Sanyikának gyakran fáj a feje. Azt mondja, a tanító néni rendes vele, ilyenkor mindig kiengedi az óráról kicsit levegőzni. Sanyika több tantárgyból is bukásra áll. „Mert nem tudok jól tanulni” – összegzi a helyzetét. Néhány hónapja vették észre, hogy nem lát jól. Hiába derült ki a dolog, a szülei nem vitték el szemészhez, mert nem tudnák kifizetni a szemüveg árát, több tízezer forintot. Sanyika most mégis szemészeti vizsgálatra vár, a Gyermekétkeztetési Alapítvány (Gyea) ingyenszemüveg-programjának köszönhetően. Ennek részeként önkéntes orvosok vizsgálják meg a gyerekeket helyben, kivétel nélkül mélyszegény településeken. Akinek szemüveg kell, az ország egyik legjobb optikusa, Tóbiás Richárd kínálatából választhat térítésmentesen keretet, a gyerekek a lencsék elkészülte után postán kapják meg a kész szemüvegeket.
Nógrád megyében, a Cserhát északi lábánál megbúvó Sóshartyánban vagyunk, ide most két doktornő – dr. Zólyomi Tímea és dr. Tóth Georgina – is el tudott jönni, így 40 gyerek vizsgálatára nyílik lehetőség. A Sóshartyán melletti Endrefalváról is jöttek óvodások és iskolások, a két településen több mint 500 gyerek él, a többségük hátrányos helyzetű.
Sanyika hamarosan sorra kerül. Kiderül, hogy 6 dioptriás szemüveg kell neki. Örül nagyon, bár már előre félti a szemüveget, nehogy lerúgják róla focizás közben. A sóshartyáni orvosi rendelőben vagyunk, nem zavarunk senkit, hiszen hétvége van. A doktornők, az optikus és egy önkéntes házaspár ilyenkor, a pihenőnapján tud segíteni.
A váró tele van gyerekekkel és szülőkkel, mindenki tisztességesen fel van öltözve, a szegénységre két dolog utal. A rossz táplálkozás, a sok krumpli és tészta nem tesz jót az idomoknak, a felnőtteknek pedig kivétel nélkül borzasztó állapotban vannak a fogai. A jövőt jól jelzi az alábbi momentum: a vizsgálat részeként a gyerekek szemcseppet is kapnak, ettől mindenki fél valamennyire. Amikor az egyik nyolcadikos lányt azzal próbálják nyugtatni, hogy a szemcsepp okozta kellemetlenség semmi egy fogorvosi vizsgálathoz képest, nem érti a párhuzamot. Mert még soha nem volt fogorvosnál.
Sovány asszonyka ül mellém a váróban, karján két hónapos csecsemő. „Nem tudtam kire hagyni – bök rá –, összesen hat gyerekem van, kettőt meg őt elhoztam, a többire az anyósom vigyáz.” Nem kérdezem, magától mondja: öt gyereknél meg akartak állni. „Négy lányom volt, meg egy gyerek, amikor terhes lettem, el akartam vetetni, de mondta a fiúcska, tartsuk meg, hátha a kicsi is fiú lesz, és akkor ő nem lesz egyedül. Megtartottuk, istennek hála fiú lett. De most már el kéne köttetni magam” – mondja, majd hozzáteszi, mennének már nagyon haza, mert éhesek. „Mi lesz az ebéd?” „Borsóleves.”
„A történet 2014 októberében kezdődött – mondja Barát József, a Gyermekétkeztetési Alapítvány programvezetője (ismert újságíró). Már akkoriban is működött az alapítvány Szegények patikája programja – folytatja -, tíz falunak egyenkét havi 100 ezer forintot adtunk gyógyszerre. A polgármesterek arról panaszkodtak, hogy a gyógyszernél sokkal nagyobb probléma, hogy a gyerekek nem jutnak szemüveghez. Olyan családokról van szó, akik gyermekvédelmi támogatásban részesülnek, ahol havi 37 500 forintnál nem jut több egy családtagra. Egy szemüveg meg legalább ennyibe kerül.”
