztetnünk. Kérik, hogy tizenegy után jöjjünk, mert nem tudják, hányszor kell ugraniuk az éjszaka folyamán, és muszáj pihenniük egy kicsit. A balesettel új időszámítás kezdődött számukra – közel két éve ápolják otthon éber kómában fekvő lányukat. Nem érzik tehernek. Azt mondják: bármilyen is Sári, az övék, és amíg velük van, boldogok.
Fél órával előbb érkezünk a sződligeti házhoz. Nem dudálunk, várunk, nem akarunk zavarni. Márti azonban észreveszi az idegen kocsit, és sarkig tárva a bejárati ajtót, kiszalad elénk. Odabent hibátlan vintage stílus fogad, nem ilyen látványra készültem. Mások vagyonokat fizetnek, hogy lakberendezők megálmodják és megcsinálják helyettük a legújabb trend diktálta enteriőrt, itt viszont minden egyedi, saját kezű alkotás. Szürkéskékben és drappban pompáznak a falak, a lomizott és újragondolt bútorok, a horgolt díszpárnahuzatok.
„Mindig teremtünk valami újat”
– Mi lambériáztunk, mi festettünk. A kanapét és a székeket vázig szétszedtem, átkárpitoztam – szólal meg Márti. – Valahogy bennünk van, hogy mindig teremtünk valami újat. A gyerekeket is arra tanítottuk, hogy amit tudnak, csinálják meg, mert amit magukra szabnak, amiért megdolgoznak, abban jobban fogják érezni magukat.
Nem adom a lányom - 24 órás ápolást igényel az éber kómában fekvő Kati
Varga Katalin 38 éves, kétgyermekes anyuka, évek óta az édesanyja ápolja. Havi 107 ezer forintból élnek hárman.
Balkovics Sándor és felesége is népes családban nőtt fel. Kettejük rokonsága mintegy húsz fő, a szorosan összetartó família valamennyi tagja a Dunakanyarban él. Sándor karosszérialakatosnak, Márti bőrdíszművesnek tanult, egy cipőkészítő cégnél dolgoztak, ott ismerkedtek meg. Húsz éve költöztek Sződligetre, gyerekeik már ide születtek.
– Sokat dolgoztunk, lépegettünk fölfelé, középvezető lettem, nem szűkölködtünk. Szerettünk együtt lenni, mindent együtt csináltunk mi négyen, így volt teljes és kerek az élet. Öt-hat éve jutottunk el oda, hogy valamelyest lazíthattunk, többet utaztunk, színházba, moziba jártunk – meséli Sándor. – Áronról kiderült, hogy tehetséges a pingpongban, hordtam őt Pestre, a BVSC-be edzeni. Sári nagyon humán, verseket írt, rajzolt, színjátszókörbe, fitneszre járt, ügyesen sütött-főzött.
„Hívott anyu, hogy maradjunk ott, ahol vagyunk”
2016. július negyedikén Sándorék dolgozni mentek, Sári az első munkanapjára készült Gödre. Korábban is jelentkezett diákmunkára, de akkor még nem érte el a korhatárt. 2016-ban betöltötte a tizenhatot, és fölvették az iskolai konyhára.
Márti így idézi fel azt a hétfői napot: – Nem hívogattuk egymást percenként, de mindig tudtam, merre jár. Megcsörgettem 11-kor, sípolt a telefonja. Délben megint hívtam – semmi. Aggódtam, de úgy gondoltam, lemerült a mobilja. Fél háromkor indultunk haza Sándorral, akkor hívott anyu, hogy maradjunk ott, ahol vagyunk. Tíz perc múlva jöttek az öcsémmel, hogy nagy baj van, Sárit elütötték a zebrán, mentőhelikopter vitte Pestre, a Honvédkórházba.
Omladozó házban, emberfeletti erővel küzd az anya, hogy haldokló gyermeke életét szebbé tegye | Magyar Hang
Benuka éber kómában van. Egy olyan házban laknak ketten, ahol szinte semmi sincs.
