Először a solymári
Schultz Sörözőben láttuk Mike-ot néhány évvel ezelőtt, amikor Markkal egy
szintén Solymáron élő angol barátjával bluest játszottak. Majd a múlt héten a
Sidera együttesben gitározott, ugyanott. A szikár, hatvanas évei közepén járó
férfi először húzódozott, amikor megkerestük, hogy írnánk róla, de aztán csak
kötélnek állt.
Néhány nappal később, a
megadott cím előtt állva már tudtuk, jó helyen járunk, hiszen az utcán is
hallani lehetett az ablakon kiszűrődő blues-akkordokat.
Pék volt, majd
betegápoló
Kiderült, hogy Mike 2012
szeptembere óta él Magyarországon. Élettársával, Évával egy York melletti
kisvárosban, az észak-kelet angliai Maltonban ismerkedett meg tíz éve. Öregek otthonában
dolgoztak, demenciával küzdő betegeket ápoltak. Mike szerint ez a munka nehéz, mert
sok szeretetet, türelmet és empátiát igényel, aminek – valljuk be őszintén –
mostanában híján vagyunk. Hosszabb időre van szükség, hogy megismerje az ember
a beteget, közeli kapcsolatot tudjon kiépíteni, hiszen sokuk még beszélni sem
tud. Nagyon „ébernek”, empatikusnak kell lenni. Figyelni kell a
metakommunikációját, reakcióit, kívánságait, ismerni kell a világot, a környezetet,
ahonnan a demenciával küzdő ember érkezett, hogy tisztában legyen az ember azzal,
adott esetben mi is a teendő, hogy segíteni tudj neki.
– Nehéz szakma ez, sokan
bele is betegszenek, ápolók, orvosok, ha nem tanulják meg, miként kezeljék
magukban a páciensek szenvedéseit. Úgy érzem, ezért szinte lehetetlen egy egész
életen keresztül csinálni. Én a képzéssel együtt 20 évig dolgoztam diplomás
nővérként. Még innen is visszajártam Angliába dolgozni, három éve fejeztem be
végleg. Magyarországon nyelvi problémák miatt nem tudtam elhelyezkedni, hiszen az
egészségügyben nagyon fontos a gyors és hatékony kommunikáció – fejtegeti,
miközben leülünk az étkezőben.
Időközben Éva is lejön a
tetőtérből, bemutatkozunk, néhány szót vált Mike-kal, majd sietve indul.
Mike arról is beszél,
hogy nem ez volt az eredeti szakmája, hiszen a negyvenes éveiben, első felesége
halálát követően végzett el egy hároméves ápolói tanfolyamot, s utána indult az
egészségügyi karrierje.
Eredeti szakmájában tíz
évet töltött, amikor is pékként, egy speciális, organikus sütőipari termékeket
forgalmazó, Wholefood Markethoz hasonló szövetkezetnél dolgozott, amely saját
maga termelte a gabonát, saját malommal rendelkezett, és szociális szempontokat
is figyelembe vett a foglalkoztatáskor. A cég egyfajta úttörő szerepet töltött
be a piacon, aztán saját sikerének áldozata lett: a nagyobb cégek átvették a
módszert, s bedarálták a szövetkezetet. A pékség előtt sok helyen megfordult,
hogy kipróbálja magát, különböző hivatalokban is dolgozott ügyintézőként.
Zeneiskolába soha nem
járt, autodidakta módon tanult meg gitározni: lemezeket hallgatott, majd később
összevetette a hallottakat a gitározás, a zene elméletéről szóló könyvekben
írtakkal. Az iskolázás felsőfoka az volt, hogy sok zenésszel muzsikált együtt,
beszélgetett és figyelte a technikájukat, a kezüket, ahogy játszanak.
Szerencsére ma már ezt a világháló videóin is megteheti.
A gitár örök életre
barátod marad
Ötven éve minden nap kezébe
veszi a gitárt. Amikor dolgozott, volt, hogy csak tíz perc jutott a játék
örömére, most, hogy nyugdíjas, naponta több órát foglalkozik egy-egy zenei
ötlet, téma megértésével, kiteljesítésével.
– Úgy, mint sok mást is,
az apró részletek tehetik igazán tökéletessé a zenét.Bármi történt az
életemben a zene mindig ott volt velem.
Mike ars poeticáját egy
Mark Knopfler-interjúval magyarázza, ahol a Dire Straits magyar édesapától
származó gitárosa és vezetője – aki mellesleg a modern rockban ma már ritka
szabadkezes gitártechnikájáról ismert – arról beszélt, nem érdekes, ha nem
leszel professzionális zenész, a gitár egész életedben a barátod marad.
Mike egyébként sem akart
profi zenész lenni. – Számomra nem jelentene élményt egy stúdióban lemezt
készíteni. Én az élő zenét szeretem, amikor ott van előttem a közönség, látom a
reakciójukat. Nem hatalmas, többezres koncertekre gondolok, hanem pubokra, ahol
megvan az intimitása a zenének, egyfajta személyes kapcsolat alakul ki a zenész
és a közönség között. Ha tetszik a zeném, leülnek vagy állva hallgatnak, ha
nem, beszélgethetnek egymással, akár ki is mehetnek. Nem zavar. Számomra a
szociális közeg fontos, hogy a szünetben vagy a koncert végén a zenésztársakkal
és közönséggel is beszélgethetünk a zenéről, az életről, bármiről.
