„Hazatérve azzal szembesültem, hogy szertől bódult zombik fetrengenek az utcákon”

Hatéves korától nyomozó akart lenni. Veszélyes területeken dolgozott, a szervezett bűnözés elleni osztály éléről szerelt le. Bátonyterenyére hazatérve ott folytatta, ahol rendőrként abbahagyta – harcot indított a hajdan békés kisvárost megfertőző drog ellen. Orosz István (alias Pityke) sajátos eszközöket használ: térfigyelő kamerák helyett emberekre épít, kommandós edzéseit retorikai gyakorlatokkal vegyíti, és ha kell, időt szakít családterápiára is.

A megbeszélt nap reggelén hív, hogy dolga akadt, de ne aggódjam, mozgósított valakit, akinek lenne mondanivalója, amíg ő megérkezik. Nagybátony központjában, a kis étterem teraszán csinos, szőke nő vár ránk. „Beszédes Máriának hívnak” – mutatkozik be.

– Amikor húsz éve ideköltöztünk, Bátonyterenyének ez a része szép fekvésű, nyugalmas hely volt, azonnal beleszerettem. A férjemnek környezetváltozást javasoltak az orvosok, ezért települtünk át a fővárosból ide. Aztán ő meghalt, és tavaly a párom is, akivel tizenkét évet éltünk le – kezdi az asszony. – Öt-hat éve kezdtek itt megváltozni a dolgok. Elfajult a droghasználat, főként este már nem lehetett az utcán járkálni. Én ezt a munkanélküliségre, az elszegényedésre, a kilátástalan jövőre vezetem vissza. De tudok gazdag családról is – szép ház, két autó, gyerekek, unokák. És ha megkérdem, miért drogoznak, az a válasz: mert olyan jó kicsit gondtalannak lenni. A kábítószer-probléma az egész várost érinti. István harcot kezdett a drog ellen, és sokan csatlakoztunk hozzá. Amúgy a fiamnak nincs gondja a szerrel, sokat beszélgettünk vele erről, korán felkészítettük, hogy ne álljon szóba idegennel, ne fogadjon el senkitől semmit.

A kokainos zacskó

Mária fia tízéves, hiperaktív és figyelemzavaros. Több sportot kipróbáltak, hogy lekössék az energiáit, de Ádám nem szerette sem a karatét, sem a focit. A kommandós edzésekre viszont szívesen jár, és nagyon hamar látszott rajta a változás: hiperaktivitása alábbhagyott, nőtt az önbizalma, és sokkal nyitottabb lett.

– Én a kezdetektől támogatom István munkáját. Drogprevenciós előadásokat tartok iskolákban, ifjúsági klubokban, és tagja vagyok a figyelőhálózatnak, amit István szervezett szülőkből, ismerősökből. Ha jelzést kapunk akár droghasználatról, akár drogárusításról, amint tudunk, segítünk – meséli Mária.

Aztán kocsiba pattanunk, elhozzuk a gyereket a tíz kilométerre fekvő Dorogházáról. Mária tudatosan, a kis létszámú osztályok miatt választotta ezt az iskolát. Ádám vagány kölyök, lángvörös hajjal, vidám szeplőkkel. Kréta, vadkender, fű, szipu – sorolja a szegények közt használatos drogokat, henceg azzal, hogy hatvan fekvőtámaszt nyom le egyhuzamban, és hozzáteszi: azért kell a kommandós edzés, hogy meg tudja védeni magát.

Orosz Istvánnal egy étteremben ülünk le beszélgetni. De még bele sem kezdünk, máris bevágódik egy nő. Lecsapja asztalunkra a slusszkulcsát, nem ül le, elhadar egy drámai monológot, majd elviharzik. És már jön is a következő. Csaba Alfrédné Mari ad magára, ám annyira elgyötört, hogy nehéz megsaccolni a korát, lehet hatvan, de hetven is.

