Közel tíz év után tudott hazajönni Szíriából Dombi Mónika, aki annak idején a férjével költözött az országba. Akkor még nem tudták, milyen nehéz, megpróbáltatásokkal teli élet vár rájuk. A többgyermekes anyuka most elhozta a legkisebbik lányát, hogy megmutassa neki Magyarországot. Itt viszont újabb fordulatok következtek.
Amikor két évvel ezelőtt Szíriába utaztam, hogy megkeressem a kint maradt magyarokat, teljesen más volt a háborús helyzet, mint ma. Akkor egy sűrűn kilyuggatott rongyra hasonlított az ország hadi térképe, melyen a tépésnyomok az iszlamisták, dzsihadisták és más ellenzéki csoportok által ellenőrzött területek voltak. Aki nem ismerte a frontvonalak pillanatnyi helyét, könnyen belefuthatott az ellenséges tűzbe.
Kiutazásom előtt ismertem meg Dombi Mónikát, akiről annak idején több cikk is megjelent a magyar sajtóban. Lányaival menekülne a szíriai pokolból a magyar anya – ezzel a címmel jelent meg a Blikk írása, ami után elhatároztam, mindenképpen megkeresem az asszonyt. Amikor aztán végre sikerült beszélnünk, Mónika azt mondta: Szíria az otthona, de nem a hazája, nagyon hiányzik neki az édesanyja, a testvére és persze a Duna-part, ahol régen rengeteget sétáltak.
Most, amikor Csepel kertvárosi részén, egy ház udvarán beszélgetünk Mónikával egy forró augusztusi délutánon, az akkori események, az állandó ágyúzaj, a rengeteg katonai ellenőrzőpont mintha a távoli múlt része lenne. Pedig Szíriában ezekben a percekben is dúl a háború, csak éppen más területeken.
– Hamában még háború idején is jobb a helyzet, mint itt: óriási drágaság van Magyarországon – említi Mónika a nyáron gyűjtött egyik legerősebb benyomását. Az asszony egyáltalán nincs jó anyagi helyzetben: mikor 2000-ben megházasodott, szíriai férjével még egy gazdag országba költöztek ki, a háború azonban mindent megváltoztatott. Az északnyugati részen fekvő Hamában 2011 nyarán dúltak a leghevesebb harcok, a lázadók tüntetéseit azonban gyorsan letörte a hadsereg. A város azonban ezzel még egyáltalán nem vált biztonságos hellyé, hiszen tíz-húsz kilométerre északra már frontvonalak húzódtak, ahonnan a lázadók rendszeresen belőttek a rakétával.
Mónikáék Szíriában maradtak, mert abban reménykedtek, hogy gyorsan véget érnek a tüntetések, és utána megint olyan békés hely lesz Szíria, mint az arab tavasz előtt. Nem így történt. A család helyzete azután lett igazán nehéz, hogy Mónika férjét börtönbe zárták, mert egy közlekedési baleset után összeszólalkozott a másik autó utasával, aki történetesen egy magas rangú tiszt volt. Ítélet a mai napig nem született az ügyben, viszont a férfit nem engedték ki a börtönből, így a család bevétel nélkül maradt.
Hogy meg tudjon élni valahogy, az asszonyt az itthoni barátnői segítették anyagilag – már amennyire tudták, hiszen több problémát is okozott egy csaló, aki pénzgyűjtést szervezett a nőnek, és abból a család egy fillért sem látott. Sőt, emiatt egy időre a Western Union pénzközvetítő szolgáltatás még le is tiltotta Mónikát, aki így az otthoni barátnőitől sem kaphatott támogatást. Ugyancsak megnehezítették az életét azok az idehaza megjelent szenzációhajhász újságcikkek, amelyek kiszínezték a történetét, amivel pedig lejáratták a magyar külügyi tárca előtt. Pedig ő csak a kislánya magyar útlevelét szerette volna intézni, hogy vészhelyzet esetén haza tudjanak jönni.
Ekkor figyelt fel az asszonyra Deli Amira, aki szintén itt, a ház udvarán ül most velünk. Ahogy tudta, segítette Mónikát, idővel barátnők lettek. – Az elmúlt években szinte mindennap beszélünk, nagyon jólesik, hogy Móni mindig meghallgat – mondja Amira, s azt is megosztja, hogy sokszor úgy érzi, a barátnője ezzel talán többet adott neki, mint fordítva.