Mike a solymári Kovács
Józseffel is játszott együtt, aki az egyetlen, Magyarországon megjelent, átfogó
blues enciklopédiát írta, „A blues története a kezdetektől napjainkig” címmel. Mike-hoz
legközelebb az old style blues – mint például a swing blues vagy a chicagói
blues atyjaként ismert Muddy Waters – áll. Ehhez a stílushoz illik Mike szabadkezes
technikája, hiszen nem használ pengetőt. Leginkább azokat a zenészeket kedveli,
akik zenéjének van valamilyen népi gyökere, például Jorma Kaukonen vagy Ry
Cooder.
– Amikor fiatal voltam,
nagyon népszerű volt a mi vidékünkön a country, akkor szerettem meg –
magyarázza zenei ízlését. S bár a lakás tele van gitárokkal, s a gyakorlószoba
sarkában még egy nagybőgő is látható, kiderül, hogy soha nem vásárolt új
hangszert. Az étkezőben, ahol leültünk beszélgetni, a falon egy öreg akusztikus
és egy elektromos gitár lóg. Beszélgetés közben, amikor arról beszél, hogy
milyen zenét szeret játszani, le is emeli az akusztikus hangszert, s egy swing
blues néhány hangját pengetve megmutatja, hogyan dolgoznak ujjai a húrokon.
A nagybőgőről elmondja,
talán azt használja a legritkábban, legutóbb egy fiatal, nagyon tehetséges
környékbeli lányt kísért vele. De akad olyan gitárja is, amelyen mindössze
egyetlen alkalommal játszott koncerten. Angliában ugyan soha nem szerepelt
énekesként, Magyarországon viszont előfordult már, hogy „arra kényszerült”.
Csak úgy játszottunk…
Amikor arról kérdezzük,
hogyan kezdett zenélni itt Magyarországon, Mike elmondja, a sörözőben egy
beszélgetés során vetődött fel a gondolat, s így vágtak bele Markkal évekkel
ezelőtt.
– Csak úgy játszottunk,
ami az eszünkbe jutott, s az embereknek tetszett. Persze amikor elkezdődött a
Barcelona-meccs, be kellett fejeznünk, mert Gábor a csapos, és számos vendég a
katalán csapat szurkolója, Messi csodálója, csakúgy, mint jómagam – meséli mosolyogva.
Ezután keresett meg Lőrincz Péter, aki szervezett egy amatőr zenekart a
Thursday Blues Bandet. Velük volt néhány fellépésünk az elmúlt években.
Mike emellett más
zenekarokkal is koncertezik pubokban, sörözőkben. Mostanában leginkább a Sidera
zenekarral. Nincs kialakult menetrend, amikor hívják, szívesen megy, átlagosan
havi két alkalommal.
Bár hét éve él már
Solymáron, Mike nem kérte a magyar állampolgárságot, ahogy magát minősíti, ő az
örök turista Magyarországon. – Önök, akik régóta itt élnek, nincsenek tisztában
azzal, milyen gyönyörű helyen élnek, Solymár különös természeti adottságokkal
rendelkezik. Kicsit emlékeztet York környékére – áradozik a községről.
Az angol és magyar
viszonyokat ecsetelve pedig arról beszél, hogy amíg odakint az amatőr vagy a
félprofi együttesek is tisztességes fellépti díjat kapnak, addig nálunk azoknak,
akik nem hivatásszerűen zenélnek, egyetlen fillér sem jut zenéjük fejében, vagy
alig valami.
Mike úgy véli, a magyar attitűd
sokkal inkább hasonlít a nyugatira, mint a keletire. Ez valószínű a
történelemnek, az Osztrák-Magyar Monarchiának tulajdonítható. Példaként hozza,
hogy amíg a déli szláv országok a kereszténység ortodox ágához tartoznak, mi,
magyarok a nyugati kereszténységhez.
A nyelvvel azonban
gondjai vannak, mert szerinte bár a magyar nyelv zenéje – különösen, ha
távolról hallgatja az ember – ugyan nagyon hasonlít az angolra, megtanulni és
beszélni azonban nagyon nehéz.
– A nyelvi feladatokat az
interneten sokszor helyesen meg tudom oldani. Olyan, mintha keresztrejtvényt
fejtenék. A boltban, a sörözőben és a zenével kapcsolatos témákban alapszinten
elboldogulok, úgy hogy közben szurkolok, ne kérdezzenek tőlem semmi, kicsit is
bonyolultabbat – mondja nevetve. Akart ugyan nyelvtanfolyamra járni, de kellő
számú jelentkező híján mindig elmaradt a tanfolyam, így maradt az önszorgalom.
A beszélgetés végén még egy igazi, erős angol teát is kaptunk, amit Mike nagyon hiányol Magyarországon. – Itt csak kihozzák a forró vizet, a zacskós teát, hiányzik a teázáshoz elengedhetetlen szertartás, illetve a minőségi tea – mondja az egyetlen bíráló mondatot rólunk, magyarokról.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/32. számában jelent meg, 2019. augusztus 9-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/32. számban? Itt megnézheti!
