Evelin szűk farmert, feszes fekete bőrdzsekit visel, Csilla rubinpiros rúzsa kiemeli sötét haját és fehér bőrét. Feltűnően csinos huszonévesek, nem látszik rajtuk, hogy sérültek, míg meg nem szólalnak. Mindketten gyalogos futárok, munkaadójuk a 2017 őszén megalakult Nagy Lépés Futárszolgálat, amely – hazánkban egyedüliként – kizárólag fogyatékkal élő embereket foglalkoztat, főként fiatalokat. Az ötlet nem Magyarországon fogant, Torontóból hozta haza egy Soros-ösztöndíjas ifjú magyar, aki nem elsősorban az üzleti lehetőséget látta meg benne.
A Nagy Lépés Futárszolgálat egy udvari üzlethelyiséget bérel az erzsébetvárosi Dembinszky utcában. A külcsínre láthatóan nem költöttek, nincs bőrgarnitúra, nincs hivalkodó íróasztal, csak használt, de kényelmes bútorok. Fél kilenckor a mindig vidám Károly még a reggeli teájánál tart, a gondosan kisminkelt Evelin az alacsony asztalka fölé hajolva a Trafó szóróanyagát számlálja, némán mozgó szájjal, ujjaival is rásegítve. A Nagy Lépés egyik alapítója, Scholtz Krisztina gyógypedagógus a napi útitervet állítja össze, hogy aztán az indulás előtt átbeszélje a futárokkal, s kezükbe adja a személyre szóló útvonalat, papíron. Ezt akkor is megteszi, ha ismerős helyekről van szó, ahová századszor mennek.
– A mi futárjainknak ez az első valódi munkahelye. Olyanokat kerestünk, akik mozgékonyak, eljárnak otthonról, nem zárkóznak be a négy fal közé, de ők is alapos, részletekbe menő felkészítést igényelnek, mert a futárkodással kilépnek egy számukra eddig ismeretlen világba – mondja.
– Károly volt az első futárunk, ő szokatlanul rugalmas aspergeres, remek a humorérzéke, kiváló társaság. Két hónapig jártam vele a várost, szerettem volna elérni, hogy biztosan odataláljon mindenhova, hogy ismerjék őt és szívesen fogadják, hogy tudja, melyik helyzetre hogyan kell reagálni. Én nem csak diszpécserkedem, folyamatosan mentorálom is őket. Figyelni kell rájuk, mert előfordulhat, hogy egy változás megborítja a begyakorolt menetrendet és őket. Mondjuk nincs nyitva a hely, ami máskor nyitva szokott lenni vagy beleütköznek egy útlezárásba, tehát módosítani kell az útvonalat. Ehhez segítség kell nekik, egyedül nem tudják megoldani. Már ismerik a várost, jól tájékozódnak, használják az okostelefonon lévő GPS-t, de az, hogy bármikor hívhatnak telefonon, biztonságot ad nekik és nekem is – meséli.
Károly felhörpinti az utolsó korty teát, és magához ragadja az irányítást. Azt javasolja, kezdjem inkább Evelinnel, ő ráér, különben is két nő jól megérti egymást, ezért sem fog soha megnősülni. Na jó, a nőügyekre majd később visszatérünk, gondolom, s Evelinre koncentrálok, aki már útra készen ácsorog. – Evelin februárban csatlakozott hozzánk, fantasztikus ember, nagyon kedves, hihetetlenül pozitív személyiség. Amíg a betanulási idő alatt vele voltam, mindvégig azt éreztem, hogy feltöltődöm, rengeteg energiát kapok tőle – meséli. – Vannak fizikai korlátai, az egyik oldala nehezebben mozog, ott a kezét is rosszabbul használja. Nagy hangsúlyt fektet a tartására, ügyel rá, hogyan lép, hogyan jár. Aki látja, el sem hiszi, hogy kerekesszékben volt. Újratanult járni, beszélni, nagyon nagy utat tett meg tíz év alatt.
– Beszélsz nekem arról, mi történt veled? – kérdem óvatosan a lánytól. – Persze. Tíz éve volt a baleset, korcsolyáztam, elestem, beütöttem a fejem, stroke-om lett, kórházba vittek. Nem tudom, a baleset miatt lett-e a stroke, vagy fordítva, hogy tyúk vagy tojás. Afáziás vagyok… (Az afázia azt jelenti, hogy Evelin tudja, mit akar mondani, csak nem találja hozzá a szavakat – a szerk.) A baleset előtt gimnáziumba jártam, makkegészséges voltam. Történt, ami történt, nem tudok tenni ellene, túlléptem rajta, menni kell tovább – foglalta össze.
