Vegyenek, egyenek, még meleg! – szalad elénk Bori a dűlőútról. Kezében szakajtó, tiszta konyharuhával letakarva. – Krumplis fánk, erdélyi recept, a szomszédtól tanultam, most csináltam ilyet először.
Szekszárd külterületén vagyunk, a Decsi-dűlőn – ez a kiterjedt tanyavilág egyik belépőkapuja. Rangos hely, közel a város és a főút, van buszközlekedés, víz- és gázvezeték. Errefelé módos gazdák laknak, hétvégi tanyások, neves borászok, tehetős panziósok, amerre a szem ellát, takaros házak, rendezett szőlők kúsznak fel a domboldalba. A közel hatezer tanyából álló szekszárdi külterület nagyobbik része más képet mutat. Ha oda betéved egy idegen, GPS-szel sem talál ki, nincsenek utcák, házszámok, és könnyű elveszni a szurdokok között. Ott is látni kacsalábon forgó palotákat, gazdagon termő szőlőket, de az épületek zöme düledező pince, megroskadt kalyiba, ahol szegények húzzák meg magukat. Olyanok, akik kiszorultak a városból, többségük idős, beteg, a tanyavilág az utolsó menedék számukra. Bori a Decsi-dűlő tanyabizalmija, s azt ígéri, olyanokhoz visz minket, akik valahogy megkapaszkodtak a nyomor peremén és balsorsuk ellenére még mindig tudnak mosolyogni.
Világ vándorai
Vuk, a róka nevű fiatal kutya viharos üdvözlésben tör ki, amikor leparkolunk a ház előtt. Senki sem figyelmeztet, hogy vegyek jó mély levegőt még kint, mert odabent ez nehezebb lesz. A tenyérnyi konyhában szinte összeér a sparhelt, a hatalmas hűtőszekrény, az asztal és a kanapé – a köztük lévő résekbe bepréselődve lehet csak közlekedni. Házigazdáink – Húsvéti József és felesége, Marika – ragyogóra pucolt poharakkal, ásványvízzel várnak, ritka a vendég náluk, örülnek nekünk.
– Vácon születtem, Kóspallagon nőttem fel. Anyámnak nem kellettem, eldobott. Anyatej híján kecsketejen nevelt az apám és a nagyszüleim – kezdi történetét József. – Festő a szakmám, de tiszthelyettes is voltam a vasúton. Több helyen dolgoztam, igyekeztem kikapaszkodni, de a rendszerváltás nekem is betett, ahogy sokaknak. Mind rosszabb munkákkal kellett beérnem, a végén meg már csak közmunka jutott.
Fiatalon nem bulizott, bálokba sem járt, nem volt hol ismerkedni. Marikát hirdetés útján találta, szerelem volt, első látásra. Arra már nem emlékszik, mit írt negyven éve, ám elvei változatlanok: az asszony legyen megbízható, ne legyen részeges, országúti, börtönviselt, szeresse a gyerekeket, és lehessen vele beszélgetni. A külsőt nem említi, pedig Marika még most, hatvanévesen is csinos. Hervadó virág: szolid smink, finom vonások, sima bőr. Biztatja férjét, beszéljen helyette is, mert neki az agyvérzés óta hiányosak az emlékei.
Vérplazmáért kenyeret - Két kisfiával lakik a munkásszállón Tibor | Magyar Hang
„A kicsi egyszerűen csak kaját kért. Azt mondta, nem baj, ha nincs játék, csak legyen étel. Husikát, azt szeretett volna.” A teljes riport.
Szendrő, Miskolc, Dombiratos, Gosztola, Galvács, Gádoros – röpködnek a nevek. A fél országot végiglakták, jobbára falvakban.
– Nem találtuk a helyünket. Mindig abban bíztunk, ha költözünk, hátha ott jobb lesz – indokolja a sűrű hurcolkodást József. A kérdésre, hogy jobb lett-e, azt válaszolja: sose lett jobb, pedig nem vágytak sokra, csak egy kis nyugalmat, biztonságot szerettek volna.
