Több párt, két párt, egy párt?

Az MSZMP-nek végre meg kell határoznia viszonyát a többpártrendszerhez – jelentette ki éppen harminc éve az egyeduralkodó párt vezető funkcionáriusa, Lukács János. Az egypártrendszer 1989. február 11-én hivatalosan is kimondott bukásával egyidejűleg az MSZMP annak lehetőségét kutatta, hogyan lehet az új helyzetben megőrizni a párt hegemóniáját, hogyan lehet semmire nem kötelező megbeszélésekkel, a hatalom néhány kisebb szeletének átengedésével együttműködésre, végeredményben alárendelt viszonyba szorítani az új szervezeteket.

A nyolc legfontosabb ellenzéki erő összefogása, az Ellenzéki Kerekasztal (Eka) megalakulása azonban valódi tárgyalásokra és megállapodásra kényszerítette az MSZMP-t. Az Eka jelentőségét pontosan mutatja a tény, hogy az 1990-es szabadon választott országgyűlésbe az utódpárt MSZP-n kívül kizárólag az összefogás résztvevői jutottak be, erősorrendben az MDF, az SZDSZ, az FKGP, a Fidesz és a KDNP. Feltehető, hogy a sokáig jelentéktelen kereszténydemokraták megerősödésében az Eka-tagság döntő szerepet játszott. Mint ahogy az is: az 1947-es alapítású Magyar Függetlenségi Pártot halálra ítélte, hogy felvételi kérelmének elbírálását – tudatos taktikázással, talán már a jövőbeli hatalommegosztásra is gondolva – szándékosan húzták-halasztották, amíg az okafogyottá nem vált. Az ellenzéki „elitklubhoz” való tartozás 1989–90-ben a fennmaradás lehetőségét hordozta.

Az 1990-es első szabad választással olyasmi történt Magyarországon, ami addigi történelmében soha: demokratikus parlamenti váltógazdaságon alapuló rendszer jött létre. (Kormánypárt persze bukott már meg korábban is választáson, mint a Monarchia idején a Szabadelvű Párt, hogy rövid huzavona után átadja helyét az ellenzéki koalíciónak. A voksolás azonban nem volt általános és titkos. Az 1920-as demokratikus választás, amely a Kisgazdapárt győzelmét hozta, szintén magában hordozta a váltógazdaság lehetőségét, ennek kialakulását azonban az uralkodó elit időben megakadályozta.)

Hogy Magyarország nyugat-európai pártszisztéma vagy az angolszász kétpártrendszer útjára lép-e, az ezredfordulóig tisztázatlan maradt. Mint ahogy az is: melyik szervezet válik a szociáldemokrata baloldal, illetve a jobbközép fő reprezentánsává. Az előbbire az újjáalakult Szociáldemokrata Párt lehetett volna esélyes, ám a párt vélhetően kívülről is szított belháborúban szétverte önmagát. Tény, hogy az SZDP léte, megerősödése leginkább az MSZMP-re jelentett komoly veszélyt. Ha ugyanis az első szabad választások után a baloldal az újjászületett SZDP körül épül fel, akkor az utódpárt nyilvánvalóan elveszti létének alapjait az új világban. A szocdem önfelszámolási folyamat ugyan máig nem feltárt, ám tény, hogy a megüresedett helyre azon nyomban bejelentkezett az MSZP.

Ám 1990-ben még korántsem tűnt biztosnak, hogy az utódpárt válik a baloldal vezető erejévé. Miközben a szocialistákat a rendszerváltó új pártok még egy ideig politikai karanténban tartották, a szabaddemokraták esetében sem volt egyértelmű, hogy merre indulnak tovább: megmaradnak elsősorban liberális pártnak, vagy balra nyitnak, az üres szociáldemokrata térfélre húzódnak át. A markáns váltás, a nyugat-európai szocdem irányzatok felé való közeledés a mából nézve kétségtelenül erősebbé, esetleg valódi váltópárttá tehette volna az SZDSZ-t. 1992 után viszont, amikor a párt másfél éves válságából épphogy kilábalt, óvatosan ugyan, de a lassú erősödésnek indult MSZP-hez kezdett közeledni.