– Mi a jó a futárkodásban? Télen dideregsz, csúszik az út, nyáron hőgutát kapsz.
– Kibírom, nem voltam még beteg. Pár hétig dolgoztam egy teázóban az Oktogonon, utáltam, más munkát kerestem. Ez tetszik, szeretem csinálni.
Kulka János: Ez egy börtön | Magyar Hang
2016-os stroke-ja után először szerepelt élő adásban a színész.
A Nagy Lépés ötlete 2017 eleje óta érlelődött a két alapítóban, Scholtz Krisztinában és Erős Leventében, akik egyetemista koruk óta barátok. Az ötletgazda, Levente végzettségét tekintve villamosmérnök, az egyetem alatt futárkodott, később vezetett is hazai futárcéget. Régóta nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy egy futárszolgálat akár szociális vállalkozás is lehetne, amikor pedig beiratkozott a CEU-ra, és egy csereprogram keretében Torontóba került, a bizonyságra is rálelt. Ott fedezett fel ugyanis két futárszolgálatot: az egyik csökkent munkaképességű embereket foglalkoztat, a másik mentális betegeknek biztosít munkát. Befutott cégek, ismerik őket a városban, beszélnek róluk, koncerteket, közösségi eseményeket szerveznek – fut velük a szekér, gyakorlatilag sztárok.
A kezdeteket később így vázolja fel Erős Levente: a kísérleti évben felmérték a piacot, megnézték, mit szól az utca embere, szövetségre léptek a Nem Adom Fel Alapítvánnyal, az ő segítségükkel futárokat toboroztak. Volt, aki nem vált be, olyan is volt, akihez nem illett a munka, így tovább állt. Most négy futárjuk van, és vidéken is nyitnának telephelyet, csomagkézbesítéssel, bevásárlással bővítenék a szolgáltatások körét, és szeretnék, ha értelmi sérült futárjaik is lennének. Jelenleg cirka harmincan várnak arra, hogy náluk dolgozhassanak.
Fél tízkor elindulunk, odakint szikrázik a nap, Károly tánclépésben rója az utat, rámosolyog a szembejövőkre. Naponta átlagosan 6-8 kilométert tesz meg, de most – rám való tekintettel – a Hősök terénél földalattira szállunk. Károly speciális bérlete két személy utazására jogosít, rém büszke rá, nem hagyja, hogy elővegyem a sajátomat. Igazi lovag, előzékeny, udvarias, és ömlik belőle a szó.
– Mucsi Károly Antal vagyok, autista és aspergeres. Romániában születtem, de magyar vagyok. A nagymamám egy borsodi faluból származik, a nagypapám erdélyi magyar volt. Mi Bukarestben éltünk, anyukám Temesvárott végezte a mérnöki egyetemet, a szüleim vegyészmérnökök, illetve édesapám csak volt, mert hat hónapos koromban meghalt autóbalesetben. A huszadik évemben jártam, amikor áttelepültünk Budapestre. Addigra megbukott Ceausescu, zavargások voltak mindenütt, és édesanyám azt mondta: nekünk itt nincs mit keresni.
Az Asperger-szindróma nehezen felismerhető, Károly Bukarestben normál iskolában tanult, betegségét negyvenéves korában, 2013-ban diagnosztizálták Magyarországon. Ez új minőséget hozott az életébe: korábban jó képességű, furcsa fiú volt, aki mindenhonnan kilógott, ám az autisták közt ő a csúcs, mert az aspergeresek a legenyhébb fokú autisták. Ez szárnyakat ad neki: autistaklubokba jár, autisták kórusában énekel, autistákkal túrázik. Egészséges körökben nemigen forog, ehelyett Facebookozik, csetel; a tánciskolában nincs partnere, a trendi tornastúdióban pedig, ahol hetente kétszer edz, nem szúr szemet, hiszen oda nem barátkozni mennek az emberek.
