Ferenc pápa két egymással összefüggő kérdésben hozott fontos, őt az eretnekség gyanújába hozó intézkedéseket az elmúlt években. Egyrészt megengedte az egyházi esküvők érvénytelenítésének megkönnyítését és az újraházasodottak áldozását, másrészt ha rendkívül óvatosan is, de az oltáriszentség vételének módjáról is kifejezte az eddigi hivatalostól eltérő felfogását.
Mit tegyünk, atyám? Szeretném elvenni a feleségemet egyházi szertartás szerint is – mondta az illetékes, elismert egyházjogásznak a férfi . A pap bólintott: igen, van kiút, kitalálunk valamit. A férfi a harmadik házasságában élt; az elsőt a hetvenes évek végén egyházi szertartással kötötte, a többit elvált lévén anyakönyvvezető előtt. Hogy az egyébként templomba járó, vallásos, ám az első két felesége által elhagyott férfi mostani aráját az oltárhoz vezethesse, és több évtizedes szünet után végre a szentségekhez járulhasson, áldozhasson, arra jutottak az együttérző pap javaslatára, hogy segítséget kérnek az első feleségtől.
„Három szó, ami fontos: kérem, köszönöm, bocsánat" | Magyar Hang
A katolikus egyház feje, a szegények és az elesettek megsegítéséért feltétel nélkül kiálló Ferenc pápa ma töltötte be 82. életévét.
Az amúgy „kissé bolondos” és szeszélyes, olykor depresszióra hajlamos, nehéz természetű asszony volt ura boldogságáért vállalta, hogy kijelenti: azon a régi-régi napon, amikor ő mondta ki a holtomiglan-holtodiglant, „lelkileg éretlen módon” cselekedett, nem volt tisztában azzal, mire mond igent. Az egyházi eljárás ennek megfelelően érvénytelenítette is az akkori szentségi házasságot (amiről hirtelenjében kiderült, mégsem volt szentségi), így elhárult az akadály az újabb templomi esküvő elől.
Bűnben megátalkodottak
Magyarázatként mindjárt tegyük hozzá: a katolikus egyház, szemben a keleti kereszténységgel és a protestantizmussal, nem ismeri a válást. A házasság ugyanakkor bizonyos esetekben érvényteleníthető. Ha valaki kényszer hatására mondta ki az igent, ha nem tájékoztatta házastársát előre a közös életüket befolyásoló tényekről (örökletes betegségről, arról, hogy nem akar gyereket stb.), ha „lelkileg éretlen”, az elegendő ok lehet a semmisség megállapítására. Tény, hogy az érvénytelenítés számtalan esetben teszi elviselhetőbbé gyakorló katolikusok életét, akik „bűnben való megátalkodottságuk” (ezalatt az újraházasodás értendő hivatalosan) miatt nem tudnak szentségekhez járulni, áldozni. Ha az eljárás többnyire a paragrafusoknak megfelelő tényeken alapul is, kétségkívül alkalmat ad a visszaélésekre. Az eljárást lebonyolítókat nyilvánvalóan nem a cinizmus, sőt igen ritka kivételektől eltekintve nem valamiféle korrupt sandaság vezérli, hanem egy lehetetlen és méltánytalan helyzet feloldásának szándéka.
Fekete-fehér szituációk nincsenek – ha pedig valaki hívő keresztényként szeretne megszabadulni a „tartós bűn” terhétől, ismét áldozni, és ennek egy nem túl kellemes jogi eljárás az ára, akkor azt a „nagyobb jó” érdekében is vállalni kell. Csapdahelyzet ez – mindenki pontosan tudja. Egyrészt a szentségekhez való visszatérés valóban elmélyültebb hitélethez vezethet, másrészt viszont a rutinosság, a kiskapuk keresése akarva-akaratlanul megkérdőjelezi a katolikus egyháznak a házasság szentségéről szóló tanítását. Önmagán túlmutatva pedig azt üzeni, hogy a hitelveket nem kell halálosan komolyan venni, némi „jogászkodással” számos spirituális nehézség áthidalható, a tanítás bizonyos esetekben semmibe vehető.
Kirepülnek a gyerekek, aztán borítunk | Magyar HangA házasság szentségével kapcsolatos, az egyház tekintélyét, hitelét romboló visszaéléseknek ráadásul komoly történelmi hagyományai vannak. Elég csupán a magyar história legismertebb (és egyik legvisszataszítóbb) esetét felidézni: II. Ulászló (1490–1516) a királyi trón megszerzése érdekében feleségül vette Mátyás nála jóval idősebb özvegyét, Beatrixot. A párt az Ulászló hatalmi igényeit támogató Bakócz Tamás esztergomi érsek adta össze, ám szándékosan hibákat vétett a szertartásban, hogy azt utóbb – amikor eljött az ideje az özvegy félreállításának – érvényteleníteni lehessen.
„…eretnekségek és egyéb más tévedések”
Valószínűleg a lehetetlen viszonyokon kíván segíteni, a morális csapdahelyzeteket akarja feloldani Ferenc pápa néhány, az egyházon belül vihart kavart intézkedése. 2015 végén két apostoli levelében a semmisségi eljárás leegyszerűsítéséről, felgyorsításáról, az érintettek által fizetendő összeg csökkentéséről határozott. A korábbi összetett, több szinten zajló procedúrát egy ítélettel záruló (amelyben a megyéspüspök a bíró) per váltotta fel.