Aztán egyszer csak megfogták az isten lábát, legalábbis ezt hitték. Az Orosházához közeli Gádoros vonzó kisközség és a hirdetésben kínált ház gyönyörű volt. Száz négyzetméter, hét helyiség, konyha, fürdőszoba, ebédlő, kamra, gardrób – igazi luxus. 2010-ben költöztek be.
Omladozó házban, emberfeletti erővel küzd az anya, hogy haldokló gyermeke életét szebbé tegye | Magyar Hang
Benuka éber kómában van. Egy olyan házban laknak ketten, ahol szinte semmi sincs. A teljes riport.
– Egy ideig abban a boldog tudatban éltünk, hogy egyszer az életben nekünk is lehet szerencsénk. De hamarosan könnyezni kezdett a fal, vizesedett a ház, fölázott derékig. A régi tulajdonos tudta ezt, mi meg nem vettük észre, mert kifestettek, úgy adták el. Szétrohadtak a szőnyegek, penészesek lettek a bútorok és minden, ami a szekrényekben volt. Akkor jöttünk rá, hogy átvertek minket, amikor köhögni, tüsszögni kezdtünk a penésztől – sorolja a férfi.
– Nem kellett volna pereskedni? – tudakolom.
– Mi nem pereskedünk, nem vagyunk olyanok. Az örökségemért sem pereskedtem, pedig kisemmiztek, csupasz fenékkel indultam el a világba – horkan fel öntudatosan.
Tizenöt négyzetméter
Ezt a tanyát négy éve vették. A tanya szó amúgy nemigen illik rá, összetákolt viskó inkább, OSB-lapokkal, palalemezzel megfoltozva.
– Az ajtót és az ablakokat mi hoztuk rendbe, bekerítve sem volt, fejtetőig ért a gaz. A budi hátul van, nem ehhez voltunk mink szokva, de hát nincs abban semmi, kitakarítjuk szépen, oszt jónapot – mondja József, és hozzáteszi: nem volt más választásuk. A vizes ház a kutyának se kellett, ezt tudták csak megvenni, részletre. Majd egymás szavába vágva bizonygatják, okos döntés volt ideköltözni. Igaz, hogy nincs se gáz, se víz a házban, de jó a mennyezet, nem ázik be, és könnyű kifűteni. Miközben csokorba gyűjtik új otthonuk előnyeit, az az érzésem támad, nem engem, önmagukat akarják meggyőzni.
Mindent ki kellett dobniuk, amit Gádoroson használtak, tönkrement a vitrin, az éjjeliszekrény, a mosógép, még a gáztűzhely is.
Ha segítene Húsvéti Józsefen és feleségén, írjon a szerk [at] hang [dot] hu e-mail címre!
– Ez lett a szép konyhabútorunk helyett – tárja szélesre a hűtő ajtaját Marika. Odabent bögrék, tányérok, lábasok sorakoznak a rácsokon. Majdnem elnevetem magam, mert amióta itt vagyunk, azon törtem a fejem, vajon minek a böhöm nagy hűtő két embernek ilyen szűk helyen. Tizenöt négyzetméter az egész ház, a szobát teljesen betölti a falig tolt dupla ágy. Lábánál rozoga hokedlin könyvhalom trónol, ennyi maradt a hajdani több száz darabból. József könyvtárba jár Szekszárdra, sokat olvas, Marikának is ő szokott felolvasni.
Doktorok koldusboton, priccsen, szállón | Magyar Hang
A Menhely Alapítvány fővárosi, Vajdahunyad utcai hajléktalanszállóján jártunk.
Cipelik magukkal a múlt romjait és az emlékeket. A századeleji falvédőt, amelyet a nagymama hímzett ki, az apró feszületet, a barnára színeződött családi fényképeket a Bibliába rejtve. Amíg volt hová, vendégeket hívtak, szeretnek barátkozni, beszélgetni. Van egy noteszük a régi ismerősök telefonszámával, mert mára csak a telefon maradt. A fiuk évek óta feléjük sem néz. Elpártolt tőlük, mert beleszeretett egy ötgyerekes asszonyba, akit az anyja nem tudott elfogadni. Aztán jött a hatodik, a közös gyerek, ő néha telefonál. A múltkor elmondta, hogy kiesett a foga az oviban.
