HIRDETÉS
Kezdőlap Belföld „Az emberiség...

„Az emberiség bölcsőjében folyamatosan pittyegett a telefonunk, szürreális élmény volt”

Nyugalom csomag

Legyen Ön is előfizetőnk, most akár egy hónapra is otthonába rendelheti a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti ITT! Köszönjük!

HIRDETÉS

HIRDETÉS

HIRDETÉS

Tíz éve indult el az On the Spot dokumentumfilm-sorozat. A számtalan hazai és nemzetközi díjjal elismert produkció egy évtized alatt a háborús övezetektől a megközelíthetetlennek hitt vezetők irodáján át az őserdő közepén megbúvó törzsi kunyhókig bejárta az egész világot. Az alkotók, Cseke Eszter és S. Takács András különleges filmmel ünnepelték az évfordulót. A páros hét éve egy etiópiai törzsnél forgatott, ahol a kamerájuk előtt jött világra egy kislány. Az újszülöttet Esthernek nevezték el a vendégek tiszteletére, akiket az apa felkért, hogy amikor a lánya eléri a megfelelő kort, térjenek vissza hozzájuk, és segítsenek az iskoláztatásában. Eltelt hét év, és a filmesek immár közös gyermekükkel együtt visszatértek Etiópiába, útjukat az Esther, a törzs lánya című filmben örökítették meg.

– Minden eddiginél személyesebb filmet alkottak. Eredetileg is így tervezték, vagy menet közben vált ennyire bensőségessé?
S. Takács András: Nem terveztünk semmit előre, a helyszínen alakult így. Az egyik főszereplőnk számunkra is váratlanul a kamera előtt gyorsan összefoglalta az életünk történetét: filmeket csináltunk, együtt utaztunk, férj és feleség lettünk, és immár a gyermekünkkel hárman járjuk a világot. Mint egy szavannai bulvármagazin. 

Cseke Eszter: Amikor tíz éve elindult a sorozat, még sok időt töltöttünk a kamera előtt, szinte kézen fogva vezettük a nézőt a történetekben. Később egyre inkább a háttérbe húzódtunk, a Diktátorok gyermekei sorozatunkból már teljesen kivágtuk magunkat, mert úgy éreztük, erősebbek a történetek nélkülünk. Amikor a születésről szóló 9 hónap alatt a Föld körül évadunk forgatása közben kiderült, hogy nekünk is lesz egy gyerekünk, újra megjelentünk a filmekben, hiszen így még személyesebb és őszintébb lett az egész utazás. 

„Lehet, hogy a technológia segítségével válik majd valósággá Orwell rémálma” | Magyar Hang

S. T. A.: Ez az etióp film is olyannyira személyes ügy, hogy nem lett volna hiteles, ha távol tartjuk magunktól a történetet, és egyáltalán nem jelenünk meg benne. Hiszen ott voltunk, amikor a kislány megszületett, ráadásul Eszter után kapta a nevét. 
Cs. E.: És így a történet részévé váltunk. Ezért sem kellett kitalálni semmit előre, hiszen mi ugyanolyan szereplői voltunk a filmnek, mint az etióp törzs tagjai. 

HIRDETÉS

– Hét éve megígérték, hogy visszatérnek. Mennyire volt ez reális cél?
S. T. A.: Az első találkozás bennünk is sok mindent megváltoztatott. Eszter végig ott lehetett a szülés alatt, voltaképpen ebben a pici kunyhóban indult a 9 hónap alatt a Föld körül, ez az élmény inspirált, hogy megmutassuk, hogyan születnek a gyerekek a világ különböző pontjain. Már akkor, hét évvel ezelőtt tudtuk, hogy valamikor vissza kell térnünk. De közben megszületett a fiunk, így halogattuk az utazást, hiszen mégiscsak egy nehezen elérhető, maláriával sújtott területről van szó. 

