„Sok hajléktalan kicsi segítséggel újra adófizető állampolgárrá válhatna”

Tizenhat éves volt, amikor a katonai puccs idején családja elmenekült Chiléből. Baloldali szülei mindig azt mesélték, hogy a szocializmus csodálatos, ezért jöttek Magyarországra. Carlos Lattes Pavez egész életét a hajléktalanoknak szentelte. Az általa létrehozott alapítvány fedél nélküli gondozottai jelentős részét kivezeti a szociális gondoskodás soha véget nem érő mókuskerekéből.

Az egész 1973-ban kezdődött, Chilében.

– Az Allende elnököt megdöntő katonai puccs megrázta az országot – meséli Carlos. – Pinochet tábornok a fővárosban jelentős haderőt vetett be, bombáztak, hullák hevertek az utcán, és azokat a baloldaliakat, akiket nem lőttek le azonnal, bebörtönözték. Mivel apám és az egyik bátyám az Allende-kormányban dolgozott, életveszélyben voltunk, menekülnünk kellett. A szüleim akkor már elváltak, apám Németországba ment, anyám és mi hatan, gyerekek egy évig éltünk egy perui menekülttáborban. Három ország ajánlott menedékjogot: a Szovjetunió, Románia és Magyarország. Az elsőt azonnal elvetettük, Romániáról a vámpíros történeteken kívül semmit sem tudtunk, Magyarország azonban az egyetemes történelem része volt: tanultunk a honfoglalásról, Attiláról, István királyról, kívülről fújtam Petőfi Szabadság, szerelem című versét. A puccs miatt egymillió ember, a lakosság tíz százaléka menekült el Chiléből, ebből háromszázan érkeztünk meg ’74 szeptemberében Újpalotára.

Újpalota, az ígéret földje? Carlos a fejét rázza: kezdetben nagy gyötrelem volt Magyarországon lenni. – Kettétört az életünk, elveszítettünk mindent, hazátlan menekültek voltunk. Nem akartunk itt lenni, vissza akartunk menni, bezárkóztunk, örökké Chiléről beszéltünk.

Nem is bírta sokáig, egy év múlva elment az apjához Kölnbe. Ott befejezte a gimnáziumot, de mindvégig érezte, hogy a németek gyanakvással szemlélik a barna bőrűeket, így az érettségi után visszajött. Idővel kibékült a helyzettel, megtanult magyarul, megnősült, és fölvették a Gyógypedagógiai Főiskolára. De miért éppen oda jelentkezett?

– A pszichológia mindig érdekelt, mert szerettem volna a saját múltammal szembenézni – meséli a férfi. – A pszichopedagógia szak azért bizonyult telitalálatnak, mert a későbbiek során erre épült a munkám. Először fiatalkorú bűnelkövetőkkel foglalkoztam a rákospalotai Leánynevelő Intézetben, majd a Twist Olivér Alapítványnál hajléktalanokkal dolgoztam. Mi honosítottuk meg az utcai szociális munkát, rájöttünk ugyanis, hogy az utcán lévő embereket nem lehet íróasztal mellől, távmunkában gondozni. Lett nappali melegedő, szociális étkezde – nagyon jó időszak volt, minták híján mindent magunk találtunk ki, és bármit csináltunk, nagy lépésnek tűnt.

Az 1990-es amnesztia kaotikus állapotot teremtett. A fővárost el özönlötték a hajléktalanok, valahogy kezelni kellett volna a helyzetet, de nem voltak ellátó intézmények, sem szakemberek. Carlos ekkor ment át a Rákospalotai Családsegítő Szolgálathoz, mert akkor már volt némi gyakorlata ezen a területen. Hamar kiderült, hogy az állami szervezetek keze meg van kötve, egy csomó fölösleges kört kell lefutni, hogy lépni tudjanak. A szociális szféra nem viseli el ezt a bürokratikus rendszert, itt mindenre azonnal kell reagálni, s erre csak civil szervezet képes.

– Hogy hatékonyan dolgozhassunk, két év múlva az önkormányzattal közösen létrehoztuk a Szociális és Rehabilitációs Alapítványt (SZÉRA). Az önkormányzattól kaptunk egy üresen álló munkásszállót, pályázati pénzből újítottuk fel, ez lett az ország első átmeneti otthona, amely hajléktalanná vált családokat fogadott be. Most három családotthonunkban 52 családot gondozunk, két hajléktalanszállónk férfiakat fogad be.

Családok életét változtatják meg

A SZÉRA idén Jószolgálati díjban részesült. Átlagban hat-tíz hajléktalan családot juttatnak bérlakáshoz évente, ami azért is fontos, mert Magyarországon egyre nő a lakásszegénység, és erre a szociális szféra többnyire csak átmeneti megoldással szolgál. Ha egy család ideje kitelik az egyik otthonban, átmegy másikba, aztán a következőbe, és így tovább. Ezalatt a családok zöme széthullik. A SZÉRA-nál komplex programban gondolkoznak, szociális munkásokat, pszichológust, fejlesztőpedagógust, esetenként jogászt vonnak be, külön csoport foglalkozik a munkavállalással.

Bérlakást, vetjük fel, mostanság csak a csókosok szoktak kapni, mondjuk, a Várban. Mi lehet Carlosék titka?

– Nincs titok – feleli. – Elsőként a palotai önkormányzat kötött velünk ellátási szerződést, ehhez társult később Zugló és Dunakeszi. Az egyezményekben szerepel, hogy bérlakás kiutalásakor előnyben részesítik azokat, akiket a SZÉRA támogat. Ez egyfajta bizalmi viszony: tudják, hogy akiket mi ajánlunk, képesek hosszú távon fenntartani és karbantartani a lakást, apuka nem iszik, nem püföli anyukát, a gyerekek rendesen járnak iskolába, nincs cirkusz, nem kell rájuk rendőrt hívni, nem zavarják a szomszédok nyugalmát.