Az üszkösödés belül van
Nagy igazság a régi mondás: szegény embert az ág is húzza. József az első akadályt sikeresen vette: kivédett egy csontdaganatot. Természetgyógyászokkal megtanácskozva nem engedte műteni, itta a gyógyteákat, ette a feketeszőlő-lekvárt, s a daganat betokosodott, hat éve nem mozdul. A bélcsavarodást és a hashártyagyulladást azonban nem úszta meg, szegycsonttól ágyékig felvágták. Ám a fentieket tetéző gerincsérv, látótérkiesés, magas vérnyomás sem volt elég ahhoz, hogy rokkantnak nyilvánítsák. A segélyt megvonták tőle, a nyugdíjhoz túl fiatal, és hiába kilincsel a munkaközvetítőnél, sehol sem alkalmazzák. Marika szívbillentyűműtéten esett át, később begyűjtött egy agyvérzést.
– Húslevest főztem a gádorosi házban, és nekimentem az ajtófélfának. Józsi ugratott, „Mi van, be vagy rúgva?” Azt hittem, szédülök, máskor is szoktam szédülni. Tudtam beszélni, járni, csak a szájam széle furcsán lógott. Átaludtam az éjszakát, de másnap annyira rosszul lettem, hogy elmentünk orvoshoz, onnan vitt el a mentő. Szerencsés vagyok, mert az agyvérzésből csak annyi maradt vissza, hogy sokszor mást mondok, mint amire gondolok. Józsi ilyenkor azzal vigasztal, „rá se ránts kedves, szép vagy, virulsz, ez a lényeg” – meséli.
Nyavalyáikért a sok idegeskedést okolják. József eltökélten hajtogatja, hogy utánanézett, a stressz az oka mindennek, „mert olyankor az üszkösödés nem kívül van, hanem belül”. Mindezt a kisuvickolt nyomor kellős közepén hallom egy olyan ember szájából, aki nyolcdioptriás „szódásüveg” szemüveggel is alig lát, a keret egyik szárát az imádság tartja, és viselője épp azt fontolgatja, hogyan tudná megbarkácsolni dróttal.
Segített a rászorulókon, hát feljelentették a csépai atyát | Magyar Hang
Ingyen temet, nem szed perselypénzt, mégis vannak rosszakarói Antal Andrásnak. Riport.
Hatvanötezer forintból élnek, ennyit ítéltek meg Marikának. Gyógyszerre havi húszezret költenek.
– Most politizáljak? A fejesek szerint meg lehet élni negyvenhétezer forintból, tehát akkor mi gazdagok vagyunk – summázza helyzetüket József. Én meg arra gondolok, kész csoda, hogy még humorizálni is tud. Aztán sapkát, bekecset húz, s kiterel minket a kertbe. A fiatal gyümölcsfákat ő ültette, már mind termőre fordult. Rügyeik kipattantak a csalóka őszben, most jégpáncéllal vonja be őket a fagy. Nyakunkat behúzva lépegetünk lefelé a fából ácsolt, meredek pincelépcsőn a vaksötétbe. Odalent tárolják földbe ásva a zöldséget, krumplit, hagymát, és embermagas műanyag hordókban a vizet. A kerti csapból nyerik ki, mielőtt lezárják télire.
„Sokkal több segélyt kapnak a gazdagok" | Magyar Hang
Egyáltalán nem igaz, hogy megszűnt volna a gyermekéhezés, mint ahogyan azt a kormány mondja – mondta a Magyar Hangnak Bass László szegénységkutató. A teljes interjú.
Mielőtt hazaindulnánk, emberünk előbányász egy üveg baracklekvárt. Saját termés, ezt kapjuk ajándékba, mert ajándék nélkül nem mehetünk el. Kellemes ünnepeket kívánnak, kikísérnek minket. Sokáig néznek utánunk, egymáshoz simulva. Ők idén nem ünnepelnek, nincs kedvük hozzá, pedig tavaly törpésítették a műfenyőt, hogy elférjen. Azt mondták, ellesznek ketten, csöndeskén.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 32. számában jelent meg, 2018. december 21-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még az ünnepi számban? Itt megnézheti!