Cs. E.: Az apa döntésén, hogy rólam nevezi el a kislányát, először meglepődtünk, de rögtön éreztük, hogy nem a pillanat hevében találta ki, nagyon is komolyan gondolta. A születés után még napokig együtt voltunk, és már akkor pontosan tudtuk, hogy ha elvállaljuk a kislány iskoláztatását… 
S. T. A.: Abban a helyzetben nem is mondhattunk volna nemet. 
Cs. E.: …akkor mindenképpen vissza kell térnünk. Személyesen és szakmailag is felelősséget vállaltunk, nem tehettünk másként. 

– Hogyan fogadták önöket a törzs tagjai?
Cs. E.:
Fogalmunk sem volt, mire számítsunk, abban sem lehettünk biztosak, hogy emlékeznek még ránk egyáltalán ennyi idő elteltével. Ehhez képest a hét évvel ezelőtti film szereplői a nyakunkba borultak, nagyon megható volt.
S. T. A.: Később elmesélték, hogy akárhányszor fehér ember érkezett a faluba, mindig minket kerestek közöttük.

Cs. E.: Ettől függetlenül nem tudtuk biztosan, hogy az apa vajon még mindig komolyan gondolja-e a korábbi tervét. Szándékosan nem is hoztuk szóba a dolgot. Elsőként meg kellett keresnünk Esthert, aki hétévesen, a szokásoknak megfelelően már a teheneket legeltette a falujától távol. Amikor hosszas autózás, motorozás, tutajozás után a nyomára bukkantunk, az apa végül rákérdezett, hogy emlékszünk-e még az ígéretünkre.

– Hangsúlyosan jelennek meg a filmben a női sorsok, különösen, hogy Etiópia azon részén általános a nők körülmetélése. Estherre milyen jövő várhat?
S. T. A.: A női körülmetélés ennél a törzsnél a házassághoz kötődik, vagyis Esther esetében tíz év múlva lesz esedékes. Több szereplőnk elmondta, hogy kimondottan várják a körülmetélést, mert anélkül megbélyegzi és kiveti magából őket a törzs. Hét éve, amikor először jártunk a faluban, még nem volt iskola a környéken, egy svéd civil szervezet építette fel néhány éve. Kérdés, hogy az intézmény mennyit tud változtatni ezen a mentalitáson, beszélnek-e a lányokkal a brutális beavatkozásról, meg tudják-e értetni a szüleivel vagy a jövendőbelijével, hogy mit is jelent ez az eljárás pontosan.

HIRDETÉS

Cs. E.: Az is lehet, hogy az iskola semmin sem változtat majd. Megtanul írni, olvasni és számolni, és őt küldik majd a piacra bevásárolni. De az is lehet, hogy továbbtanul, elköltözik a városba, és orvos lesz belőle. Nem lehetnek elvárásaink, az iskoláztatása nyitott történet.
S. T. A.: Ezért is szeretnénk háromévente visszamenni, hogy nyomon követhessük az életét.

– Dokumentumfilmesként mennyire lehet beavatkozni a szereplők életébe?
S. T. A.: A kérdéseinkben tetten érhető valamiféle értékítélet, de ennél tovább nem mehetünk. Az új film esetében azonban óhatatlanul is alakítójává váltunk a történetnek, felrúgva az íratlan szakmai szabályokat.

Cs. E.: A körülmetélés esetében nem tehetünk többet, mint hogy kérdéseket teszünk fel nekik. Hiszen ez a hagyomány olyan mélyen gyökerezik a kultúrájukban, hogy teljesen mindegy, hogy mi barbár szokásként elítéljük, nem tudjuk befolyásolni őket. Mi filmesek vagyunk, és nem felvilágosítást végző civil szervezet.

– Tíz év alatt számtalan kultúrát mutattak be, amelyek a nyilvánvaló különbségek ellenére mégis rengeteg mindenben hasonlítanak egymásra, ahogy arra a Youtube-on látható kisfilmsorozatuk, a One World Family címe is utal. A világ valóban egyetlen nagy család?
S. T. A.: Nagyon sok különbséget találunk, de az érzelmeink, a gyerekneveléssel kapcsolatos félelmeink bámulatos hasonlóságot mutatnak. Ahogy bizonyos tárgyak is ugyanolyan reakciót váltanak ki a szavanna közepén, az amazóniai őserdőben és egy európai nagyvárosban. A focilabda a világ minden táján ugyanazt jelenti, és ma már a mobiltelefon is. Hét évvel ezelőtt abban az etióp faluban, ahová most visszatértünk, még nem voltak telefonok, azóta épült a közelben egy átjátszó torony, így már bárki telefonálhat. Nekünk térerőnk ugyan nem volt, de a tolmácsunk mobilnete egyik éjjel váratlanul bekapcsolódott, és elindult az üzenetek áradása. Az Omo völgyében, az emberiség bölcsőjében, egy vihar közepén folyamatosan pittyegett a telefonunk, szürreális élmény volt. 

