Engem nem vernek át. Megszólal a csengő, apám mosolyogva benyit a szobába. Reggel nyolc, mondja, ébredjek fel. Ébredj fel te, mondom neki, alszol, kelj már fel végre. Mosolyog, nem válaszol, kimegy a konyhába, és hajtogatja tovább a szalvétákat. Reggel ötkor kel mindennap, leül a konyhában, és hajtogatja a szalvétákat. Több száz szalvétája van. Színesek, karácsonyiak, húsvétiak, pöttyösek, csíkosak, betűsek, mindenféle. Sosem lehet tudni, mikor jönnek vendégek, mondja, és hogy nézne ki, ha nem lenne rendes szalvéta az asztalon. Nálunk még soha nem voltak vendégek, amióta élek, még sosem azonkívül, hogy minden reggel értem jön valaki az iskolából. Egy kísérő, aki vigyáz rám útközben, nehogy, mint apám mondani szokta, valami ostobaságot kövessek el a villamoson vagy az utcán.
A valami ostobaság az ő értelmezésében azt jelenti, hogy szóba állok valakivel, vagy hogy megállok a platánfa alatt, és felnézek az égre a levelek között. A kísérőm körülbelül egy órát ül apámmal a konyhában reggelenként, hallgatják a híreket, kávét isznak, és megbeszélik, mint mondják, a híreket. A hírek voltaképp nem hírek, ezt már többször mondtam apámnak. Miért nem veszed észre, hogy a hírek nem hírek? Akkor mégis micsodák, kisfiam? A hírek arra kellenek, mondom neki hetente kétszer-háromszor, hogy az úgynevezett felnőtt férfiak az ébredés után könnyebben tudjanak szarni a vécén, mivel a hírek hallgatása megkönnyíti a reggeli szarást, hasonlóképp a kávéhoz és a cigarettához. Elég meghallgatni az első néhány mondatot a hírekből, és máris megindul a szar a belekben.
Az ágy mellett | Magyar Hang
A saját apámat látom a szellemi elsötétülés egyre mélyebb bugyraiba alámerülni. Alszik, megfogom a kezét. Szokatlan, különös érzés. Az idejét sem tudom, mikor fogtam meg utoljára.
Beteg vagyok. Apám és anyám és a Kőrösi doktor úr szerint, meg a Kőrösi doktor úr helyettesítője szerint, a Kőrösi doktor úr előtti doktor urak szerint, és a kísérőim szerint is, a fodrász szerint, a kisboltban a pénztárosnő szerint, az újságos szerint és a satöbbi szerint. A betegség velem született, mint mondják, ami azt jelenti, hogy anyám velem együtt a betegségemmel is terhes volt. Megfogant benne a betegségem, osztódásnak indult, fejlődött. Anyámban megfogant a betegség, velem együtt fogant meg, közös lett a vérkeringésünk, mint a sziámi ikreké. Ő az én ikertestvérem, a betegség.
Ez, hogy betegség, szerintem nem igaz. Nem betegség, csak egy árnyék, amely alól nem lehet kisétálni. Lenne egy akkora árnyék, mint egy kontinens, és akárhova mennél egész életedben, nem tudnál kijutni alóla. Legfeljebb akkor, ha elmennél a kontinens széléig, és ott hajóra szállnál. Fellépsz a fedélzetre, a hajó kifut a kikötőből, megcsapja a szél az arcod, és egyszer csak kisüt a nap. Kisütne, először életedben. Visszanéznél, és nem látnád a partot, mert vastag, mérges gázokkal telített köd takarná el, olyan, mint ami itt a városban szokott lenni télen. Az lenne ott a betegséged, mögötted, előtted pedig a ragyogó tenger a hullámaival, ami nem tudom, hogy minek felelne meg ebben a hasonlatban. Kilátnék valamerre.
Hallom, ahogy apám magyaráz a kísérőnek kint a konyhában. Megint írt egy levelet, egy levelet, talán épp a miniszterelnöknek, de lehet, hogy csak valakinek az önkormányzatnál, amelyben elpanaszolja a bajait. Elpanaszol engem. Mindig feljelent, bemószerol valakit ezekben a levelekben, hol egy tanárt, hol egy családgondozót, hol egy parkolóőrt, és mindig rám hivatkozik, a beteg gyerekére. Több száz levelet írt már, minden egyes levelet több példányban, és mindegyiket kézzel, mert nincs nyomtatónk, és apám nem meri kivinni a lakásból a leveleket, mondjuk, egy pendrájvon. Attól fél, hogy illetéktelenek kezébe jutna valamelyik, és azzal zsarolnák őt, üldöznék és beperelnék. Amit én tudok, szokta mondani, abba kormányok buknának bele.
Mintha egyszerre mindenhol | Magyar Hang
Végül a tengerpartra menekültem a városból. Rómát huzamosabb ideig nem tudtam elviselni.
A kísérőm, a mai, kövér, szemüveges nő. Még mindig liheg, pedig már vagy tíz perce ül a konyhában, és amúgy is lifttel jött. Undorodom a kövérektől. Kiszaladok a fürdőszobába, lehetőleg úgy, hogy ne kelljen köszönnöm neki. Innen nem jövök ki egyhamar, ezt ő is tudja.
Ahogy szaladok, a szemközti szobában egy pillanatra meglátom anyámat. Az ablakpárkányra dől, néz ki az ablakon, és cigarettázik. Egyre kisebb az anyám, és néha úgy tűnik, mintha kezdene átlátszó lenni. Most is, ahogy nekem háttal áll, mintha látnám rajta keresztül a szürke eget a háztetők fölött. Anyám-e az ott, vagy a szürke ég, nem is tudom. Gyorsan magamra zárom a fürdőszoba ajtaját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 24. számában jelent meg, 2018. október 26-án.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 24. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