Az önkormányzatok többnyire felújított lakásokat jelölnek ki számukra, de vannak köztük olyanok is, amelyekhez ők soha nem nyúlnának. Mert kicsik, túl drága lenne a rendbetételük, és csak szociális alapon lehetne kiadni őket, tehát nem éri meg nekik. Carloséknak viszont megéri, mert ezek a lakások családok életét változtatják meg. Fennállásunk huszonegy éve alatt 95 család jutott bérlakáshoz, és csak hat család nem tudta megtartani.

„Bérlakás a nyolcvanas évek óta alig épül”

Vajon hogy látja, hosszú pályafutása során mi változott hajléktalanügyben?

– Minden megváltozott, a stílus és a szemlélet is – feleli a szakember. – Gondoljunk csak a hajléktalanok kriminalizálására, az aluljárók lezárására. A lakásszegénység szintén más képet mutat, mint régebben. Bérlakás a nyolcvanas évek óta alig épül, a közelmúltban meghirdetett lakástámogatásokat csak a tehetősebbek tudják igénybe venni. Az utóbbi években egyre nagyobb számban jelentek meg klienseink közt a banki károsultak és az alsó középosztálybeliek, akik saját lakásról nem is álmodhatnak, és az égbe szökött árak miatt már az albérletet sem tudják megfizetni. Sok olyan családdal találkozunk, amelynek nem nálunk lenne a helye: kicsi segítséggel újra adófizető állampolgárrá válhatnának.

Carlos szerint a 4,5 millió szegény országa lettünk, ennyien élnek a létminimum alatt. De a politikusokat ez nem érdekli, nem is látnak testközelből szegényeket. A hajléktalanokat ellátó szervezeteket (az egyháziakat kivéve) ellehetetlenítik. 2005 és 2010 között 21 százalékkal csökkent a normatív támogatás, jövőre tovább csökken. Nagyon sok civil szervezet már letette a lantot, mert nem tudta, hogyan folytassa.

– Mi kivételes helyzetben vagyunk, mert minden nehézség ellenére jól mennek a dolgaink – teszi hozzá Carlos. – Óriási szerencsénk van ezzel a kerülettel, ahol mindegy, milyen színű az önkormányzat, támogató, segítő közeg vesz körül minket.

„Megosztott lett az ország, kiveszett az emberekből a szolidaritás”

És milyennek látja a mai Magyarországot?

– Én már a régi Magyarországban is csalódtam kicsit. A szüleim meséi után azt láttam, hogy a szocializmusban sem kolbászból fonják a kerítést, néhol ugyanazt a szegénységet tapasztaltam, mint Chile egyes vidékein, s rájöttem, hogy a diktatúra mindenütt ugyanolyan. De azért élhető ország volt ez sokáig. Ma viszont már nem az a fontos, hogy mi a közös bennünk, hanem hogy miben különbözünk. Megosztott lett az ország, kiveszett az emberekből a szolidaritás. Nem is kiveszett, kiölték belőlük különféle propagandákkal. Három év múlva elérem a nyugdíjkorhatárt, és már várom, hogy nyugdíjas legyek. Kiégett nem vagyok, csak fáradt. Elfáradtam a sok butaságban, az értetlenségben és abban, hogy nem csinálhatom azt, amit szeretnék, amit lehetne. Eredményesebbek vagyunk, mint mások, de sokkal jobban mehetnének a dolgok; a kollégáim is, én is többet tudnánk ebből kihozni. El tudnám képzelni például, hogy az összes, hajléktalanokkal foglalkozó szervezet olyan kiléptető rendszert alakítson ki, amilyen a miénk. Szívesen járnám az országot, segítenék abban, hogy ez a modell országos hálózattá válhasson. De ehhez politikai akarat kellene, és sajnos úgy látszik, nem efelé tartunk.

Persze nem tervezi, hogy nyugdíjasként csak pihen majd. Na, jó, egy kicsit. De aztán, mondja, biztosan körülnéz, és ha más nem akad, beáll önkéntesnek. Valamit muszáj lesz csinálni…

– Tizenkét éve úgy váltam el, hogy csak a lemezeimet, a hangszereimet és a könyveimet hoztam magammal. A nagylányom Svédországban él, a fiam itt, a testvéreim szerte a világban. Bárhová mehetnék, de szeretem ezt az országot, már csak azért is, mert a legnehezebb időkben lehetőséget adott. Mindig úgy éreztem, hogy tartozom, törlesztenem kell. Nem lettem gazdag, nincs saját lakásom, luxusautóm, de nem is kell, nekem elég annyi, amennyi a mindennapok kényelméhez szükséges. Az, hogy itt töltöm-e az öregkoromat, attól is függ, hogyan alakul a jövő. Rengeteg élménnyel gazdagodtam az elmúlt évtizedekben, ami pénzben nem mérhető – ezt nehéz itt hagyni. De ha még több lesz a gyűlölet, a közömbösség, ha tovább nőnek az ellenséges indulatok, akkor elmegyek. Spanyolországban például szívesen élnék, mert szeretem a laza, mosolygós embereket. A magyarok túlnyomó többsége ma zárkózott, elkeseredett, én még nem vagyok az. Világéletemben optimista voltam, mindig azt mondogattam, hogy az én poharam félig tele van – és nem akarom, hogy ez megváltozzon.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/41. számában jelent meg október 11-én!

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/41. számban? Itt megnézheti!