A modern magyar parlamentarizmus történetében példátlan a korlátozás nélküli időre szóló meghatalmazási törvény elfogadása. Tettek ugyan kísérletet hasonlóra – a mai uralmi elit egy része által etalonnak tekintett – Horthy-korszakban, ám a terv kudarcot vallott.
Hálás vagyok szívetek spontán megnyilatkozásáért – mondta a bukott miniszterelnök, Imrédy Béla a parlament elé rokonszenvtüntetésre felvonultatott szélsőjobboldali egyetemistáknak. 1938. november 24-ét írtak, az egyetemisták pedig ilyeneket skandáltak a Kossuth téren: „Kornis, Sztranya egy zsákba, dobjuk be a Dunába” és: „Kolostorba Kornis”; „Zsidóbérenc banda, pusztuljon a Sztranya”.
Az a bizonyos Sztranya, teljes nevén Sztranyavszky Sándor – nem sokkal korábban még a harcos jobboldali politika büszkesége – a lázadók egyik vezetőjeként a politikai egyeduralomra törő Imrédy Béla parlamenti buktatását szervezte. (Társa, az említett Kornis Gyula pedig piarista pap és egyben a Ház elnöke volt.)
Az Európa-szerte nagy tekintélynek örvendő, kiváló brit kapcsolatokkal rendelkező Imrédy Béla éppen a szélsőjobb visszaszorításának ígéretével, forradalomellenes retorikával lett kormányfő 1938 tavaszán. Első intézkedései között megtiltotta a köztisztviselők belépését a különböző náci pártokba (és a Szociáldemokrata Pártba), visszavonatta a Nemzeti Szocialista Magyar Párt működési engedélyét, a vezér, Szálasi Ferenc ellen pedig szabad folyást engedett a bírósági eljárásnak.
A miniszterelnökben ugyanakkor komoly gazdasági és szociális reformvíziók éltek, ami kétségkívül indokolt is volt az elmaradott és hatalmas szegénységgel küzdő akkori Magyarországon. Igaz, Imrédy nem valamiféle demokratikus megoldással egybekötött társadalmi reformban gondolkodott, céljai érdekében az államszervezet (az olasz fasiszta és a Quadragesimo anno kezdetű pápai enciklika sajátos kevercseként) fokozatos korporatív átalakítását tervezte. 1938 augusztusában a Horthy kíséretében tett németországi látogatása, Hitlerrel való találkozása azonban feltehetően meggyőzte arról, hogy ötleteit gyorsan és radikális módon kell megvalósítania. Hazatérése után néhány nappal kaposvári beszédében „csodálatos forradalmat” hirdetett. Hogy mit is jelent a gyakorlatban az a bizonyos csodás forradalom, arról először minisztertársai értesülhettek egy október eleji kormányülésen. Imrédy közölte, hogy be akarja vezetni a rendeleti kormányzást, határozatlan időre szóló felhatalmazást kívánt kérni az utoljára még a javaslat megszavazására összeülő parlamenttől. Tervét egyedül az akadályozta meg, hogy a kormány és a képviselőház (nem beszélve persze a történetben igazi szerepet nem játszó konzervatív felsőházról) rendkívül heterogén volt; s az volt maga a kormánypárt, a Nemzeti Egység Pártja (NEP) is, amely nem a politikában új embernek számító kormányfő mamelukjaiból, hanem részben Gömbös Gyula különböző irányba tájékozódó politikai kreatúráiból és az egykori Bethlen-féle Egységes Párt öregjeiből állt.
A NEP és az ellenzék közös tiltakozására Imrédynek visszakoznia kellett, a felhatalmazási javaslatot eredeti formájában nem is merte az országgyűlés elé terjeszteni, viszont kapóra jött pozíciója megerősítéséhez a Felvidék magyarlakta déli sávjának visszacsatolása. (A német-olasz bíráskodással meghozott első bécsi döntés mintegy 12 ezer négyzetkilométert juttatott Magyarországnak.) Imrédy ezúttal a korábbi javaslatot – pártja nyomására – megszelídített formában az úgynevezett Felvidéki törvénybe illesztette bele a későbbi továbblépés reményében. E szerint a kormány felhatalmazást kapott a visszacsatolt területek ideiglenes, rendeleti úton való kormányzására (az anyaországba való beillesztésére), a döntéseket azonban fél évvel később be kellett nyújtania jóváhagyásra az országgyűlésnek.
A jogszabályt a képviselők ugyan megszavazták, ám az Imrédy iránti bizalom nem állt helyre. Ebben jelentős szerepet játszott, hogy a miniszterelnök maga sem csinált különösebb titkot diktatórikus törekvéseiből. Ahogy a Függetlenség című kormánylapba írt vezércikkében fogalmazott: „A »civil« társadalomnak is más szervezettségi fokot kell elérnie – túl sok egyéniség van az országban, fölös számúak az »okos« emberek. A fegyelem és az egység érdekében […] a magyar szellemiséggel összeegyeztethető külső eszközöktől sem szabad visszariadnunk.”