Hatórás műtét után hozták ki Sárit a műtőből. „A teste ép, de minden fejsérülést elszenvedett, ami csak elképzelhető. Ilyen betegünk még nem volt, lehet, hogy nem éri meg a holnapot” – közölték az orvosok. Sári egy évig feküdt éber kómában különféle kórházakban, számtalanszor műtötték. Végül azt tanácsolták a szülőknek, engedjék el, mert ha életben marad is, soha többé nem lesz az, aki volt. Sándorék pedig úgy döntöttek: mindegy hogyan, csak éljen. Szemernyi kétség sem volt bennük, összekapaszkodtak. Tudták, amíg ő itt van, ők is itt lesznek, és nemcsak ők, az egész nagycsalád. Csókay András vizsgálta legutóbb a lányt, s a professzornak meggyőződése, hogy Sári érzi a szeretetet, ez tartja életben.
Kétemberes, huszonnégy órás szolgálat
2017-ben, majdnem napra pontosan a baleset évfordulóján hozták haza Sárit. Mártiék addigra átalakították az alsó szintet: lekövezték a szobát, nagyobb ajtókat tettek be, a fürdőbe fürdetőágyat építettek.
Sári birodalma patyolattiszta, jó illatú királylányszoba. Ezüstcsillagokkal díszített bíbor girland ível az ágy fölött, az aranylevelekkel telehintett fehér takaró alól csak a csukott szem és a légcsőkanül kandikál ki. Sári egy darabig önállóan lélegzett, most már folyamatosan oxigént kap. Naponta hétszer adagolják neki a gyógyszert, először hajnali ötkor, utoljára éjfélkor. Pelenkázni kell, gyomorszondán táplálják. Az állandóan termelődő váladékot akár tízpercenként le kell szívni, hogy meg ne fulladjon.
Kétemberes, huszonnégy órás szolgálat ez. Örökké résen vannak, ébren alszanak, ha Sári horkant, azonnal ugranak. A lány gyakorlatilag átalussza a napot. Régebben többet volt fönt, az utóbbi időben csak akkor ébred fel, ha zavarja valami. Nyitja-csukja a szemét, ha beszélnek hozzá, pislog, mintha értené. Mártiék nem áltatják magukat, tudomásul vették, hogy orvosi értelemben Sári már nem fog javulni. De abban reménykednek, valami csoda folytán előbb-utóbb többet tudnak majd kommunikálni.
Amikor Sári hazakerült, Sándor még dolgozott. Sokszor le sem feküdt, a lánya ágya mellől indult munkába. Három hónap múlva összeomlott. Hasonló helyzetben az apák többsége nem bírja a terhelést, feladják, megszöknek – vetem föl neki.
„Hogyan hagyhattam volna cserben a saját lányomat?”
– Sári nagyon apás. Tizenkét éves koráig le sem lehetett rólam vakarni, folyton rajtam lógott. Gyerekmániás vagyok, az idegen gyerekekért is rajongok. Hogyan hagyhattam volna cserben a saját lányomat és a családomat, akiket imádok, akik mindennél fontosabbak nekem? – válaszolja.
Mindig úgy tartották, nem csak kenyérrel él az ember, kell a szellemi táplálék. Már a kórházban is felolvastak Sárinak, most pedig, ha nincs más tennivalójuk, váltva ülnek az ágya mellett, és mesélnek neki. Ebből nőtt ki első közös művük, egy vékonyka gyermekverskötet, amelyben Sári korai négysorosa is szerepel, és amelyet Márti illusztrált. A második közös alkotás szintén terápiás célzattal készült. Sándor egyszer csak ráébredt, hogy kell valami, ami felrázza, motiválja, megtöri a mindennapok monotóniáját. A vaskos könyv az angol humor nagymestere, P. G. Wodehouse stílusában íródott, a tüneményes karikatúrákat Márti rajzolta hozzá.