Cs. E.: És volt egy másik emlékezetes eset is, ami a filmbe sajnos nem került be, mert nem tudtuk rendesen felvenni. Vittünk magunkkal egy állatfigurákkal teli lapozgatós könyvet. A fiunk egy vele egykorú kisfiúval épp azt nézegette, amikor megjelent a nagymama, és elkezdett mesélni a képeken látható állatokról. Ő még látott elefántot és zsiráfot, de a gyerekeinek és főleg az unokáinak már fogalma sincs róla, miként néznek ki ezek az élőlények, hiszen mára teljesen eltűntek Etiópiából. A helyi kisfiú így egy magyar gyerekkönyvből tanulhatta meg, hogy az elefánt az az állat, amelyiknek hosszú ormánya van.

– Évek óta hárman járják a világot. Az utazások során készített, a születésről és a gyereknevelésről szóló filmjeik mennyire hatottak a saját életükre?
Cs. E.:
Rengeteget tanultunk önmagunkról. Alapvetően megváltozott a természethez fűződő viszonyunk, és a szabadság fogalma is mást jelent számunkra most, mint korábban. Fontos tapasztalat volt, hogy nem szabad túlaggódni a dolgokat.

Orwell városa épül Torontóban? | Magyar Hang

S. T. A.: Talán erről tanultunk a legtöbbet az utazások alatt. Jártunk olyan törzsnél, ahol a falu közepén egy hatalmas gödör tátongott, a néhány éves gyerekek pedig ott szaladgáltak körülötte, és a szülőknek nem kellett figyelmeztetni őket, vagy akár csak aggódniuk értük, soha senki nem esett bele. A kicsik figyelnek saját magukra és egymásra is, így nincs szükség a szülők szorongására, ami önbeteljesítő jóslatként működik. Bizonyított tény, ha valaki állandóan óvja valamitől a gyermekét, a rettegett esemény szükségszerűen bekövetkezik. Ha azt hajtogatjuk, hogy bele ne ess a gödörbe, biztosan beleesik, hiszen úgy éli meg, hogy ezt várjuk tőle. Az őserdei törzseknek nincsenek pszichológiai ismereteik, de ezt ösztönösen tudják.

Cs. E.: És ez a közösség erejéről is sokat elárul. A törzsek körében érthetjük meg, hogy mennyire nem működőképes a nukleáris család modellje. Nem csoda, hogy ennyi a válás, amikor a két szülő csak egymásra számíthat, és nincs körülöttük egy nagyobb család, amelynek az ereje szorosabbra fonja a kapcsolatokat. A gyereknevelés nem privát ügy, egy teljes közösségnek kell érte felelősséget vállalnia.

– Alkotásaik egyik legfontosabb üzenete, hogy ha előítéletek nélkül nézzük a másikat, mindenkiben felfedezzük az embert, aki alig valamiben különbözik tőlünk. Ez a szemlélet kihívásokkal szembesül ma, amikor egyre erőteljesebb a politikai erők által is táplált félelem az ismeretlentől.
S. T. A.:
Viszont a digitalizációval egyre több történet jut el az emberekhez, egyre alaposabban megismerhetik a világot, a távoli kultúrákat is. Közhely, hogy soha annyi tudás nem állt még az emberiség rendelkezésére, mint most, ebből pedig hosszú távon nem jöhet ki győztesen a provincializmus.

