Szalai Kriszta színésznő felhívásának köszönhetően több mint 12 millió forint gyűlt össze egy kilakoltatás szélére került kilencgyermekes család részére, amelynek történetét először lapunk mutatta be. Felemelő élmények és elkeserítő reakciók: az eset hű képet nyújt az ország állapotáról is. Az interjú eredetileg a Magyar Hang május 24-i számában jelent meg.
– Folyamatosan úton van, a nehéz helyzetbe került kilencgyerekes család ügyeit intézi, és azt mondta, újabb fejlemények várhatók. Hogy halad, mi minden történt az elmúlt napokban?
– A házukat 7,5 millióról indítva árverezik el, miközben kiderült, hogy 3,3 milliós gyermektartási követelés van rajta. Tárgyaltam az árverező céggel, ekkor jött az ötlet, milyen módon lehetne megoldani, hogy Krisztina hitelmentessé válhasson. Lemond a gyerektartásról, és a tartozástól így megszabadul.
– Ön tárgyalhat Krisztináék nevében?
– Bizonyos információkat nekem nyilván nem adnak meg, de olyankor átadom a telefont Krisztinának. A lényeg az volt, hogy egyáltalán tudjunk segíteni, és ez hihetetlen gyorsan sikerült is. Miután közzétettem a felhívásomat, másnapra már közel 3 millió forint volt a számlán. Onnantól fogva intéztem az adósságmentesítést, és azóta kezdtem el házat is keresni.
– Kik segítenek leginkább? Főleg barátok, ismerősök, a színészi munkáját követők, vagy mások is?
– Több ezer ember segített adományokkal, külföldről is rengetegen, és bejelentkezett egy ügyvédnő is, hogy vállalja a szerződés lebonyolítását. Volt, aki építőanyagot ajánlott fel, jelentkezett egy burkoló. Ez a része csodálatos. Az már kevésbé, hogy hiába próbált az édesanya a saját falujában eladó házat keresni. Miután megtudták, hogy adományt kapott, közölték: sajnos nem eladó. Így más falvakban kezdtünk keresgélni. Voltak elképesztő hozzászólások is a közösségi oldalamon, még nőktől is. „Minek szül ennyit, ha nem tudja eltartani? Elköttetésre adunk!”
„Helyettem szült kilenc gyereket" - gyűjtés indult a kilakoltatásra váró zsámboki család megmentéséért | Magyar Hang
Szél Bernadett Orbán Viktorhoz fordult a kilakoltatásra váró Fazekas-Simonék ügyében. Közben Szalai Kriszta színésznő gyűjtésbe kezdett, hogy a civilek mentsék meg a családot. Mit tesz a kormány azért, hogy a zsámboki és a hozzájuk hasonló helyzetben levő gyermekek továbbra is a családjukban nevelkedhessenek?
– Az ilyen kommentelőnek mit lehet válaszolni?
– Például azt, hogy ez a történet nem erről szól. Nem arról kell elmélkednünk, hogy a bajba jutott asszony vajon milyen döntést miért hozott az életében. És nem a gyerekek eltartásától esett kétségbe, hanem mert a hitel törlesztőrészlete az egekbe szökött, közbejött egy válás, az édesapa alkoholizmusa, a gyerekeket és őt a kilakoltatás szélére sodorva. Ráadásul az édesanya csak kezes volt. Próbáltam mindenkinek türelmesen elmagyarázni: az a kérdés, hogy a kilenc gyerek kapcsán el tudunk-e számolni a lelkiismeretünkkel vagy sem.
– Milyen fejlemények várhatóak?
– Sikerült házat találni, de a szerződés aláírásáig még izgulok. A tulajdonos is hallotta a család történetét, és drukkolt nekik, majd boldog volt, amikor megtudta, hogy az ő házát találtam meg nekik. Áron belül is vagyunk, tízmillióért odaadják az ingatlant. Persze még van dolog bőven: nincs benne fűtés, szigetelni is kell, ajtó-, ablakcsere szükséges (azóta aláírták a ház adás-vételi szerződését – a szerk.).
Szalai Kriszta (Fotó: Halász Nóra/Magyar Hang)
– Kell attól tartani, hogy ha az ember segít, ő is támadások kereszttüzébe kerül? Mint tavaly az őcsényi panziós, aki menekülteket fogadott be, és ezért ellene fordult a falu?
– Az másik történet, ami mögött az állt, hogy az emberek féltek, mélyen elültették addigra ezt bennük. Itt más ütötte fel a fejét: az irigység. No meg sokan kétségbeesetten kezdték mesélni a saját élettörténetüket.
