HIRDETÉS
Kezdőlap Belföld Így árusított...

Így árusították ki a hazai élelmiszeripart

HIRDETÉS

Harminc év – Harminc történet. Sorozatunkban, harminc évvel a rendszerváltozás után közelmúltunk tipikus történeteiből szemezgetünk.

HIRDETÉS

Miközben még az utolsó pártállami kormány idején lezajlott spontán privatizáció disznóságait sem emésztette meg a közvélemény – és még arra sem volt idő, hogy valamennyi ügy részleteit feltárja a korabeli sajtó, az Antall-kormány pedig alig helyezte le a vagyonpolitikai irányelveinek alapjait –, gőzerővel megkezdődött az élelmiszeripar magánosítása. Sorozatunk e heti fejezetében a növényolajipari privatizációval foglalkozunk. Talán ez volt az első olyan magánosítási ügylet, amely felkorbácsolta az indulatokat 1991 végén.

A legnagyobb kormányzó pártban, az MDF-ben igen hamar feltűnt képviselők egy csoportjának, hogy a privatizációra kijelölt vállalatok vagyonának felértékelése nem korrekten zajlik. A képviselők ezért fokozott ellenőrzést szorgalmaztak a privatizációt végző Állami Vagyonügynökség felett, és célul tűzték ki a visszaélések feltárását. Ez a 14 képviselőből alakult társaság volt a Monopoly-csoport.

1989: A Next 2000-ügy árnyékában zavartalanul folyt a síbolás | Magyar Hang

Azt is kifogásolták, hogy 1990 őszén elmaradt a pártállami időkből örökölt, szakmailag alkalmatlan gazdasági vezetők eltávolítása a fontos pozíciókból, így lényegében a régi MSZMP-s igazgatók kezdhették meg a privatizációt.

Szűcs István képviselő visszaemlékezése szerint tovább növelte a bajt, hogy az Állami Vagyonügynökség vezetését Csepi Lajosra bízták – annak ellenére, hogy személyét az MDF-frakció nagy része fenntartásokkal fogadta, míg a Monopoly-csoport kifejezetten ellenezte kinevezését. Szűcs István ezt a döntést azzal hozta összefüggésbe, hogy „Antall József közvetlen környezetében is szép számmal voltak régi MSZMP-sek és KISZ-funkcionáriusok”.

HIRDETÉS

A rendszerváltás után a Növényolajipari és Mosószergyártó Vállalat (Nömov) volt az egyetlen tröszti jelleggel működő állami tulajdonú cég, amely ráadásul monopolhelyzetben is volt. Évi 21 milliárd forintos árbevétel, 112 millió dolláros export – ezek az adatok jól mutatják, hogy komoly cégről volt szó. Évente több mint 700 ezer tonna repce- és napraforgóolaj feldolgozására képes kapacitással rendelkezett az óriásvállalat.

A Nömov privatizációját szinte a kezdetektől óriási közfigyelem övezte, hiszen a vállalat valamennyi mezőgazdasági termelővel – szövetkezettel és állami gazdasággal – kapcsolatban állt, ráadásul hosszú évek óta átlagon felüli nyereséggel működött.

A vállalat 1991 december végén alakult át társasággá, jegyzett alaptőkéje 6,9 milliárd forint volt. Ennek ellenére már 1991 őszén kiírták rá a privatizációs pályázatot. A Földművelésügyi Minisztérium előbb szét akarta bontani önálló cégekre a vállalatot, így külön lehetett volna privatizálni a mosószergyártó üzemeket, a margaringyárat és a növényiolaj-feldolgozó üzemeket, azonban ez nem sikerült, mert a Nömovnak hitelező bankok nem járultak hozzá.