HIRDETÉS
És ha a jéghegy túl közel van? | Magyar Hang

Cs. E.: De egyáltalán nem mindegy, hogy ebből az információs áradatból ki tudjuk-e szűrni a hiteles tartalmakat. Hiszen soha ilyen könnyen nem lehetett az orruknál fogva vezetni az embereket. Sokak számára a közösségi média határain túl véget ér a világ. Nagyon nehéz elérni, hogy mi használjuk a technológiát, és ne az használjon minket. Ráadásul amilyen gyorsan változnak körülöttünk a dolgok, folyamatosan újra kell tanulnunk szinte mindent, hogy harmóniában élhessünk a természettel és a világgal. Ha belegondolok, hogy a földművelő dédszüleimnek milyen képességekre volt szükségük az élethez, megrémít a tudat, hogy a gyerekünk ezekhez képest milyen kihívásokkal szembesül majd. Száz éve a parasztemberek megtanultak írni, olvasni, elvégezni a mezőgazdasági munkákat, és azzal leéltek egy teljes életet. Ehhez képest már nekünk is napról napra változnunk kell, és a mi tudásunk jó eséllyel teljesen haszontalanná válik a következő generációk számára. Képtelenek vagyunk megjósolni, hogy a gyerekeknek mire lesz szüksége. Mintha egy forgószélben élnénk.

S. T. A.: Csak arra taníthatjuk meg, hogy miként igazodjon el ebben a forgatagban. Valószínűleg a XXI. század legfontosabb képessége az adaptáció lesz. Amit adhatunk, az a stabil családi és érzelmi háttér, erre biztosan óriási szüksége lesz a villámgyorsan változó világban.

– Korábban gyakran kerestek fel konfliktuszónákat, háborús övezeteket. Az elmúlt években érthető okból elmaradtak. Tervezik, hogy visszatérnek még a rázós helyszínekre?
S. T. A.:
Nagyon sokat vagyunk úton, fél évet is akár, és az fel sem merülhet, hogy ilyen hosszú időre távol legyünk a fiunktól. Most már teljesen természetes, hogy hárman alkotjuk az On the Spot alapcsapatát. Ha nagyobb lesz, és megtehetjük, hogy 1-2 hétre itthon hagyjuk, előfordulhat, hogy visszatérünk a keményebb területekre.

Cs. E.: Számomra az, amit most csinálunk, sokkal nagyobb kihívás, mint a korábbi munkák. Négy és fél éve készítünk egy filmet a családi trauma örökléséről egy Auschwitzban született nénivel és a lányával. Ez után a történet után nem vágyom annyira a háborús övezetekbe.

Big data és a leépülő társadalom | Magyar Hang

– Egy dokumentumfilm segíthet a traumák feloldásában?
S. T. A.:
A dokumentumfilm felér egy terápiával, de inkább a szereplők, és nem a készítők szempontjából. Mi még keressük a saját terápiás módszerünket.

Cs. E.: A traumák átörökítéséhez nem kell feltétlenül háborús övezet. Ha ebben a pesti étteremben, ahol most beszélgetünk, találomra odamennénk emberekhez, biztosan rengeteg dolog kerülne a felszínre. A traumák mindannyiunk történetei, rajtunk múlik, hogyan dolgozzuk fel azokat, és mit adunk tovább a következő nemzedéknek. Ezért is foglalkozunk ennyit a témával, szeretnék megérteni, hogy mit örökölhet tőlünk a gyerekünk.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/44. számában jelent meg október 31-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/44. számban? Itt megnézheti!

HIRDETÉS

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:
HIRDETÉS

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

38,592lájkolóTetszik
3,460követőKövetés
19,800feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

„Amíg rám nem emeli a kezét…” – Magyar Hang-ajánló

Interjú Verebes Istvánnal. Miből lett Németh Sándor dúsgazdag? Hogy élnek a szociális szféra dolgozói? Keresse a friss Magyar Hangot, digitálisan is!
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kiemelt cikkek

Az orvosi kamara azt várja Kásleréktől, hogy vállalják döntéseik következményeit

A teljes orvostársadalom nevében visszautasítják a miniszter nyilatkozatát, melyben az orvosokra hárította az ágyak felszabadításáról hozott utasításának következményeit.