„Nincs igazság, nincsen, egyáltalán nincsen”

Borsodnádasd kettészakadt. „A faluban” úgy gondolják, hogy „odakint, a lemezgyári részen” vannak főleg a drogosok, a rozsdatemetői kültelken viszont arról panaszkodtak, hogy „főleg bent megyen a kábító”. Egy dologban van közmegegyezés: hogy a filléres bódítószerekkel nem foglalkozik senki, „azóta sem”.

„Azóta” alatt 2017-et értik, amikor egy fiatal helyi lány, Csenge életét vesztette. Szalonnát sütni ment a barátaival a tópartra, ott találkozott ismerősével, a szintén nádasdi B. Rolanddal, aki herbál és alkohol hatása alatt ököllel megütötte Csengét. A lány elájult. A fiú az eszméletét vesztett lányt levetkőztette, és egy vízgyűjtő aknába dobta. Az ügyész 14 évnyi fegyházbüntetést, mellékbüntetésként a közügyektől való eltiltást kért rá.

Az egy esztendő híján másfél évtizednyi büntetés kilátásba helyezése még a tragédia kiváltó okaként emlegetett herbálnál is jobban megosztja Borsodnádasdot. Legalább tucatnyi emberrel próbáltam beszélni az ügyről a településen, és jó, ha a fele hajlandó volt mondani valamit. Persze beszédes és változatos volt az elutasítók reakciója is: egyesek azonnal lesütötték a szemüket, mások a kerti szerszámaikat kezdték babrálni, de találkoztam egy olyan babakocsit toló anyukával, aki egyszerűen csak elnevette magát, amikor a 17 éves Csenge megöléséről, illetve a tizennégy év fegyház kilátásba helyezéséről kérdeztem.

– Tudja, fiatalember, én nem ítélkezhetek – jelentette ki egy idős asszony, történetesen „bent” a faluban, ahonnan elmondása szerint „menekül már mindenki”. Menne ő is, csak senki nem veszi meg a házát.

– Fel van háborodva mindenki. Hát olyanokat látunk, hogy egy ürge teljesen józanul fejbe vág valakit egy üveggel, aztán kap 5-6 évet. Itt meg van ez a gyerek, aki hülye volt, mert berúgott vagy bekábítózott, ebbe most ne is menjünk bele, mert nem voltunk ott, de ez a gyerek alapjában véve nem volt dühöngő, gyilkos típus – hadarja még mindig bent, a faluban vagyunk újabb beszélgetőpartnerem, egy idősebb férfi. Megjegyzi azt is, hogy B. Rolandnak korábban, középiskolás korában is volt kábítószeres ügye. És ahol a tragédia történt, ott azóta is rendszeresen árulják is, fogyasztják is a kábítószert.

– Amikor jön a tavasz meg a jó idő, veszik a drogot, aztán mennek a lemezgyár mellé, a templomhoz – vázolja.

A gyár felé haladok, már egyre magasabb mellettem a gaz. Az „Életfa” feliratú kopjafa mellett állok le beszélgetni a két évvel ezelőtti halálesetről egy kiskocsiba követ lapátoló férfival.

– Az nagyon sok, az a tizennégy év. Természetesen a lány szüleinek is rossz, de a fiúért is kár, sajnálom mindkettőt és a családjukat – mondja. A lapátjára támaszkodó férfi elmeséli, hogy a gyilkosság már csak akkor téma Borsodnádasdon, amikor a tévében szó van róla. – A tárgyaláskor mindig felhánytorgatják, de már abba kellene hagyni. Mennek a facebookos bejegyzések, mert a Facebookon mindenki okos.

Alighanem arra céloz, hogy az egyik bulvárlap úgy tudósított, Csenge édesanyja – aki a tárgyaláson megpróbálta B. Rolandot szembesíteni elhunyt lánya fényképével – arra panaszkodott, hogy „sokan rá és a családjára neheztelnek, mert nem vettek elégtételt a gyilkossággal vádolt fiatal családján”. Alighanem valamelyik internetes kommentszekcióból törhetett elő ez a gondolat, mert a borsodi kisvárosban mindenki nagyon csodálkozott, amikor ezt megemlítettem.

– Ezen már segíteni úgysem lehet – jelenti ki annak kapcsán, hogy a lány édesanyja polgári úton 25 millió forint kártérítést követel a fiútól. Közben újra lapátolni kezd, a kövek pedig csattannak az alumíniumkocsiban.

Kérdéses az is, hogy egyáltalán lát-e valamit ebből az összegből a felperes szülő. Dr. Helmeczy László még 2013-ban írt nyílt levelet Orbán Viktornak „Az áldozatok öröksége” címmel. A védőügyvéd három eset – az olaszliszkai lincselés, Marian Cozma leszúrása és a romagyilkosságok tiszalöki merénylete – részleteinek felidézésével mutat rá, hogy az áldozatvédelmi törvénynek súlyos hiányossága van. Jelesül az, hogy a bűncselekmények feltárásához vezető költségek kifizetése elsőbbséget élvez az áldozatok kártalanításával szemben. Tehát egy hosszan elhúzódó, számos DNS-vizsgálattal járó ügyben az elkövetők lefoglalt vagyonából vagy esetleges rabkeresményéből előbb részesül a magyar állam, mint a bűncselekmény áldozatainak közvetlen hozzátartozói a számukra megítélt nem vagyoni kártérítésből.