Búcsút inthetünk a magyar cukoriparnak? | Magyar Hang

Figyelemre méltó, hogy a cégóriás a privatizációs pályázat meghirdetésének évében 11 milliárd forintnyi rövid lejáratú hitelt vett fel. A korábban mindig nyereséges cég – 1989-ben még 2,5 milliárdos eredményt ért el, de 1990-ben is 1,3 milliárdost profi tot termeltek – a növényolaj világpiaci árának 20 százalékos csökkenése és a hiteltörlesztési kötelezettsége miatt 1991 végére állítólag csődhelyzetbe került. A felvett összegek között 6 milliárd forintnyi volt kedvezőtlen, 38 százalékos kamatterhelésű hitel. Nincs az a prosperáló cég, amely képes lenne ekkora összegű, rövid lejáratú, ilyen rossz kamatozású hitel törlesztését kigazdálkodni.

Mikor kell a hazai élelmiszeripar legjövedelmezőbb vállalatát privatizálni, ha nem éppen akkor, amikor kivételesen csődhelyzetet mutatnak a mérlegadatok? A Növényolajipari és Mosószergyártó Rt. néven társasággá alakított vállalat privatizációjának részleteit hosszú ideig titkolták. A zárt versenytárgyaláson részt vevőkkel titoktartási kötelezettségről szóló szerződést írattak alá. Sokáig folyt a találgatás akkoriban a sajtóban, vajon miért döntött az ÁVÜ igazgatótanácsa az olasz Feruzzi–Unilever-konzorciumhoz tartozó Cereol Holding javára a magyar termelőkből álló Mentor Kisszövetkezettel szemben.

A döntésre jogosult grémium szerint megfelelő pénzügyi háttere és kidolgozott üzleti stratégiája egyedül a Feruzzinak volt, a vételáron felül vállalták, hogy 40-50 millió amerikai dollár „támogatást nyújtanak” a rövid lejáratú hitelek mérséklésére, és 20 millió dollárt fordítanak az olajosmag-feldolgozás korszerűsítésére, további 7 milliót pedig környezetvédelmi beruházásokra irányoznak elő. A versenyben alulmaradt Mentor Kisszövetkezet már a pályázat elbírálása előtt tiltakozott a várható döntés ellen, azt állították, hogy őket nem látták el megfelelő adatokkal és információkkal a pályázat elkészítéséhez. Végül 1991 december végéig kaptak lehetőséget ajánlatuk kiegészítésére, erre a cég a vételárajánlatát meg is duplázta, igaz ugyan, hogy jelezték, annak egy részét kárpótlási jeggyel kívánják kifizetni. Állítólag nem tudtak megfelelően igazolni egy 90 millió dolláros, hosszú lejáratú hitelfelvételre jogosító szándéknyilatkozatot sem – ami azért felettébb különös, mert a Nömovhoz 1991-ben szinte ömlött a hitel.

HIRDETÉS

A Raskó György szerkesztette és az ÁPV által 1999-ben kiadott „Az élelmiszeripar privatizációja Magyarországon” című összefoglaló jelentésben sem szerepel azonban a konkrét vételár. Vélhetően ezt még ’99-ben is üzleti titok körébe tartozó adatként kezelték, ugyanakkor sajtóértesülések szerint (Félix Péter: Magvas történet – HVG, 1992 március 28.) a Feruzzi-csoport által ajánlott vételár 8 milliárd forint lehetett, míg a magyar Mentor Kisszövetkezeté 6,3 milliárd volt.

Mindazonáltal tény: ahogy a külföldi tulajdonos birtokba lépett, szinte azonnal lecsökkentette a napraforgómag felvásárlási árát. Míg 1991-ben még 14 ezer forintot kaptak a gazdák a termény tonnájáért, 1992-ben már csak 12 ezret, a következő évben pedig 13,4 ezret. Vagyis a magyar növénytermesztő beszállítók veszítettek 7,4 milliárd forintot, a Cereol Holding tulajdonosai pedig ily módon nyertek ugyanennyit. Ha figyelembe vesszük a 8 milliárd forintos vételárat, elég könnyű kiszámolni, hogy kivel is fizettette meg a külföldi vevő a privatizációs vételár nagy részét.