– Azt érzik, hogy rajtuk sem segít senki, akkor másokon miért?
– Igen, ami nem is feltétlenül irigység, inkább az emberek sérültsége, frusztrációja. A saját sérelmeiket vetítették rá a történetre. Nehéz volt ezt az egészet kezelni, napokig fejfájáscsillapítót kellett szednem, miközben óriási csodatörténet az egész. De nagyon elgondolkodtam, hogyan lehetne kezelni az emberek sérelmeit.
– És hogyan?
– Pár napja azt találtam ki, hogy közzéteszem a miniszterelnöki hivatal címét. Arra kértem mindenkit, forduljon oda, hisz ők az illetékesek. És ha majd válaszolnak, vagy nem, akkor fogjunk össze. Nem lehet külön megmenteni mindenkit. Ha minden hónapban egy családnak segítünk a több tízezerből, év végére az is csak tizenkettő lesz. Nekem most ezt kell végigcsinálnom, segítem Krisztináékat. Most, hogy megvan a ház, a fűtésrendszereket hajtom. De ezt nyilván nem tudom minden hónapban megcsinálni. És nem a civil társadalom összefogása fogja elhozni a megoldást, illetve az, de máshogyan.
Megmenekült és másokon is segítene a zsámboki kilencgyerekes család | Magyar Hang
Az olvasóknak hála megmenekült a kilencgyermekes család attól, hogy otthonuk elárverezése miatt az utcára kerüljenek. Mint megírtuk, április 30-án lejárt a téli hónapokra hozott kilakoltatási moratórium, így a korábban lapunkban bemutatott család közvetlen közel került ahhoz, hogy fedél nélkül maradjon. Ami azt is jelenti, hogy a gyámügy elvehet tőlük nyolc gyereket.
– Érdekes, hogy a kormány minden más témában szereti omnipotensnek feltüntetni magát. Hasonló szociális kérdésekben viszont rögtön az egyéni felelősséget kezdi hangsúlyozni.
– Devizahitelek és egyéni felelősség? Írtak családok, amelyek 1,8 millióról indultak, és most 8-9-nél tartanak. Ezt ki a fene tudja kifizetni, ha mondjuk közmunkás, vagy akár a szülők egyike dolgozik csak, vagy alig több mint százezret keresnek?
– Mi segítene a devizahitelesek ügyében?
– Ha szociális miniszter leszek, ezen komolyan el fogok gondolkozni. Most egyelőre ezt a történetet szeretném megoldani.
– Tényleg vállalná a miniszterséget? Korábban mondta, hogy akár a kormányfőség elől sem térne ki, ha úgy adódik.
– Sajnos nem beszélem elég jól az angolt, nem vagyok tárgyalóképes, s az ugye elengedhetetlen. Ehhez kell egy Márki-Zay-féle ember, aki hiteles, okos, tanító.
– Ön a helyi közösségek szervezéséhez is hozzátesz, vegyük csak a pesthidegkúti Kőfejtőnél szervezett ingyenes színielőadásokat. A hasonló közösségszervezésből születhet valami változás, létrejöhetnek pozitív energiák?
– Pozitív energiák, azok igen. Közösségépítésért találtam ki, most lesz a nyolcadik előadás. Buli, mert jönnek az emberek, hoznak sütiket, gyümölcsöt, az előadás után beszélgetünk, batyusbálozunk. De csak arra az alkalomra szól. Országosan stratégiára is szükség van, tanítani kell az embereket a jóra. Zsámbokon is ott a közösség, amelyik baromi irigy, hogy egy kilencgyerekes anyuka segítséget kapott. Olyan vezetők kellenek, akik az emberek szellemiségét, lelkét igyekeznek emelni.
– A politikusok viszont azt látják, hogy ha a rossz tulajdonságokra játszanak rá, azzal lesznek sikeresek. Miért változtatnának?
– Ha olyanra szavazna mindenki, aki biztonságot nyújt, nem a félelmeket erősíti, úgy lehetne előrelépni, csodás közösséggé válni, valódi országgá. Amíg a politikusok csak politikusok, és hiányzik belőlük az emberség, csak dagonyázunk a posványban.
– Ez nyilvánvalónak tűnik, de akkor miért szavaznak az emberek mégis máshogy?
– Azért, mert bele vannak ragadva a helyzetbe. Idejük sincs végiggondolni, hogyan lehetne változtatni. Mostanra már úgy gondolják, hogy „a másik is lopott, a következő is fog”. Esetleg nem is érdekli őket, hogy valaki lop, csak nekik legyen jobb. Nem jó, kicsit jobb.