Helmeczy ezért szorgalmazta, a kormány úgy módosítsa az áldozatvédelmi törvényt, hogy az illetékes miniszternek lehetősége legyen – egyedi elbírálás alapján – állami segítségnyújtásra az önhibájukon kívül nehéz helyzetbe jutott áldozatoknak vagy hozzátartozóiknak. Juhász Ferenc MSZP-s képviselő kétszer is módosító indítványt adott be az ügyben, de a parlament kormánytöbbsége még csak napirendre sem vette azt.

Pedig a probléma nagyon is valós, hiszen hiába ítélt meg a bíróság 46 millió forintot az Olaszliszkán meglincselt Szögi Lajos hozzátartozóinak, ők abból eddig nem láttak egy fillért sem. A minap az egyik elkövetőtől sikerült 5 millió forintot behajtani, ez az összeg pedig – mintegy 13 esztendővel a tragédia után – már elképzelhető, hogy eljut az agyonvert tiszavasvári tanár hozzátartozóihoz.

Ifjabb H. Dezső lincselő egyébként úgy tett szert az összegre, hogy pert nyert a magyar állammal szemben. Kifogásolta ugyanis, hogy túlzsúfolt börtönben raboskodik. Nem ő az egyetlen, mivel információnk szerint jelenleg két büntetés-végrehajtási intézetet leszámítva tulajdonképpen kapacitáson felül szállásolják el a rabokat, így aztán kis túlzással ügyvédi iparág szakosodott arra, hogy jókora tiszteletdíjért cserébe a rabok kártérítésért pereljék a magyar államot a nemzetközi egyezményeknek nem megfelelő tartási körülmények miatt. A magyar állam és a kormány persze tisztában van a problémával, évekkel ezelőtt megoldási kísérlettel állt elő: nyolc új börtön megépítésére hirdettek közbeszerzést, csakhogy ezekből egyelőre nem lett semmi, például a Borsodnádasdtól néhány percnyire fekvő Ózdra tervezett bv-intézetből sem.

– A kártérítés mindig annyit ér, amennyit be lehet hajtani belőle – summázza egy nádasdi férfi, aki tapasztalatból beszél. Egy építkezésen dolgozott, és leesett 14 méter magasról, mert összeomlott alatta az állvány. Egyik oldala teljesen lebénult, nem tud dolgozni.

– Nekem 20 milliót ítéltek meg, de abból egy fillért se kaptam, csak Strasbourg ítélt meg nekem az elhúzódó jogalkalmazásra 800 ezer forintot – ecseteli egykedvűen. Szerinte az államnak kellene jótállnia a megítélt összegekért. – De így semmi értelme – teszi hozzá.

– Fel vagyunk háborodva, életfogytiglani lenne az alap. Hát elvett egy életet, tönkretett egy másikat. Megnyomorította Csenge édesanyját is. Pszichiátriára járt, gyógyszerrel is kezelik. Ha tizennégyet kap, akkor abból leül másfél évet előzetesben, aztán ha jó a magaviselete, akkor ugye kaphat kedvezményt is. Kilenc év, és kint is van! – hangzik a légkalapácsot és a busz zúgó motorját is túlkiabáló fiatalember véleménye, ezúttal már „kint”, a lemezgyárnál.

– Találkoztam olyanokkal is, akik sokallják… – jegyzem meg, amivel csak annyit érek el, hogy válaszadóm szeme elkerekedik, és szinte sokkot kap a bezárt diszkók, a templom, a tragédia helyszíne, a szocreál művház és a megtépázott lemezgyár határolta téren.

– Mit sokalltak, a tizennégy évet?! Azokat agyon kell ütni! Szép napot! – mondja, és távozik.

– Az aknát előtte kellett volna lelakatolni, nem akkor, amikor már megvan a baj – mutat Csenge virágokkal díszített emlékhelye felé egy közmunkás asszony. Többen is hűsölnek az árnyékba húzódva, egymás szavába vágva mondják, hogy „kevés, nagyon kevés” a tizennégy év.
– Míg él, addig legyen bent! Életfogytiglant!
– A 25 millió is jogos, de az is kevés – utalnak a kártérítésre.

– Nem jó az ítélet, nagyon nem. Leül pár évet, és kész – szól hangadójuk arra a 2013-as törvénymódosításra utalva, amelynek köszönhetően jó magaviselet esetén, jó nagy felzúdulást kiváltva feltételesen szabadlábra kerülhetett például a már említett olaszliszkai lincselés két résztvevője vagy a Cozma-gyilkosság egyik résztvevője, Sztojka Iván is.

– Odabent azért tíz év is kemény – vágok közbe.
– Sokan azt mondják, jó bent – replikáznak. Nem tudok erre mit mondani, csak ennyit: az biztos, hogy nehéz igazságot tenni.

– Nincs igazság, nincsen. Egyáltalán nincsen – hangoztatja nagy lendülettel az asszony, de nem lesz belőle hosszú monológ. Helyette együtt hallgatjuk a kettészakadt Borsodnádasd csendjét.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/13. számában jelent meg, 2019. március 29-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/13. számban? Itt megnézheti!