Mivel elképzeléseivel kormánya többsége is szembenállt, november közepén lecserélte a nem lojális miniszterek egy részét. A válság azonban nem oldódott meg, sőt hamarosan 62 képviselő távozott a kormánypártból, ezzel pedig Imrédy a parlamentben kisebbségbe került. November 24-én a Horthy-korszakban egyedülálló eset történt: a Ház (a korabeli szóhasználat szerinti) „disszidensek” és az ellenzék összefogásával a napirend kérdésében leszavazta a kormány javaslatát. Imrédynek nem maradt más lehetősége mint a lemondás.
Távozását azonban több tényező is nehezítette: felbujtogatott hívei országszerte gyűléseket szerveztek, az egyetemisták egy része az Országház elé vonult, és a már idézett rigmusokat skandálta. A disszidensek és az ellenzék a rendszer szempontjából szóbajöhető erői (a kisgazdapárt és a polgári liberális Rassay-párt) pedig túlságosan távol álltak egymástól ahhoz, hogy támogatásukkal hosszabb távon is működőképes koalíciós kormány szülessen. Ugyanakkor az uralmi elit Imrédy melletti szélsőjobboldali zavargások, forradalom kitörésétől is tartott. Állítólag ennek rémképével ijesztett rá Teleki Pál kultuszminiszter a kormányzóra, aki négy napi hezitálás után meglepetésre ismét a bukott miniszterelnököt kérte fel kormányalakításra.
Újabb kinevezését Imrédy, nyilván nem tekintette a politikája iránti feltétlen bizalom megnyilvánulásának, hiszen maga is értesülhetett arról, hogy Horthy az utolsó pillanatban egyezett bele a folytatásba; ám azt világosan látta, hogy az adott helyzetben személyének „nincs alternatívája”. Pozícióját reformvíziói minél gyorsabb megvalósítására és egy új jobboldali egység megszervezésére, egyúttal hatalma stabilizálására használta fel. December végén kormánya benyújtotta az országgyűlésnek a Teleki Pál által készített (az 1938. májusinál jóval szigorúbb, többek között a foglalkoztatási kvótát húszról hat százalékra „leszállító”) második zsidótörvényt, 1939 elején pedig a pesti Vigadóban „Ősi magyar földön új magyar életet” jelszóval, csodaszarvasos emblémával, egységet, fajvédelmet, földreformot és katonai fegyelmet hirdetve zászlót bontott Imrédy Magyar Élet Mozgalma.
Az őszi fiaskóból nem tanuló Imrédy Bélát végül maga Horthy buktatta meg. A kormányzó rossz szemmel nézte Imrédy diktatórikus törekvéseit, de ellenezte a földreformot, és túlzónak tartotta a második zsidótörvényt is – mindezekről ráadásul késve értesült. A mit sem sejtő miniszterelnököt politikája sarkalatos pontján, rendhagyó módon támadták meg. A kormányzói kihallgatásra érkező Imrédynek Horthy felmutatta a kormányfő részbeni zsidó származását igazoló, Rassay Károly ellenzéki politikus által beszerzett keresztlevelet. „Elébe tártam a csehszlovák területről származó okmányt, és megkérdeztem tőle: »Hiteles ez?« Imrédy úgy megdöbbent, hogy rosszul lett, és felmentését kérte. Sokkal valószínűbb, hogy ő maga is bizonytalan volt ősei tekintetében” – olvashatjuk Horthy emlékirataiban.
A diktatórikus kísérlet bukásával a miniszterelnökséget Teleki Pál vette át. Imrédy 1940 őszén lépett ki a kormánypártból és alakított immár nyíltan szélsőjobboldali ellenzéki erőt. Az 1944. március 19-i megszállást követően a németek jelöltje a kormányfői posztra Imrédy Béla volt, amit Horthynak csak hosszas küzdelemmel sikerült elhárítania. Gazdasági csúcsminiszter lett egy időre, amíg a németekkel is összekülönbözve, megint csak a keresztlevelek előrángatásával visszavonulásra nem kényszerítették. A háború után a népbíróság golyó általi halálra ítélte, 1946. február 28-án végezték ki.
Orbán Viktor korlátok nélküli hatalmat kapott | Magyar Hang
Megszavazta a fideszes parlamenti többség a kormány határidő nélküli felhatalmazásáról szóló, úgynevezett „túlhatalomtörvényt". A jogszabályt eredetileg múlt héten, házszabálytól való eltéréssel szerették volna elfogadtatni az Országgyűléssel, az ellenzéki képviselők azonban - a Mi hazánk kivételével - nemet mondtak a javaslatra, így nem volt meg a szükséges négyötödös többség.