– Hajléktalanügyben is azt látjuk, hogy inkább csak a negatív hozzáállásra próbálnak építeni, nem pedig segíteni az otthontalanokat. Ön néhány napra ki is költözött az utcára, hogy tapasztalatokat szerezzen, majd Maradjunk annyiban című darabjában dolgozta fel A Város Mindenkié aktivistája, Lakatosné Jutka történetét. Ő például több évtizede van ebben a helyzetben. Mennyire lehet egyáltalán segíteni, ha valaki sok éve az utcán él már?
– Egyáltalán nem könnyű. Én már az első két napban teljesen depressziós lettem, hogy nem létezem a társadalom számára. Már ettől úgy éreztem, hogy nem fogok tudni visszatérni.
Most képzeljük el azt, akinél nincs ott a tudat, hogy van család, hogy van hova visszamenni. És ha azt mondják, hogy ballagjanak be a menedékhelyre, én erre azt válaszolom: helyhiány miatt az öt nap alatt egyszer sem sikerült bejutnom a női szállóra. Miről beszélünk akkor? Igen, az Oltalom Alapítvány befogad minden hajléktalant, és mint a heringek, úgy alszanak, de nem fagynak meg. Máshol poloskák, tetvek nyüzsögnek. A kőbányai hajléktalanszállóra tényleg nehéz szavakat találni. Mint egy századeleji börtön, olyan. Jó messzire mindentől, nyomasztó vasajtók, bunkerszerű helyiségek.
Eltűnnek a szem elől a hajléktalanok, ebből még nagy baj lehet | Magyar Hang– Nem azért nem engedték be, mert volt lakcímkártyája, tudott volna hova menni?
– Szó sem volt ilyesmiről, nem kérdeztek semmit, egyszerűen nem volt hely. Ha a nőknek sincs hely, a férfiaknak még annyira sem. Közben egy szatyorban hurcolják az egész életüket, amit nem lehet napról napra újabb szállókra cipelni. Inkább akkor keresnek egy állandó helyet az utcán. Ki lehet próbálni ezt az életet akár csak pár napig, utána beszélhetünk.
– Lakatosné helyzetét sem lehet megoldani ennyi év után?
– A lakhatása megoldódott, egy segítő szándékú civil befogadta a területére, ahol kunyhót épített. Onnan nem akar eljönni, mert ha például nem tudja fizetni majd az albérletet a második-harmadik hónapban, akkor ide már nem tud visszatérni. Rengeteg történet van, amibe bele sem gondolnak. Intézetis háttérrel, bántalmazás elől menekülve, sokan család nélkül hogy boldoguljanak?
– Van egy nagyon jó rövidfilm Regős Ábeltől, a Lili. Megmutatja, mennyi esélye van egy intézetből kijött fiatalnak, ha Pesten lakást, munkát szeretne találni. Nem sok, az emberek később mégis azt vetik a lány szemére, hogy miért nem keres valami állást.
– Próbáltam én is munkát szerezni hajléktalanoknak. És el kellett fogadnom, hogy ez így nem működik. Én odamehetek, megpaskolom, „gyere, találtam neked takarítói munkát!” Ő boldogan megy, aztán az ötödik nap már ereje sincs a szatyraival bejárni. Kinézik, zuhanyozni sem tud hol, hiszen szálláson napközben van erre lehetőség. Fizetést sem kap rögtön, koldulni sem tud, így miből szerezzen ételt? Ördögi kör. Menjen el dolgozni, igen. Aztán hogyan tovább? Ítélkezni persze könnyű.
– Sérült és ép gyerekek integrációjára indította el a Kapcsolda programot. Ez milyen tapasztalatokat hozott?
– Érdekes, egy későbbi fideszes államtitkárnak köszönhető, hogy ezt az egészet megálmodtam. 2008-ban beszélt arról egy fórumon, hogy a negyedik gyereke Down-szindrómás. Amolyan titokban, ötven-száz ember előtt.
– Kiről van szó?
– Nem fogom elárulni. De mondtam neki, hogy ki kéne állnia, vállalnia és küzdenie. Végül arra jutottam, hogy ha egy politikus, aki vezető pozícióban van, felvállalni sem meri gyermekét, akkor ezen a téren is tenni kell. Elindítottam a Kapcsoldát, iskolákat kerestem. Tízből három engedte be a programot. Háromszáz egészséges gyerek várta az első programban a száz sérültet. Végül mind pozitív élményekről számoltak be, rengeteg szeretetet kaptak. Akkor, 2008. március 8-án eldöntöttem, hogy ebből országos programot kell csinálni. Most már 105 iskolában élik meg az egymásra figyelés programját.