– A mi családunk is elvesztette az egyik tagját. A lakásunkban a legkisebbik lányommal és a sógornőm lányával élek, akinek meghalt az édesapja a háborúban – meséli Mónika, amikor arról kérdezzük, milyen most az életük Hamában. Más szíriai városokkal összehasonlítva Hama ma már a béke szigete, ahol 200 dollárból – nagyjából 60 ezer forintból – egy egész család meg tud élni úgy, hogy semmiben nem szenvednek hiányt. – Magyarországon ez lehetetlen lenne – hangsúlyozza az asszony. Így még a kisebb adományok is nagyon jól jöttek neki.
Barátnője mellett egy budapesti cukrászatot üzemeltető hölgy és egy Franciaországban élő magyar nő is segítette, valamint a Gifting Humanity nevű brit civil szervezet azonnal küldött neki pénzt, mikor megszorultak. Hasonlóan segítőkész volt a Helsinki Bizottság, melynek munkatársai abban segítettek, hogy Mónika lánya megkapja a magyar útlevelet. A hazai muszlimok azonban csak széttárták a kezüket, amikor Deli Amira megkereste őket. – Annyit mondtak, hogy mivel Móniék nincsenek Magyarországon, nem tudnak neki segíteni – meséli a nő. Amira a mai napig szívén viseli a barátnője sorsát, így azt tervezi, hogy hamarosan már Szíriában is meglátogatja.
És milyen újra Magyarországon? – kérdezzük Mónikát, akinek arcán most fájdalom jelenik meg. A kislánya már alig várja, hogy hazamenjenek, itt ugyanis számos rossz élményben volt részük az elmúlt hetekben.
– Alig két napja érkeztünk meg, Csepelen sétáltunk az utcán, amikor egyszer csak ránk ordítottak egy kabrióból, hogy: „Rohadt arabok!” – meséli asszony, aki annak idején a férje miatt felvette az iszlám vallást, így kendőt visel az utcán, akárcsak a kislánya. Rosszulesett neki az is, hogy amikor leült egy hölgy mellé a metrón, az pedig inkább felállt, és keresett magának másik helyet. Máskor a buszon szólogattak be nekik, egy férfi még durva szavakkal is illette őket, hogy üljenek arrébb. Talán nem is tudta, valójában egy magyar nővel és a kislányával beszél így.
Még ennél is rosszabbul esett neki, ami augusztusban a nyílt utcán történt. Mivel óriási hőség volt, a kislánya elájult a 4-6-os villamos megállójában. – Senki nem jött oda segíteni, az emberekből kihalt a szeretet és az együttérzés – panaszolja Mónika. Állítja, ez a mentalitás a háborús Szíriában elképzelhetetlen lenne. Csak több perc után ment oda hozzájuk egy fiatal házaspár, hogy legalább megkérdezzék, hívjanak-e mentőt, pedig addig több száz ember sétált arra. Ezt a kislánya is nagyon nehezen élte meg. – Nem szereti Magyarországot egyáltalán, amiben bizonyára nemcsak ezek az esetek játszanak közre, hanem az is, hogy itt nincsenek barátai, hiszen nem beszél jól magyarul. És mégiscsak Szíriában élt eddig – magyarázza szomorúan az asszony. A kislánya úgy döntött, meg sem szólal a cikkben, nehogy ebből is baj legyen.
Mónika helyzete persze más, ő itt született, és hallott arról a migránsellenes kampányról is, amely most végül rajta, egy magyar nőn és kislányán csapódik le Budapesten.
– Nagyon vágyom Magyarországra, szeretnék is itt élni, de a lányom nem. Nekem pedig hozzá kell alkalmaznom – réved a távolba. Azt mondja, inkább visszamegy Szíriába, nem tud itt élni. Hiszen neki most a lánya jövője a legfontosabb, nem a sajátja. Itt nincs semmijük, az újrakezdés rendkívül nehéz lenne.
Persze Mónikáéknak jó élményei is voltak Magyarországon, hiszen újra együtt lehetett a családtagjaival és persze Amirával. Amikor találkoztak, úgy borultak egymás nyakába, mintha mindig is barátnők lettek volna. Máskor az unokatestvére elvitte őket Visegrádra, és bár esett az eső, nagyon jól érezték magukat, míg boboztak. Majd Siófokra is elutaztak. – Mi nem fürödtünk, csak kendőben ültünk egy padon, és néztük a vizet. Persze az emberek itt is jól megnéztek minket – meséli az asszony. Azokban a pillanatokban azt látta lánya arcán, hogy azért mégis tetszik neki a magyar táj.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/35. számában jelent meg, 2019. augusztus 30-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/35. számban? Itt megnézheti!