Egyébként a monopolhelyzetbe került új tulajdonos 44 százalékkal megemelte a margarin és az étolaj árát, ennek következtében a lakosság két esztendő alatt 3,2 milliárd forinttal fizetett többet e termékekért, mint korábban. Ha ezt is figyelembe vesszük, akkor a magyar gazdák és a magyar margarinfogyasztók teljes egészében kifizették a Cereol Holdingnak a vételárat.

A mérleg a magyar gazdaság szempontjából a privatizáció után két évvel nulla alatt volt, azzal a nem elhanyagolható ténnyel kiegészítve, hogy már nem a mi gondunk volt a növényolajipari gyárak működtetése. Az MDF hűséges koalíciós partnere, a KDNP nem hagyta szó nélkül a botrányos ügyletet, vizsgálatot követelt. A Mentor Kisszövetkezet előbb a Gazdasági Versenyhivatal, illetve bíróság elé vitte az ügyet. A magyar gazdák különösen sérelmesnek ítélték, hogy a növényolajipar privatizációja során nem tekintették őket potenciálisan esélyes pályázónak. Hiába követelték vételi jogaik érvényesítését, kárpótlási jegyeik befogadását, továbbá a piaci verseny megteremtése céljából a gyárak egyenkénti eladását.

Pedig a cukormonopólium kialakulásának káros következményeivel 1991 őszén már szembesülhettek. Ráadásul a gazdák és a vállalkozók bíztak a törvényekben, a meghirdetett szociális piacgazdasági célok komolyságában. Árajánlatokat nyújtottak be, küzdöttek a pályázati feltételekkel és a kiírók ellenkezésével. Akkor még fogalmuk sem volt arról, hogy ezt a kártyajátékot korábban mások már lejátszották, és nekik ennél az asztalnál nem osztottak lapot.

1990: vittek mindent, mint a cukrot | Magyar Hang

A paklit pedig a Price Waterhouse, a világot behálózó pénzügyi tanácsadó cég keverte, amely egyszerre volt a növényolajipari vállalat, az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ), valamint a kiszemelt vevő, a Feruzzi tanácsadója, illetve könyvvizsgálója. A Price Waterhouse a Feruzzi megbízottjaként felértékelte a vállalatot, majd az ÁVÜ nevében kiírta és bonyolította a pályázatot, sőt még az adásvételi szerződés megkötésénél is ott bábáskodott árcsökkentési céllal. Vagyis lényegében megállapodott saját magával. A nyilvánosság előtt a készpénzbevétel fontosságával indokolták a gyors, egyben történő értékesítést. Pedig a szerződés alapján a vevőnek nem is kellett fizetnie, csak letétben tartania a vételárat, hogy a késleltetés ideje alatt már az átadott vállalatból emelhesse ki a cég a pénzt. A napraforgómag felvásárlási árának leszállításával pedig – ahogy fentebb már utaltunk rá – azok a magyar gazdák fizették ki a számlát, akik esélytelenül versenyeztek a pályázaton.

Ha a privatizáció előtt több egységre bontották volna az óriásvállalatot, akkor például hat gyár versenyzett volna a napraforgómag felvásárlásakor – a termesztőknek kedvezve –, és az előállított élelmiszerek árát illetően is verseny lett volna, ami a fogyasztóknak jelentett volna könnyebbséget. A Gazdasági Versenyhivatal pedig azzal a jogtörténeti eseménynek számító határozattal szentesítette az ügyletet, hogy – a magyarországi piacra éppen bejönni készülődő – külföldinek engedélyezte a monopolhelyzetet, mert külföldire úgymond a magyar versenytörvény nem vonatkozik.

