Sosem éreztem magam bigott kommunistának – ezzel az állítással lepte meg az olvasókat Szűrös Mátyás volt köztársasági elnök, akivel múlt héten jelent meg a Mandineren életút-interjú. Az MSZMP egykori politikusa a nyolcvanas évek végének átalakulásában játszott vezető szerepet, így a beszélgetés is a rendszerváltás 30. évfordulója alkalmából készült vele. Csakhogy szóba kerültek a korábbi évtizedek is, a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében végzett, majd később a ranglétrán egyre feljebb lépkedő Szűrös pedig valamiféle belső ellenállóként igyekezett bemutatni magát.
Szűrös elmondása szerint bár ő belépett a pártba, de ez még nem jelentett ideológiai keményvonalasságot. „Soha nem voltunk bigott kommunisták, olyan elfogult bolsevikok, mint amit manapság látok, soha nem voltunk. Pozsgay Imre például 1956-ban még kiállt az ellenforradalom leverése mellett, én pedig Moszkvában egyetemistaként részt vettem az ez elleni tiltakozásban. Iskolatársaim, Chrudinák Alajosék pedig még tovább mentek, ülősztrájkot is szerveztek. A kommunizmus fellegvárában mi elítéltük a szovjet beavatkozást” – jelentette ki Szűrös, aki szerint őt ezért haza akarták hívni „fejmosásra”, de a szovjetek kiálltak mellette. Elmondása szerint maga is csodálkozott rajta ezek után, hogy miért őt választották külügyi titkárnak. De hát Kádár fokozatosan meggyőződött róla, hogy jó szakember, vonta le a következtetést.
„...mert osztályharc lett ez a javából" | Magyar HangAmi annyit jelentett, hogy 1959-től a Külügyminisztérium előadója, majd főelőadója volt, később már az MSZMP KB külügyi osztályának helyettes vezetője. 1975-től kelet-berlini, utána pedig moszkvai nagykövet lett. A hatvanas évek végén közelről figyelhette a csehszlovák bevonulást, ugyanis titkárként jelen volt a fegyveres erőszakot megelőző csúcstalálkozókon.
Szintén a Mandineren jelent meg múlt héten Trombitás Kristóf írása, amiben a lap publicistája és az M5 műsorvezetője feltette a kérdést: „Heller [Ágnes] legalább beszélt a csehszlovák bevonuláskor. Hol volt akkor Pozsgay vagy Szűrös?” Nos, az pontosan tudható tehát, hol volt Szűrös. Ahhoz viszont, hogy mit gondolt, már az akkori írásait kell fellapoznunk.
Az akkori diplomata az MSZMP KB folyóirataként működő Pártéletben számos cikket publikált, többek között a csehszlovákiai bevonulásról. Nem sokkal az augusztus 20-ai megszállás után, az októberi számban rögtön egy teljes cikket szentelt neki, dühösen kelve ki az „imperialista” lázítók ellen, kiállva a bevonulás mellett. A szocialista országok szerepéről és egységéről című cikk azzal indít, hogy „még a szocialista országokban és kommunista pártokban is hangot adtak téves, sőt nemegyszer káros nézeteknek.” „Már egymagában az a tény is elgondolkoztató, hogy egyszeriben az imperialista országok kormányai és hírközlő szervei keltek Csehszlovákia szuverenitásának »védelmére«. Valójában e fogadatlan prókátorok avatkoztak be a csehszlovák szocialista állam dolgozó népének belügyeibe” – szögezte le Szűrös, aki ezek után nem csodálkozott, hogy az „ellenséges propaganda” még becsületes emberekre is hatott.
Magyarországon viszont szerinte a nép döntő többsége megértette a bevonulás helyességét és szükségességét. A szerző emellett kicsit sajnálkozott azon, hogy még olyan országokban is ezzel ellentétes nyilatkozatok születtek, mint Jugoszlávia vagy Albánia. Márpedig, folytatta a magát bigott kommunistának sosem tartó szerző, „a szocializmus ügyének védelme minden kommunista, minden dolgozó és haladó gondolkozású ember életbevágó, internacionalista kötelessége.”