A jobbközép néppárt szerepére a kezdetekben kizárólag a szürke, alig ismert KDNP vállalkozott volna. Az MDF népi baloldali szervezetként indult, s csupán Antall József közreműködésével kapta meg az esélyt arra, hogy jobboldali vezető párttá válhasson. A miniszterelnöknek két – a magyar demokrácia hosszú távú működését – meghatározó elképzelését ismerjük kortársai visszaemlékezéseiből. A választások utáni időszakban úgy vélte, hogy a három koalíciós párt (MDF, FKGP, KDNP) leginkább hadra fogható erőiből érdemes létrehozni a jobbközép pólust, míg vele szemben a balközép erő magvát nyilvánvalóan az SZDSZ és a Fidesz alkotta volna. Az MDF meghasonlásával, Csurkáék kiválásával, illetve a Demokratikus Charta létrejöttével (vele az MSZP és az SZDSZ közeledésével) az erőviszonyok azonban átrendeződtek. A kormányfő ekkor már a jobboldal és az SZDSZ, a Fidesz hozzá közelebb álló erőiből megszülető új politikai szövetségre akarta kormányzásának folytatását alapozni. Ennek megvalósításához azonban már sem ereje, sem ideje nem volt.

Az SZDSZ 1994 utáni (nagy)koalícióra lépése az MSZP-vel megásta a szabaddemokraták sírját. Holott az SZDSZ a hatalom sáncain kívül maradva, az ellenzék legerősebb pártjaként egy új politikai pólus meghatározó szereplőjévé válhatott volna. Az évtized végére azonban kispárttá zsugorodott, miközben a meggyengült jobbközép pártokat, az MDF-et és a KDNP-t belső marakodás vágta tönkre. Politikai helyüket a konzervatív fordulatot végrehajtó Fidesz foglalta el. A versenyben a Független Kisgazdapárt lemaradt, majd az 1998-as választás után (amelyen a rendszerváltást követő legjobb eredményét érte el) a Fidesz koalíciós partnereként felmorzsolódott.

Az 1998-as választás két fontos tanulsággal bírt. Egyrészt a MIÉP sikerével megdőlt a hiedelem, hogy az országgyűlésbe csak parlamenti pártok juthatnak, másrészt egyértelművé vált, hogy az MSZP váltópártja immár az 1994-ben a törvényhozásba éppen csak becsusszanó, a jobbközépre átevezett, kormányt alakító Fidesz. Nem a klasszikus kétpártrendszerű minta valósult meg azonban, hanem két kisebb-nagyobb mértékben a demokráciadeficit problémájával küzdő politikai erő harcolt egymással a hatalomért a következő évtizedben. Míg az MSZP a múltjából eredően hordozta ezt a deficitet, addig a Fidesz lassan, de biztosan haladt az ezredfordulót követően ebbe az irányba, hogy aztán újabb fordulatot végrehajtva a gyakorlatban baloldali és jobboldali vonásokat egyaránt hordozó plebejus-nacionalista párttá váljék. Középpártok ekkor már nem léteztek, a két kispárt, az SZDSZ és az MDF pedig csupán szekundálhatott a nagyok játékához.

A kétpártrendszer azonban nem ölthetett végleges formát. 2006 után Gyurcsány Ferenc politikája karöltve a világgazdasági válsággal tönkretette az MSZP-t, a Fidesz pedig Orbán Viktor szándékainak megfelelően 2010-re „centrális erőtérré” nőtte ki magát. Nemcsak a hajdani utódpárt gyengült meg tartósan, de az Eka egykor tekintélyes politikai pártjai is a süllyesztőbe kerültek, közülük egyedül a Fidesz élte túl a rendszerváltást követő két évtizedet. Az azóta lezajlott folyamatok, ha tétovázások, visszalépések is kísérik, egy irányba, a klasszikus polgári demokrácia felszámolása felé mutatnak. A kétharmados párt a választási törvény 2011-es átírásával mindenekelőtt körbebástyázta hatalmát. Orbán Viktor történelmi szempontból ugyanarra az útra lépett, mint Bethlen István 1922-ben a nyílt szavazás visszaállításával: igyekezett kizárni a politikai váltógazdaság lehetőségét – egyelőre úgy tűnik, elődjéhez hasonlóan sikeresen.