HIRDETÉS

A nyilvánvalóan nemzetellenes döntés hosszú éveken át nem csituló közfelháborodást keltett. Az Országgyűlés egy interpelláció nyomán kivizsgálta az ügyet, és határozatában a monopólium megszüntetésére kérte fel a kormányt. A vizsgálatban azonban még oly szorgos szocialisták kormányra kerülve ezt a határozatot már nem hajtották végre.

Európa legkorszerűbb növényolajgyárai ezzel a nyugati konkurens vállalat kezébe kerültek, a hat gyárból pedig ötöt tíz év alatt felszámolt az új tulajdonos. Az új, világbanki hitelből vett korszerű gépeket külföldre szállította, és saját külhoni üzemeit modernizálta velük.

Huszonhat baltacsapás | Magyar Hang

A magyar gazdák, a mérnökök, a növényolajipari munkások veszítettek, az állam is veszített, de legalább sokat nyert a vevő, az olasz bejegyzésű Ferruzzi-csoport – gondolhatnánk. Nem így történt. A magyar növényolajipari vállalat megszerzése után egy évvel, 1993-ban a Ferruzzi-birodalom kártyavárként omlott össze.

A Ferruzzi-cégcsoport cégeinek törvényes könyvelését a Price Waterhouse ellenőrizte. A konszern új vezetése azonban 1994-ben pert kezdeményezett a könyvvizsgáló cég ellen. Ezt megelőzően az olasz cégek és tőzsdék felügyeletét ellátó kormányszervezet visszavonta a Price Waterhouse a Ferruzzi könyveinek auditálására adott megbízását. Az indokolás szerint a Price Waterhouse szakértői nem voltak képesek felfedezni a cégvezetés hibáit, illetve a politikai töltésű korrupció kapcsán elkövetett számviteli szabálytalanságokat.

Ugyancsak a Cereollal összefüggő történet, amely már elérte nyomozó hatóságaink ingerküszöbét is: 2000 szeptemberében a Budapesti Rendőr-főkapitányság nyomozást indított ismeretlen tettesek ellen, akik 1,5 millió dolláros kárt okoztak a Cereol Rt.-nek. A Cereol Rt. egyik – külföldi állampolgárságú – vezetője egy, az rt.-től kapott American Express hitelkártyával 1994-től kezdődően 1,1 millió dollárért vásárolgatott ezt-azt, amire éppen kedve szottyant, majd a portéka ellenértékét a Cereol Rt. fizette ki.

1992: az első pénzintézeti botrány az Ybl Bank csődje volt | Magyar Hang

Egyébként a privatizációs ajánlatukban feltüntetett nagyvonalú környezetvédelmi vállalással szemben a Cereolnak elég nagy problémát jelentett a magyar előírások betartása. Az ügyészségnek kellett pert indítani a Cereol Magyarország Növényolajipari Rt. martfűi gyárának környezetszennyezése miatt, mert a cég rossz hatásfokkal tisztított kommunális és ipari jellegű szennyvízzel szennyezte a Tiszát. A Cereolt már előtte is, 1992-től kezdve minden évben bírsággal sújtotta a környezetvédelmi felügyelőség. 1997-ben 114 ezer, 1998-ban 459 ezer, 1999-ben 2,5 millió forintot kellett fizetnie.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/17. számában jelent meg, 2019. április 26-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/17. számban? Itt megnézheti!

HIRDETÉS

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi néhány száz forint is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük!

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:
HIRDETÉS
Torkos Matild
Torkos Matild
A Magyar Hang főmunkatársa

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

HIRDETÉS

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

30,128lájkolóTetszik
2,850követőKövetés
18,900feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

Szátokat befogni nem kell félnetek? – Magyar Hang-ajánló

Szűcs Tamás-, Kincses Gyula-, Nemény András- és Gera Marina-interjú. Mi lesz a színházakkal? Keresse a friss Magyar Hangot!
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kiemelt cikkek

Ami elveszett, nem tér vissza többé

Két súlyosabb drámát néztünk a Netflixen. A hiány filmje a Keresem a testemet, de a Házassági történet is.

Nélkülem