A fentiek után Szűrös a szocializmus történelmi jelentőségét taglalta, és a szocialista országok közötti kölcsönös segítségnyújtás elvére hívta fel a figyelmet. Ez mozgatta szerinte a varsói szerződés országait, amikor a bevonulás mellett döntöttek. „Csehszlovákiát ugyanis az ellenforradalom reális veszélye fenyegette. Erőteljes jobboldali és szocialista-ellenes tendenciák létezését nem egyszer a csehszlovák vezetők is őszintén elismerték, aminek nyíltan hangot is adtak. Senkit ne tévesszen meg az, hogy az imperialista reakció, levonva a tanulságot az 1956-os magyarországi eseményekből, amikor a nyílt ellenforradalmi terror túl korán színre lépett és ezzel gyorsan leleplezte önmagát, most változtatva taktikáján, alattomosan, ravaszul, a fokozatos, »csendes« ellenforradalom megvalósításán mesterkedett” – írta a későbbi országgyűlési elnök.
Később még hozzátéve: „Ennek a keserű leckének is megvan a tanulsága és fokozatosan mindenütt, Csehszlovákiában is megértik a ma még kétkedő, de jó szándékú emberek, hogy az adott akcióra szükség volt. Mert, ha nem tettük volna meg augusztus 21-én, akkor később, esetleg keservesebb körülmények között, nagyobb áldozatok mellett lett volna rá elengedhetetlenül szükség. Bizonyára a nyugati testvérpártok is megértik és elfogadják ezt az álláspontot. Azért hiszünk ebben, mert ők sem, de a világon a becsületes emberek, kommunisták, a béke hívei nem bocsáthatták volna meg nekünk, ha tétlenül hagytuk volna a szocializmus ügyét elveszni Csehszlovákiában.”
Hogy ez valamiféle hirtelen és meggondolatlan kirohanás lett volna Szűrös részéről, azt cáfolja például, amit öt évvel később a Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóiratában, a Külpolitikában írt. A Szovjetunió az európai kollektív biztonságért című, Horn Gyulával közösen jegyzett cikkben ez szerepel: „A realitások általános elismerésével összefüggésben a következőkről sem szabad megfeledkezni: az 1956-os magyarországi és az 1968-as csehszlovákiai ellenforradalmi események idején bebizonyosodott, hogy talajt vesztett minden imperialista kísérlet a szocializmus aláásására, megdöntésére. Ezek az események is ráébresztették a tőkés világ vezető köreit az erőviszonyok reális felmérésére, az egyetlen reális alternatíva — a békés egymás mellett élés elvének — fokozatos elfogadására. S mindebben óriási szerepe volt a szovjet külpolitikának."
Mindezek után legalábbis meglepő lehet, amiket Szűrös a Pesti Srácoknak adott, tavaly őszi interjújában állított. A lap 1968 évfordulója kapcsán beszélgetett vele, a politikus pedig nem átallott hosszasan sztorizgatni Kádár dilemmájáról és arról, a pártfőtitkár később hogyan árulta el Alexander Dubčeket. Szűrös, aki a Mandiner mostani interjújában Kádárt már diktátornak nevezi, a saját 68-as szerepéről így vallott: „Mi elleneztük a bevonulást, de semmit sem tudtunk tenni ellene. Ha magamra gondolok, akkor azt mondom: szakmai munkát végeztünk elsősorban. Nem voltunk döntő szerepben. Kádár pedig vonakodó szövetséges volt. (…) Világosan kiderült, hogy a Szovjetunió agresszív, elnyomó, birodalmi politikájának megfelelően kezelte a prágai tavaszt, és ugyanúgy véget vetett annak, ahogyan 1956-ban lecsaptak Magyarországra. (…) De volt egy pozitív hatása is: egyre többen jöttünk rá arra, hogy ez az úgynevezett létező szocializmus egyszerűen megreformálhatatlan, más utat kell választani."