A folyamatot Anna Politkovszkaja magyarul most megjelent Orosz naplója alapján többen hasonlítják az egy évtizeddel ezelőtti oroszországi eseményekhez, a liberális demokráciával való szakításhoz, a tekintélyuralmi, ám díszletként demokratikus vonásokat hordozó hibrid rendszer kialakításához. A 2018-as választás legnagyobb ellenzéki pártját, a Fidesz jobbközép pozíciójára pályázó Jobbikot szisztematikusan igyekezett felszámolni a hatalom, miközben a többieket – köztük az MSZP-t és az LMP-t – megpróbálja, egyelőre változó sikerrel, „domesztikálni”. Megjelent már az első, a rendszer igényeinek megfelelő pszeudoellenzéki párt is, a Jobbik radikális renegátjaiból verbuválódott Mi Hazánk.

Úgy tűnik, visszajutottunk a kiindulópontra. Azonban ma sem csak az a kérdés, hogy az uralkodó párt hogyan határozza meg viszonyát a valódi, a váltógazdaságon alapuló többpártrendszerhez. Nem tudhatjuk, hogy a legújabb események, így a Jobbik ellehetetlenítése milyen irányba viszi a pártokat. Nem tudjuk, hogyan találják meg a formát, hogy egyszerre működhessenek a rendszer keretei között, illetve a rendszer radikális elutasítójaként.

A Kádár-rendszert megrendítő bejelentés

A magyarországi szocializmus erjedése 1988 második felében olyan szintet ért el, hogy a folyamatok visszafordíthatatlanná váltak. A politikai vezetők sem értettek egyet, melyik úton menjenek tovább: kapaszkodjanak a hatalomba, vagy vezényeljék le a békés, többpárti átmenetet. Ebben az időszakban lépett elő a korábban háttérbe szorított Pozsgay Imre. 1957-ben még így írt a Petőfi Népében: „Az ellenforradalmi porhintést elősegítették a párton belüli árulók és revizionisták is. A Nemzeti Forradalom olyan nevezetes renegátot sorolhatott vezetői közé, mint Nagy Imre, akinek szellemi képességeit ugyan csak egy adóvégrehajtói karrierhez szabták, de jellemtelensége biztosította, hogy miniszterelnök legyen a legdühöngőbb fehérterror napjaiban. Legérdekesebb a dologban, hogy végig azt hitte, ő a vezető, pedig csak úgy táncolt, ahogy Mindszenty és a hozzá hasonló forradalmárok fújták”.

Pozsgay innen indult, és odáig jutott, hogy végül sokan a Kádár-rendszer egyik leépítőjeként tartsák számon. 1988. október 26-án tartott győri beszédében kimondta, hogy a vasfüggönyt le kellene bontani, majd 1989. január 28-án, az MSZMP főtitkára, Grósz Károly távollétében a Kossuth rádióban elhangzott történelmi mondata: Pozsgay népfelkelésnek nevezte az 1956-os eseményeket egy Nagy Imrével kapcsolatos kérdésre válaszolva. „Ez az, ami körül még zajlanak a viták – fogalmazott. – Felderülhetnek olyan belső és külső összefüggések, amelyek ezt a megítélést, hogy úgy mondjam, árnyaltabbá teszik. Például önmagában az a körülmény, hogy ez a bizottság, a jelenlegi kutatások alapján, népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt. Egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek…”. A politikus ezzel nem csak a szocialista berendezkedés alapjait kérdőjelezte meg, azt is egyértelművé tette, hogy a pártvezetésben nincs egyetértés, ott is megkezdődött a hatalmi harc. (B. M. L.)

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/6. számában jelent meg, 2019. február 8-án.

Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/6. Magyar Hangban? Itt megnézheti.