– Amióta megszűnt a bánya, csúszunk lefelé. Sokan elmentek, mások nem tudták ezt megtenni. Az én nagyobbik fiam például kiállt az erkélyre, nézte szemben a Mátrát, az örökpanorámát. Itt akart megöregedni, de nem így történt – szól a felvezetés.

– Attila belekeveredett egy dílerekből álló, helyi társaságba, az élettársa ennek a körnek szállította a kokaint. Másfél évig éltek együtt, hét hónapos volt a kisfiuk, amikor Attila huszonnyolc évesen meghalt. Ő velünk dolgozott Hollandiában, én hívtam ki, mert féltettem. Azt a bizonyos hétvégét itthon töltötte, szombaton elindultak Budapestre kokainért. Csilla felment az ismerőséhez, egy nagy kaliberű dílerhez, Attila a kocsiban várta. Visszafelé Mátraverebélynél igazoltatásba ütköztek, és a fiam a rendőrök láttán lenyelte a kokainos zacskót.

Mari szerint Attila tudott a piszkos ügyletekről, de nem volt bennük. Ijedtében tette, amit tett, nem sejtette, hogy a zacskó a halálos adag ötszörösét rejti. Ennyi kokain megemeli a testhőmérsékletet, rettenetes görcsöket okoz. A haláltusája több mint egy napig tartott, a szomszédok hallották az üvöltést. Attila bemászott a kádba, hogy hűtse magát, ott halt meg vasárnap este. Csilla csak akkor hívott mentőt, amikor a férfi elvesztette az eszméletét, és már semmit sem tudott mondani. Az anya feljelentést tett segítségnyújtás elmulasztása miatt, két éve zajlik a magánvádas per.

– Elhallgatások, hazugságok, eljárási hibák sorozata ellen vívok szélmalomharcot. Próbálom kideríteni az igazságot, mert a fiam nem ezt érdemelte. Senki nem érdemel ilyen halált – koppannak szárazon a szavak. – Csilláék köre ma is létezik, élik világukat, a pénzükön társadalmi megbecsülést vesznek, iskolát festetnek, műfüves pályát csináltatnak – érinthetetlenek. Iszonyatos, hogy a XXI. században, egy állítólagos jogállamban ilyesmi megeshet. Ennek az az üzenete, hogy akinek vagyona van, az bármit megtehet, és meg is teszi.

Az utolsó csepp

Istvánnal könnyű interjúzni. Percenként csöng a telefonja, intézkedik, ám eközben olyan odaadással fordul felém, mintha csak én léteznék a világon. Pályaválasztását barátja édesapja inspirálta, aki nyomozó volt, és őt kisgyerekként elbűvölte a megjelenése, a modora és Lada gépkocsija, meséli. Megjárta a szakma sűrűjét, foglalkozott hírszerzéssel, ifjúságvédelemmel, életvédelemmel, rablással, szervezett bűnözéssel. Negyvenkét évesen szerelt le. Mint mondja, egyetlen percet sem bánt meg, de úgy érezte, tartozik annyival a családjának, hogy több időt töltsön velük. Utóbbi persze csak terv maradt. Jelenleg egy piacvezető logisztikai cég tanácsadója, sokat van távol, és itthon megtalálta őt az ügy, amely minden szabad percét leköti.