Az önmagát reformerként beállító, a bigott kommunistaságot elutasító Szűrösnek más izgalmas cikkei is jelentek meg a Pártéletben. A vietnami háborút például így interpretálta az 1968. évi 1. számban: „Az Amerikai Egyesült Államok barbár intervenciós háborút folytat a hős vietnami nép ellen.” A nemzetközi helyzet fokozódását pedig nem sokkal később ekként írta le: „Az imperialista erők nem képesek visszafordítani a történelem menetét, megváltoztatni a nemzetközi fejlődés fő irányát. (...) A tapasztalat ugyanis arra tanít bennünket, hogy ott, ahol a »globális stratégia« a szocialista országok és a békeszerető erők egységes ellenállásába ütközik, az imperializmusnak semmi kilátása nincs a sikerre.”
A lengyel katolikus egyház és az állam közötti viszony című 1966. októberi cikkében pedig Stefan Wyszyński lengyel bíborosnak ment neki keményen. Ő volt az, aki a totalitariánus rendszerekkel szembeni „szelíd ellenállás” jelképeként vonult be a történelembe, 1981-es halála után nem sokkal pedig máris kérvényezték a boldoggá avatását. Másfél évvel ezelőtt Ferenc pápa megállapította, hogy Wyszyński hősiesen gyakorolta a keresztény erényeket, a folyamat így zárószakaszába léphetett. A lengyel bíborosról tavaly Óbudán utcát is neveztek el.
A szelíd ellenállás kevésbé hatotta meg Szűröst, aki a Pártéletben a bíboros „reakciós, népellenes” politikáját tűzte pellengérre. A diplomata azon húzta fel magát, hogy a lengyel püspöki kar 1965. novemberében levelet intézett a nyugatnémet püspökökhöz. Szűröst egészen különös dolgok tudták felháborítani: „Politikai állásfoglalásukra — a lengyelek nemzeti büszkeségét és legnemesebb érzéseit megcsúfolva — a következő szavakkal teszik fel a koronát: »megbocsátunk és bocsánatot kérünk.«” A diplomata ezután a „fanatikusan antikommunista és államellenes kampány” történelmi hátterét vázolta fel, arra jutva, hogy a lengyeleknél ez nem újkeletű. Hiszen már a két világháború között is „hűen kiszolgálták a burzsoázia népellenes politikáját”, kiáltott fel.
Később Wyszyńskiék először szerinte taktikát váltottak, és óvatosabbá váltak, de aztán ismét kimutatták foguk fehérjét. „A vezető állami szervek megfontoltan, de határozottan fellépnek a klérusnak a jogrend ellen irányuló akcióival szemben. Időnként kénytelenek adminisztratív eszközökhöz folyamodni. Így történt az, hogy a kialakult helyzetben célszerűnek ítélték meg Wyszynski bíboros útlevelének ideiglenes bevonását. (Wyszynski Rómába szándékozott utazni, arra a vatikáni ünnepségre, amelyen egy szélsőségesen reakciós lengyel emigráns tartotta az ünnepi beszédet. Találkozott volna lengyel reakciós emigránsokkal, akiket nem egyszer »kitartásra« szólított fel. Érthető, ha a lengyel kormány ilyen célra nem ad ki diplomata vagy szolgálati útlevelet.) Nem kapnak útlevelet azok a püspökök sem, akik az állammal, a népi hatalommal szembeni magatartásukkal tüntetnek” – foglalta össze Szűrös Mátyás, aki ma azt állítja, ő sosem volt bigott kommunista, olyan elfogult bolsevik, amilyeneket manapság lát.
Mielőtt valaki azt gondolná, hogy Wyszyńskiről mindenkinek kötelező volt akkoriban szakmányban ilyeneket írni: a Pártélet folyóiratban mástól nem találunk olyan cikket, ami a bíborost említené. Ahogy pedig Szűrös is írta, a csehszlovák bevonulással szemben többen kritikájuknak adtak hangot – még a kommunisták közül is. Ő viszont ezeket a megszólalókat ugyancsak ledorongolta, túl puhának, megengedőnek tartva őket.