Úgy tűnt, a problémának nincsen megoldása, mert Magyarországon nem létezik már gyerekek számára sem – a régi nevén – SZTK-szemüveg, illetve csak 6 dioptria fölött, így aztán Barát József elment a Magyar Látszerész Szövetség elnökéhez, Tóbiás Richárdhoz (aki a tisztséget 2018. júniusig viselte), hogy esetleg használt keretekből lehetne-e valamit csinálni a gyerekeknek. Vagy talán a használt szemüvegeket visszavenni, és ezekből gazdálkodni.
„Utóbbiról ne is beszéljünk – veszi át a szót Tóbiás Richárd, Magyarországon a gyógyászati segédeszközökre vonatkozó törvények alapján hiába gyűjtünk be bármilyen szemüveget, tilos újra forgalomba hozni. Aztán felajánlottam 1000 darab gyerekszemüveg elkészítését, kompletten.” Tóbiás Richárd mögé a komplett szakma felsorakozott, minek következményeként végül ő állja egyedül a felajánlásokat – jelzi némi iróniával.
„Az adományok összege évente több mint kétmillió forint” – mondja Barát József. „Ez a program nem a pénzről, hanem arról szól – veti közbe Tóbiás -, hogy ha ezer gyerek közül egyet hozzá tudunk segíteni ahhoz, hogy jobb legyen a tanulmányi eredménye, hogy könnyebben beilleszkedjen, akkor bőven megérte. Ezt nem kell számokra lefordítani, úgy kell nézni, hogy minden egyes gyerek a jövő potenciálja.”
Bő három év alatt körülbelül az ezer felajánlott szemüveg felénél tartanak, „de ez nem kőbe vésett szám” – jelzi a jövőt az optikus. „Ma Magyarországon a lakosság 50 százalékának lenne szüksége valamilyen látáskorrekciós eszközre. A statisztikák szerint 3,5 millió ember látogat el az optikákba. A maradék 1,5 millió viszont nem látszik, aminek két oka van – magyarázza Tóbiás. Az érintettek egy része az előre gyártott és a szakma minden résztvevője által űzendőnek minősített olvasószemüvegeket veszi meg a boltokban, öndiagnózis (próbálgatás) révén, a másik réteget pedig azok jelentik, akik nem jutnak el szemészhez. Közülük a legtöbb gyerek” – mutat rá Tóbiás Richárd.
Rendelés után a helyi cigánysor felé vesszük az irányt, hogy meglátogassuk az egyik érintett családot. Tóth Gabriella polgármester az asszonnyal beszélte meg, hogy jövünk, ám ő nincs otthon, csak a férj, aki viszont nem enged be bennünket. Nincsen kedve beszélgetni. Ez a cigánysor egyébként „úri hely” egyes hasonló telepekhez képest, elkeserítő állapotúak a házak, a helyiek közkútról vételezik a vizet, kóbor kutyák mindenfelé, de az utcák aszfaltozottak, még ha kátyúsak is. Jóképű pitbull áll meg az autó mellett, de nincsen probléma, eleget verték ahhoz, hogy féljen az embertől: amikor kinyitom az ajtót, eloldalog. Sikerül végre egy családot találni, akikhez bemehetünk, a sor végén, a domb alatt laknak egy kerítés nélküli, de itt tisztesnek számító házban. „Oláh Nándor” – mutatkozik be a férj, a felesége nem árulja el a keresztnevét, maradunk abban, hogy Oláh Nándorné.
„Minket az óvoda értesített, hogy van ilyen lehetőség – mondja. Szemvizsgálatra itt, helyben.” Nem hitték, hogy rossz lehet a gyerekek látása, de azért csak elvitték őket a vizsgálatra, „mer’ a nagyobb lánnak gondok vótak a szemive’”. Oláhéknak összesen hét gyerekük van, a legnagyobb már elköltözött, a nem egészen 18 éves lánynak augusztusban múlt egyéves a kislánya. Nándorék gyerekei közül hárman voltak a mai szűrésen, közülük egynek kell szemüveg.
