Orbán Viktor száz évet értékelt a Várkert Bazárban, s hosszú beszédében igen előkelő helyet foglalt le magának nemzeti nagyjaink pantheonjában. Ezzel szerényen maga mögé utasította a Trianon sokkjából az országot magához térítő, konszolidációt megvalósító, tíz évig regnáló Bethlen Istvánt (is). De mielőtt bárki azt gondolta volna, hogy a 2010-es politikai fordulat óta eltelt tíz évet az elmúlt évszázad legsikeresebb szakaszának minősítve a miniszterelnök a csúcsra ért, hamar megnyugtatta hallgatóságát: olyan baljós árnyak gyülekeznek a fejünk fölött, hogy a következő években újabb próbatételek várnak rá és nemzetére.
Ő pedig nem tér ki a kihívás elől. A történelemóra, amit a felolvasott beszéd első részében hallhattunk, igazságok, féligazságok és nagyotmondások ügyes kombinációja volt, egyben a nemzeti romantika hangján szólt közönségéhez. Számos eleme visszaköszönt az elmúlt tíz év évértékeléseiből a plágiumbotrányba dicstelenül belebukott Schmitt Pál megéljenzésétől Soros György ostorozásáig.
Egyetlen dologra kaphattuk fel a fejünket: Orbán Viktor megköszönte Horn Gyulának, hogy megakadályozta Soros Györgyöt a legnagyobb hazai bank megszerzésében. A milliárdos terve szerinte az volt, hogy a magyarok pénzét ő kezelje. E veszélyes terv bizonyos elemeit most mintha a miniszterelnök szűkebb környezete próbálná végrehajtani. Arról szerényen hallgatott a kormányfő, hogy amikor Antall József nemet mondott Soros György befolyásszerzési tervére, ő még a másik oldalon állt. Liberálisként, akarom mondani: diplomás kommunistaként.
Való igaz, 2010-ben korántsem rendezett gazdasági-pénzügyi viszonyok között vette át az országot a Fidesz-kormány az elődeitől, de a miniszterelnök által felvázolt apokaliptikus kép enyhén túlzó. A növekedés hosszú évek óta töretlen, a pénzügyi-költségvetési helyzet is rendezett. Arról nem esett szó, hogy ennek ára az oktatásból és az egészségügyből történt forráskivonás volt, fedezetét pedig a kedvező világgazdasági környezet és a soha nem látott mértékű uniós pénzeső teremtette meg.
Bár időnként maga a felolvasó is próbált szerényebb hangot megütni - lásd: a teljesítmény a nemzeté, a felelősség a kormányé -, őt hallgatva inkább az a mondás jutott az eszembe, hogy egy ekkora országnak elég egyetlen okos ember. Az a kép, amit felfestett, zavarbaejtően rózsaszínű volt, s az ország legalább fele bizonyosan nem így éli meg a saját és országa helyzetét. A többséget valószínűleg nem lelkesíti a tavalyi kedvező növekedési adat, amikor naponta szembesül a meglódult infláció következményeivel. És vajon Orbán Viktor komolyan gondolja, hogy a botrányoktól kísért cigány-felzárkóztatás igazi sikertörténet?
A nemzeti konzultációra és a klímavédelemre vonatkozó rész megfelelt a várakozásoknak. A kommunikációs gépezet által kiválasztott legújabb ellenség, az elítélt bűnöző ideális célpont, nem számíthat a társadalom rokonszenvére. Aljas húzás persze börtönbizniszt emlegetni, amikor a kormánytöbbség által teremtett, jóváhagyott jogi környezetben ítélik meg a kártérítéseket a bíróságok, s a pereskedések egyik ügyvédi élharcosa Fidesz közeli körökhöz köthető. Orbán Viktor igazán politikailag korrekt módon hergelt egy kicsit a cigányok ellen, akik Gyöngyöspatán munkavégzés nélkül jutnának jövedelemhez kártérítés címén. Költői kérdés a jogász végzettségű miniszterelnökhöz: nem tudja, mit takar a kártérítés fogalma?
Örömteli, hogy végleg eldöntötte a klímaügyben a táborában zajló vitát. A problémát létezőnek és kezelendőnek minősítve egy olyan tervet vázolt fel, amelynek a legtöbb eleme támogathatónak látszik. Annyi megjegyzéssel, hogy az illegális szemétlerakók felszámolásához vagy a folyók megtisztításához a műanyag szennyezéstől eddig is hozzákezdhettek volna.
A miniszterelnökkel ellentétben én nem tudok arról, hogy nálunk széles körben elterjedt nézet volna, hogy a klímaváltozás ellen a legjobb védekezés a gyermektelenség. Ez egyfelől butaság, másfelől azért Orbán Viktor is hallhatott arról, hogy van, ahol kezelhetetlen gond már a túlnépesedés. Magyarországon ezt felhozni a felesleges hergelés minősített esete.
Az ellenzéket ötletes módon igyekezett a földbe döngölni, ám bizonyos, hogy nem kezeli le annyira hazai ellenfeleit, mint ahogy a közönsége előtt mutatta. Erre a lélektani gyógyírra talán szükségük lehetett a nem teljesen a várakozásaik szerint alakult önkormányzati választások után.
Amikor a közeljövő kihívásairól beszélt, a miniszterelnök érezhetően közelített a realitásokhoz. Nem maradt el a kormány családpolitikai, demográfiai lépéseinek dicsérete, ám a lényeget nem hallgatta el: az elmúlt tíz évben sem sikerült megállítani a népességfogyást. Újabb konkrét intézkedéseket e téren ezúttal nem jelentett be. Orbán Viktor komolyan tarthat az európai gazdaság lassulásától, attól, hogy megszűnik az a kedvező környezet, amely eddig a kezére játszott. Az orbáni politika nagy vizsgája lesz, hogy miként reagál az új helyzetre. Régóta sokan kongatják a vészharangot, hogy a magyar gazdaság kóros kitettsége Németországnak, általában az export szerkezete milyen veszélyforrás.
A magabiztosságtól duzzadó miniszterelnök a múlt nyertesének nyilvánította magát, a jövő bizonytalansága azonban minden bizonnyal nyomasztja. Riadót fújt, ami ez esetben talán nem puszta retorikai fordulat.