– Idilli, csöndes városkából mentem el, és hazatérve azzal szembesültem, hogy szertől bódult zombik fetrengenek az utcákon. Az utolsó csepp az volt a pohárban, hogy az általános iskola közvetlen közelében árulták a drogot. Mi nagycsalád vagyunk: az első házasságomból származó lányomnál és fiamnál már unokák születtek, a mostani páromnak a korábbi házasságából van két gyermeke, a közös fiunk tízéves. Valamennyien itt élünk, miattuk és a múltam miatt is szégyelltem volna, ha nem lépek fel a drog ellen. Egyébként a drog nem helyi specialitás, mindenütt jelen van, csak máshol homokba dugják a fejüket. Én meg úgy gondolom, beszélni kell, és cselekedni. Akik egészséges, élhető helyet szeretnének maguknak és a családjuknak, fogjanak össze, és teremtsék meg. De csak üldözni, tiltani valamit – félmegoldás. Nem elég nemet mondani, segítséget is kell nyújtani, például alternatívát felkínálni a szerhasználat helyett. A fiatalokat megcélzó, drogprevenciót szolgáló kommandós edzés tematikáját Mátrahegyi Zsolt barátom és volt kollégám dolgozta ki. Az edzés rendszeres, céltudatos, fegyelmezett tevékenység, fejleszti a testet, tartást ad, és lehetőséget nyújt a közösségi élmény megélésére. Arra biztatjuk Zsolttal a gyerekeket, hogy az edzés erőnléti elemeit, a nyújtást, a húzódzkodást, a guggolást, a fekvőtámaszt otthon is gyakorolják, mert a napi testmozgás megalapozza az egészséges életformát.

Olvass fel a kedvenc könyvedből!

De nem elégszenek meg ennyivel. Edzés közben leülnek, beszélgetnek, s arra kérik a gyerekeket, hozzák magukkal a kedvenc könyvüket, és olvassanak fel belőle. Szerintük ugyanis akinek van mersze ilyesmivel kiállni a többiek elé, annak máshoz is lesz bátorsága. A szimpla rendőrképbe ez nem fér bele. Viszont ha tudjuk, hogy István a kultikus irodalmi-művészeti folyóirat, a Jelenkor rajongója (panaszkodik is, hogy néha tövig lejárja a lábát, mire hozzájut), nem csodálkozunk.

– Én a saját bőrömön tapasztaltam, mennyire fontos a nyomozók munkájában a kommunikáció. Ezért ösztönzöm arra a gyerekeket és a szülőket, hogy olvasni, olvasni, olvasni – és beszélni szépen, tagoltan, érthetően. Ettől oldódnak a gátlások, befogadóbbá válnak, és őket is könnyebben befogadják – magyarázza.

Kivárok, majd rákérdezek a zaklatott nőre meg a drámai monológjára, mert nem hagy nyugodni a fura jelenet.

– Az a nő gyerekkori barátom, és azzal keresett meg, hogy a gyönyörű, tizenéves lányát behálózta egy csapat, amely kábítószerrel, fegyvercsempészettel és egyéb masszív dolgokkal keresi a pénzt – feleli. – Keményen belemásztak a család intim szférájába, mindent megtettek azért, hogy a lányt elszakítsák a családtól, aki ezáltal súlyos stresszben élt. Három hónapos védőőrizetbe vontuk őket, hogy ne férkőzzenek a közelükbe. Még nyalogatják a sebeiket, de már javul az állapotuk. Egy másik kislányt naponta kísérgetünk, mert a szülei dolgoznak, őt pedig olyan trauma érte, hogy nem mer egyedül közlekedni. Pillanatnyilag öt családnak biztosítunk folyamatos védelmet és segítséget, de a kör bővülhet, hiszen már nagyon sokan vannak a városban és a környező településeken, akik tudnak a munkánkról, tudják, hová fordulhatnak baj esetén.

Estig elhallgatnám, ám hirtelen az órájára néz, tíz perc múlva mennie kell. Búcsúzóul megajándékoz még egy történettel. A lakótelepen, ahol él, tizenöt-húsz gyerek háromtól tizenhat évesig az ablakból lesi, mikor érkezik meg az autója. Abban a pillanatban, ahogy a gomba kinő az avarból, köré gyűlnek, és várják, mit tartogat mára. A program bármi lehet: társasjáték, foci, pingpong, beszélgetés. Arra gondolok, ki is mondom, hogy sok kicsi Istvánt kellene széthinteni az országban. Azt válaszolja erre: ő nem különleges. Mindenütt lehet ilyen központi figura, csak a közösségnek ki kell termelnie magából.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/25. számában jelent meg, 2019. június 21-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/25. számban? Itt megnézheti!