Oláhék a családi pótlékból, a gyesből és a szociális segélyből élnek, ezek összesen 160 ezer forint bevételt jelentenek nekik, egy főre 20 ezer forint jut havonta. Ehhez képest lapostévéjük van, de az valójában az eladósodottság jelképe. Legális munkájuk nincsen, azt mondják, próbálkoztak több helyen is, eredménytelenül. Fekete munka akad néha, de erről csak az említés szintjén mernek beszélni. A két legkisebb gyerek – ikrek – közül Brendonka gyomorszájtágulással született, háromszor műtötték. Most pszichológushoz járnak vele, mert bepisil. Jövőre megy iskolába. Rajta kívül mindenki egészséges, a szülők szerint ez a legfontosabb az életben. „Mer’ a péz nem bódogíccsa az embert.” Azt mondják, az a boldogulásuk titka, hogy Nándor egyáltalán nem iszik. Ami nagy szó ebben a közegben.
Két szobán, egy konyhán és egy fürdőszobán, összesen 50 négyzetméteren osztozik a nyolc ember. A házban jó meleg van. Télire két köbméter fát tudtak venni, a többit gyűjtik. Most is pozdorjalemezekkel fűtik a kis vaskályhát. Nehéz a „megélhetőség”, de igyekszünk mindent megadni a gyerekeknek – mondja az asszony, aki állítja, hetente többször is hús kerül az asztalra. Ma például az ebéd sertéspörkölt volt tésztával. „Ennyi embernek mennyi húsból főz?” „Öt kiló kell egész napra.” „Egész napra? Ma minden étkezéskor pörköltet esznek?” „Igen” – válaszolja mosolyogva.
Most, hogy megjöttek a hidegek, bakancs kell a gyerekeknek, de majd megoldják valahogy. A ház nagyon szűkös, szeretnének nagyobbat, de ahhoz banki kölcsön, ahhoz pedig bejelentett munkahely kellene. Amire szerintük nincsen esélyük. Pedig költöznének a közbiztonság miatt is, azt mondják, itt, a telepen az emberek többsége drogozik meg iszik. Utóbbit mi is igazolhatjuk, amikor a cigánytelepről visszaindulunk a faluba, két tántorgó fiatalember nyomában baktatunk. Megállnak, méregetnek bennünket. Jókor vagyunk jó helyen, az egyik házból kiperdül egy asszony, és ütlegelés közepette bevezeti az egyik férfi t, miközben a másik eloldalog.
Sok itt a kóbor kutya – panaszkodnak tovább a szülők -, amikor ki vannak engedve, akkor többen vannak az utcán, mint az emberek, ezért a gyerekeket néha nem tudjuk elvinni az óvodába. Nándornak (35 éves) 6 osztálya van, az asszonynak (33 éves) pedig 8. Soha nem jutott eszükbe, hogy továbbtanuljanak. Közel húsz éve vannak együtt, amikor összekerültek, a mamánál kaptak egy szobát. Oda született a nagylány. Oláh Nándorné akkor 15 éves volt.
Egyebek mellett a közelgő ünnepekről is szó esik. „Szokott lenni karácsonyfájuk?” – kérdezem. Igen – válaszolják -, a polgármesteri hivataltól kapott segélycsomagból gyümölcs is kerül majd az asztalra. „Pénzt is szoktak adni, úgyhogy ajándék is lesz.” A Gyea önkéntesei 40 gyereket vártak a vizsgálatra, közülük 32-en jöttek el. Összesen 21 gyereknek volt szüksége szemüvegre, ezek összértéke meghaladja a 700 ezer forintot.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 29. számában jelent meg, 2018. november 30-án.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat a lapban? Itt megtudhatja!
