Marshall McLuhan kanadai filozófus, irodalomtanár, irodalomkritikus, rétor és kommunikáció-teoretikus A Gutenberg-galaxis című, 1962-ben megjelent művében a könyvnyomtatás óta eltelt majd hat évszázadot elemezte, és azt jósolta, hogy a könyvek – így tehát a nyomtatás – hamarosan elveszítik a jelentőségüket. Nem volt igaza. A nyomtatásnál nincsen fontosabb dolog a XXI. század Magyarországán.
Éjféltől hazánk, Szlovákia és Csehország megnyitják határaikat egymás állampolgárai számára – mondta Szijjártó Péter Magyarország külgazdasági és külügyminisztere Kolozsváron, a Kelemen Hunor RMDSZ-elnökkel közösen tartott sajtótájékoztatóján kedden.
Szerdán (május 27) reggel taktikai okokból nem mentem a szlovák határra. Mert nyilvánvalóan nagy lesz a tömeg, várjunk kicsinység, jó lesz a dél körüli időpont. Az országot Szlovákiával, Párkány városával (Štúrovo) összekötő Mária Valéria híd esztergomi pilléréhez 13 óra 15 perckor érkezem, húsz perc araszolgatás után eljutva a híd innenső oldalára kivezényelt rendőrökhöz. Visszatérnek a kedves gyerekkori emlékek, amikor minden határátkelésnél összeszorult az ember gyomra, hiába nem volt a családnál csempészáru, csak néhány parizeres szendvics.
Átmenni úgy lehet a határon, hogy az ember kap egy nyilatkozatot, amiben a rendőrök kijelentik, hogy a határon átmenő személy 48 órán belül visszatér. Vagy nem jelentik ki, ebben az esetben visszafelé két hét karantén vár az utazóra. Állítólag.
A nyilatkozat négynyelvű nyomtatvány, amit az Esztergomi Rendőrkapitányság állít ki. A város egyetlen külföldi országgal határos, ezt úgy hívják: Szlovákia. Mit gondolnak, a négynyelvű nyomtatvány hanyadik nyelve a szlovák? Igen, a negyedik. Persze ehhez előbb hozzá is kellene jutni, de nincsen.
– Nézze, nem gondoltuk, hogy ennyien akarnak majd határátlépni – mondja az egyik rendőr. Kifogytunk a nyomtatványokból. A kollégák bementek az őrsre nyomtatni, úgy egy óra múlva érnek vissza, megvárhatja persze itt is, de javaslom, menjen be a városba, ne álljon a tűző napon. Hát jó. Nem megyek messzire, csak a híd lábához, a kikötőbe, amit a „Személyforgalmi kikötők támogatására vonatkozó projektcsomag” révén 500 millió forinttal támogat az állam, közelebbről mi, adófizetők. Azt nem tudni, hogy konkrétan mi készül itt, egy munkás éppen festi a minimum több évtizedes vaskikötő padlóját.
Innen viszont jó rálátás esik a hídra, tanyát verek. Figyelem az autók mozgását. Ami húsz perc múlva megélénkül, mint a haveroknak szánt milliárdok kiutalása veszélyhelyzet idején, azzal a különbséggel, hogy én rendőrökbe ütközöm, megint. Álljak félre – kérik, én pedig komoly hibát vétek: környezetvédelmi okokból leállítom az autóm motorját a várakozás idejére. Hamarosan elkészül a passzus, indulok, de közben érzem, hogy az ujjaim között szétesik a slusszkulcs.
Ezen nem merengek sokat, jár az autó, szépen működik, sínen vagyunk, mint József Attila. Inkább azon töprengek, mennyire tartozunk Európához az elvárt óvintézkedéseket illetően. Ezt jól mutatja, hogy a magyar határon szolgálatot teljesítő rendőrök egyikén sincsen szájmaszk. Szlovák oldalon viszont mindenkin.
Párkány belvárosában parkolok le, fölszedem és összerakom a kulcs darabjait, azután mielőtt sétálni indulnék, megpróbálom elindítani az autót. Nem sikerül. Hideg verejték ül ki a homlokomra, mintha kiderült volna rólam, hogy együtt szurkoltam Dzsudzsák Balázzsal a Honvéd-MTK-n, szájmaszk nélkül. Apropó szájmaszk: Párkányban mintha a nálunk megszokottnál is fegyelmezettebben viselkednének az emberek, a legtöbben az utcán sétálva is maszkot viselnek, bár ez persze nem tekinthető egy átfogó szlovákiai felmérésnek. A „Magyar Eper” kilója 4,98 euró, vagyis úgy 1700 forint. Kíváncsi volnék, mennyi a „Szlovák Eper” ára, az biztosan olcsóbb, itt, Szlovákiában, de ilyet nem találok.
A tízezres lélekszámú Párkányban nincs nagy élet, kicsi a forgalom, kevesen vannak az utcákon. Felismerem a kilencvenes évek egyik magyarországi gagyizenakarának énekesnőjét, akinek a furgonja felirata szerint szoláriuma van a városban. Beszélgetünk néhány szót a helybéliekkel: igen, persze, mindenki örül a határ újbóli megnyitásának, van, akit munka vár odaát, van, akit a rokonság. Az élet végre visszatérhet a régi kerékvágásába, ha van még olyan.
A mosolyom nem őszinte, aggaszt a kocsi, hogy miatta Szlovákia foglya leszek bizonytalan időre, tán még karanténba is kerülök, ha 48 órán belül nem találok valami megoldást. Esztergomba könnyen visszasétálhatnék, de mi lesz az autóval? A Google nem a barátom, nem sikerül telefonon elérhető szervizt találni. Embereket szólítok le, egy német rendszámú német limuzin sofőrjét például szörnyű németséggel, aminek csak az az oka, hogy nem beszélem a nyelvet. – Slusszkulcs iszt kaput. Autó kaput. Können zí hilfe? – Persze, barátom – mondja ékes magyarsággal a sofőr – keress egy szerelőt.
Kiváló ötlet, bár ugye éppen ezen dolgozom. Végül eljutok egy autóalkatrész-boltba, ami előtt ménkű nagy sor áll. Kivárom. Egyszerre csak egy ember mehet be, odabent visszaterelnek az ellenkező irányba, van ott egy „elektromos szerelő”, majd az segít. – Csak meg ne rázzon – óvatoskodom magamban, miközben elsétálok az autóm előtt. Hirtelen ötletem támad: megnézem az ülés előtti szőnyeget, hátha van ott egy darabka alkatrész, amit nem vettem észre. Van! Kisebb, mint egy toklász, takarításkor simán kiráznám a többi oda nem való dologgal együtt, de most, mint Columbo hadnagy, más szemmel néztem be, észre is vettem. Pici, piros, műanyag. Nem hiányzott a kulcsból, de pár évtizedes próbálkozás után tulajdonképpen bele is lehet buherálni. És lőn! Az autó elindul.
Korábban riasztott unokatestvérem, Béci már éppen indult volna budapesti munkahelyéről, hogy kimentsen Szlovákiából, gyorsan felhívom: – Ehehe, jár a motor, nem kell jönni, köszi szépen!
– És most mit fogsz csinálni?
– Sétálok még egyet, beszélgetek, aztán hazamegyek.
– Normális vagy? Mi van, ha még egyszer nem indul el a kocsi?
Igaza van, akkor ezt az autós riportot inkább befejezem. Hazafelé körülbelül két perc alatt jutok át a határon. Esztergomban csak azért nem csókolom meg az aszfaltot, mert szakad az eső.