– Mit mondott a tíz iskolából a maradék hét?
– Egy menő rózsadombi gimnázium igazgatója például, hogy van itt elég sok hülyegyerek, nem kell többet hozni. Ennyit erről. Azóta talán már új igazgatót választottak.
– A különféle színházi botrányokat mennyire kezelik megalkuvásokkal a szakmabeliek? Marton László ügyében is láthattuk, hogy senki nem akart igazán hozzászólni, elfordították a fejüket, mikor Sárosdi Lilla előállt a vele történtekkel.
– Épp azt mondtam Lillának, hogy ő erőt adott az embereknek azzal, hogy kiállt az egésszel. A fenti hozzáállás persze jellemző, sokan félnek megszólalni. Igazgatóváltásoknál is megesik, hogy valaki a legkevésbé sem elégedett a váltással, de végül marad, mert más lehetőséget nem lát. Ítélkezni persze nem akarok. Az is nehéz, hogy ha valakiről évekig gondoltál valamit, s akkor hirtelen, hogy fogadd el annak az ellenkezőjét? Főleg, ha te nem tapasztaltad meg a másiknak azt az oldalát.
– Csak itt is a következménynélküliség jön szembe: miközben Sárosdi Lilla arról beszél, hogy külföldre költözik, Marton László újra rendez.
– Alig van valaminek következménye ebben az országban. Nyugodtan szétrabolják az országot, s a családon belüli erőszaknak sincs. De azért Marton Lászlónál lett mégis következmény. Ismerjük Aranytól Ágnes asszony történetét: nem ítélték el, de rendesen belebetegedett a történetbe. Nem kell megkövezni, akkor is el kell számolnia a felesége és a gyermekei felé. Színpadra állítottam az Ötödik Sally-t, ami a gyerekkori bántalmazásról szól. Ugyanúgy sérült a bántalmazó is. Marton Lacinak és az összes bántalmazónak is megvan a maga előtörténete. Miközben persze én is ismerek olyat, aki külföldre költözött Laci miatt.
– Nem is feltétlenül, hogy nincs büntetés, hanem hogy közösségi katarzis, feloldás nem születhet. Ahogy mondjuk a korábbi úszószövetségi kapitány Kiss László esetében sem, aki végül egy szürreális tévéadásban virággal kért bocsánatot a nőtől, akit csoportosan megerőszakoltak.
– Nem is lep meg, hogy az emberek előjönnek az indulataikkal. Az ő esetében például azt sem éreztem, hogy a lelkiismerete nagyon dolgozott volna. Inkább a félelmet láttam rajta.
– Jellemző volt, hogyan próbálták nemlétezőnek beállítani az áldozatot: régen volt, meg is halt már, talán erőszak sem volt, senki nem ismeri őt. Míg elő nem állt az érintett.
– Az áldozathibáztatás nagyon működik. Lakatosné Jutka történetében is ez szerepelt. Ez volt az utolsó mondata, hogy az édesapja megerőszakolta 14 éves korában. „Ja, de ez ne legyen benne.” Megkérdeztem aztán, elolvassa-e a kész darabot, de nem akarta. Hát benne hagytam a traumájának történetét, lesz, ami lesz. Ennél a résznél kirohant a színházból. Mondtam neki, higgye el, neki nincs mit szégyellnie, s ez terápia lesz mind az ő, mind a közönség számára. Ma már tud erről beszélni.
– Nem is lett ennek sem következménye?
– De igen, abban az átkos szocializmusban ennek mégis csak lett. Most nem lenne. Hat év hét hónapot kapott az apja, mert a gyereknek elhitték. Viszont az édesanyja annyit mondott erre, hogy „apád kurvája vagy”. Innentől kezdve 63 éves koráig nem is mert senkinek beszélni róla. Mert állítólag ő a hibás, hiszen miért ment oda.
– Hogyhogy miért ment oda?
– Az anyja azt mondta, minek ment az apjához. Megszökött az intézetből, miután 12 éves korában megtalálták az apját. Onnantól mindig hozzá menekült. Csak 14 évesen már elég csinos volt hozzá, hogy az apja részegen megerőszakolja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/21. számában jelent meg, 2019. május 24-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/21. számban? Itt megnézheti!