2017 decemberében pedig jóval nagyobb vitát kiváltó döntés született. Az Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdításhoz fűzött pápai leirat bizonyos körülmények esetén (ha a felek hiteles keresztény életet élnek, és az új kapcsolat megkívánja) lehetővé tette az újraházasodottaknak (korábbi házasságuk érvénytelenítése nélkül) a szentáldozást. A döntés már régóta a levegőben lógott, miatta pedig komoly bírálatok érték Ferencet: 2017 szeptemberében a világ 20 országából 62 katolikus pap és tudós vetette fel, hogy az efféle nézetek „eretnekségek és egyéb más tévedések” terjedéséhez vezethetnek – összesen hét „téves és eretnek propozíciót” róttak fel a pápának –, de rendhagyó módon néhány bíboros is lázadni kezdett a nyilvánosság előtt.
Holott a pápa nem tett mást, mint „az irgalmasság evangéliumi parancsának engedelmeskedve” igyekezett kiszűrni a visszaélések lehetőségét a rendszerből, felszámolni az addig uralkodó méltánytalanságokat. Hiszen az egyházvezetés is pontosan tisztában lehet azzal, hogy a házasság érvénytelenítése, ha kimondani nem is szabad, a gyakorlatban a laikusok számára „katolikus válás”-ként funkcionál. A semmisségi eljárás egyszerűsítése előtti felmérések is erről tanúskodnak. 2011-ben a világban az egyházmegyék első- és másodfokú bíróságain több mint 44 ezer házasságot érvénytelenítettek. (Az Egyesült Államokban közel 22 ezret, Olaszországban kis híján 4500-at.)
Az újraházasodottak szentáldozáshoz járulásának elfogadásával pedig Róma sok egyházmegyében már bevett gyakorlatot hagyott jóvá. (Könnyen lehet, hogy a pápa idővel továbblép. A Szentatya nyolcfős tanácsadó testületének tagja, Robert Zollitsch 2013-ban még freiburgi érsekként és a német püspöki kar elnökeként olyan irányelveket adott ki, amelyekből az újraházasodottakkal kapcsolatos javaslatok már teljesültek. Zollitsch érsek ugyanakkor az újraházasodott párok megáldása mellett is kiállt.)
Róma, ha óvatosan is, mintha a keleti kereszténység gyakorlatához közeledne az intézkedésekkel. A különbség eredetileg abban áll, hogy a házassághoz kapcsolódó evangéliumi szövegeket az ortodoxia másként értelmezi, utóbbi házasságtörés esetén megengedi a válást. („Mondom nektek: aki elbocsátja feleségét – hacsak nem paráznasága miatt –, és mást vesz el, házasságot tör” – olvashatjuk Máté evangéliumában.) Van, aki a görögkeletieknél is tovább megy ennél. Pavel Jevdokimov, az ortodox morális teológia egyik legnagyobb hatású XX. századi professzora szerint ha a szeretet kihűl, akkor a szentségi közösség szertefoszlik (a szexualitás vonatkozásában is). Ennek nyomán állapítják meg bizonyos ortodox szerzők a házasság morális vagy spirituális halálát, amely az egyik fél fizikai halálához hasonló. Ez pedig a szentségi köteléket is feloldja.
A szakadás viszályalmája
Az újraházasodottak áldozásának van egy másik, legalább annyira fontos aspektusa. A pápai intézkedés óvatos lépésként az oltáriszentség vételét is érinti. Ferenc pápa az Amoris laetitiában az Eucharisztiát a „sorból kilógó” teológus, Hans Küng szavait kölcsönvéve nem „a tökéletesek megjutalmazásának tekinti, hanem a »gyengék táplálékának«”. Hiszen ha az Eucharisztia a megváltás folyamatosságának és egyetemességének jele és eszköze, akkor az úrvacsorának a „tökéletesek megjutalmazására” való használata eleve ellentmond az eredeti jézusi szándéknak. Vagyis az áldozás a jelenlegi gyakorlattól eltérve nem függhetne a bűnbánattól.
A másik, többször az eretnekség gyanújába kevert, neves katolikus teológus-pszichológus, Eugen Drewermann ennél is tovább megy. Mint írja, Krisztus az Oltáriszentség megalapításakor „mindnyájukra gondolt, és éppen rájuk: a koldusokra, a kurvákra, a vámosokra, a törvényről mit sem tudó »vidéki népre«… A mindenki összetartozásának ebből a jeléből a római egyház képes volt a véget nem érő szakadás viszályalmáját létrehozni. A szakadás végighúzódik minden vegyes felekezetű családon, minden vegyes egyházi összejövetelen, minden egyes személy lelkén, és mindenki láthatja, minek kell történnie. Csak az közelíthet az »Úr asztalához«, aki minden szempontból a római rendelkezések hitre és erkölcsre vonatkozó rendelkezéseivel összhangban van, elismeri a római pápát, aki maga szenteli a püspököket, akik megint maguk szentelik a papokat, s így egyedül ők rendelkeznek a bor és kenyér színeinek átváltoztatási teljhatalmával.”
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/12. számában jelent meg, 2019. március 22-én.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/12. számban? Itt megnézheti!