Meglepően érett mű, ha nem tudnám, hogy amatőrök munkája, el sem hinném. Sándor egyébként régóta dédelgette az írás tervét, csak sosem jutott rá ideje. Tavaly az volt az újévi fogadalma, hogy napi egy oldalt ír. Hat hónap múlva kitette a szöveg végére a végső pontot, Márti keze pedig villámgyorsan ráállt a karikatúrára, noha életében nem rajzolt ilyesmit.
Elmúlt már dél, és Áron még mindig az emeleten alszik. Tizennégy éves, tizenegy volt a balesetkor. A nappali falát beterítik a közös fotók: Sári és Áron labdázik, ülnek a réten összebújva, lubickolnak a Balatonban.
„Kezdettől fogva a Jóistenben bízunk”
– Ők ketten nagyon összenőttek. Van egy kuckójuk a kertben, sok időt töltöttek együtt, futni jártak, thai bokszoltak, gyakran átcuccoltak egymáshoz, és együtt néztek filmet. Áron az első hónapokban tartotta bennünk a lelket, nemegyszer ő húzott ki minket a gödörből. Azóta is segít, csak másképp. Amíg mi fürdetünk, ágyneműhuzatot cserél Sárinál, máskor kiváltja a gyógyszereket, esetleg bevásárol; letelepszik a nővére mellé, gitározik, vagy csak megsimogatja, puszit ad neki. Most ő van mélyponton, ő szorul segítségre. Nem szabad, hogy belerokkanjon, rá kell bízni, mennyit vállal – mondják Mártiék.
Nem lázadnak a balsors ellen, nem gyászolják magukat. Irigylésre méltó harmónia, összhang, békesség sugárzik belőlük. Próbálom megfejteni, mi a titkuk, mitől van bennük ez a hihetetlen tartás.
– Kezdettől fogva a Jóistenben bízunk, ő adja nekünk az erőt – mondja Márti. – Én vallásos családban nőttem fel, Sándor nem. Ugyanakkor neki sem volt ellenére, hogy a gyerekeink ebben a szellemben nevelkedjenek, mert úgy tartotta, a kereszténység jóra tanít. A sződligeti szalvatoriánus rend emberséges, tapintatos, amit hirdetnek, teszik is. Az atya időt szentel ránk, segítséget kapunk tőle. Már a kórházba is bejárt látogatni Sárihoz; koncertet, futóversenyt szerveztek, hogy anyagilag támogassanak minket. Ha magunk alá zuhanunk, jön, és kisimítja a lelkünket.
Nem haragszanak senkire, nem hibáztatnak senkit, nem vádaskodnak. Hangoztatják, hogy a rendőröktől tudják: a gázoló nem száguldozott. Talán félrenézhetett valamit, talán rosszul mérte fel a távolságot, ez bárkivel előfordulhat, aki vezet. Azzal zárják a védőbeszédet, hogy a baleset okozóját is áldozatnak tekintik, hiszen az ő élete is tönkrement.
„Másként nézzük az életet”
Sok csúnya történetet láttam-hallottam, s motoszkál bennem a kisördög. Meg is kérdezem tőlük: most közös a cél és közös a küzdelem, de mi lesz, ha Sári egyszer elmegy?
– Ezt már mások is fölvetették – feleli csöndesen Sándor. – Csakhogy mi komolyan vesszük a „holtomiglan-holtodiglan” esküt, és ezen semmi nem változtat. Mindig úgy éreztük, ma is úgy gondoljuk, hogy másokhoz viszonyítva még így is szerencsések vagyunk.
– Nagyon megerősített, még jobban összekovácsolt minket ez az egész – teszi hozzá Márti. – Másként nézzük az életet, máshonnan közelítjük meg a dolgokat, mást tartunk fontosnak, mint régen. Sári balesete mindent átértékelt, megtanított arra, hogy semmik vagyunk, nem mi befolyásoljuk a történéseket. Mi csupán egyet tehetünk: dönthetünk arról, jól vagy rosszul végezzük-e a sors által ránk rótt feladatot.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/5. számában jelent meg, 2019. február 1-jén.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/5. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