– Mintha két világ között lebegnék. Az egészségesek kirekesztenek, de az autisták közt sem mindig találom a helyem, mert túl intelligens vagyok – foglalja össze a helyzetét meglepő éleslátással. – Tizenöt évig édesanyám cégénél dolgoztam ügyintézőként. Később egy multi alkalmazott raktári csomagolónak, ott kigúnyoltak, kötekedtek velem, pokol volt. Rosszul lettem, nem kaptam levegőt, elsötétült előttem a világ, majdnem kórházban kötöttem ki, két hónap után felmondtam. Amíg ott dolgoztam, mindennap fásultan keltem, alig bírtam lábra állni. Amióta futár lettem, reggeltől estig dudorászok, énekelek, úgy érzem, mintha a mennyben lennék.
Első megállónk az Andrássy úti Képzőművészeti Egyetem. A két portás unottan ücsörög kuckójában, Károly szertartásosan bemutatkozik, elmondja, honnan és miért jött – ez akkor is előírás, ha ismerik őt. A portás kimérten biccent, erre Károly gondosan összerendezett csomagokban elhelyezi a szóróanyagot az előtérben, telefonnal lefényképezi (ezzel igazolják a megrendelőnek, hogy teljesült a megbízás), majd megkérdezi, ragaszthat-e plakátot. Nem ragaszthat, noha két hirdetőtábla ásít üresen a lépcső mellett – szigorúan belső használatra.
– Orvplakátolásban világbajnok vagyok! – dicsekszik már a kapun kívül. – Egyes helyeken kicselezem a portást, ragasztok, lefotózom, és felszívódok. Már két üzletet is összehoztam, az Átrium Filmszínházban és egy menő divatáruüzletben is megkértek, hogy mi hordjuk szét az ő szórólapjaikat is.
A Jókai téri Kiadó Kocsma pultos kislánya szívélyes, Károly a kölcsönös üdvözlés után rutinosan a galéria felé veszi az irányt. Ide, vagyis a vécékhez meredek csigalépcső vezet, odafönt a fal teleragasztva, itt plakátolhat kedvére, ha talál szabad helyet, és persze talál. Aztán letelepszünk a kocsma előtti padra, mert a tér túloldalán lévő Vörös Oroszlán Teázó, ahová szintén anyagot visz, csak tíz perc múlva nyit. Elérkezett a pillanat, hogy kivesézzük a reggeli félmondatot, miszerint nem akar megnősülni. – Én, ha nő van az életemben, nem tudok figyelni a munkára, mert állandóan a nőre gondolok. A szerelem összekuszál mindent, kiborulok tőle, az alvás sem megy. Ha nincs nő, sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok – magyarázza. – De nemcsak ez a baj. Autistaként nehezen teremtek kapcsolatot nőkkel, és hát a kutatások szerint a megkötött házasságok fele öt éven belül fölbomlik. Akkor minek próbálkozni?
Dél van. Ha el akarom érni Csillát a Dunán horgonyzó A38 Hajónál, búcsúznunk kell. Amúgy is jól feltartottam Károlyt, pedig ma még tizennégy helyre kell eljutnia, és csak négyórás a munkaideje. Ne zavartassam magam, élvezte a beszélgetést, máskor is túlórázni szokott, és ha hasznos dologgal tölti, jól telik a nap – nyugtat meg.
Mire megérkezem a pesti ifjúság kultikus koncerthajójához, Csilla már belemerült a munkába. Rám sem néz, nem is köszön, csak a feladatra összpontosít. A felső szintre vezető lépcső egyik felét papírkupacok foglalják el, mindegyik halomban tíz-tíz szórólap. Precízen átszámolja egyszer, aztán még egyszer, végül a stószokat a falra erősített rekeszes tartóba helyezi. Ezután a plakátolás következik, a portás kedvesen kiszól a fülkéből, adjon-e hozzá ragasztót, Csilla nem válaszol, hátizsákjából előveszi a celluxot és ragaszt. Következő helyszínünk a MU Színház lenne, de perceken belül rájövök, hogy Csillához csatlakozni rossz döntés volt. A rámpán még a nyomában vagyok, a rakparton azonban elhúz. Megy, mint egy tank, métereseket lép, hiába szólok utána, meg sem hallja. Esélytelen vagyok ebben a versenyben, inkább feladom.
Késő délután térek vissza, és ülünk le beszélgetni a futárszolgálat vezetőivel. Egyenesen a lényegre térünk: – Nem Torontóban vagyunk, és tele az ország futárcégekkel. Nem építhetnek a szociális érzékenységre, mert az üzletben ilyesminek nincs helye. Ennek fényében miből gondolják, hogy a Nagy Lépés fenntartható?
– A szociális vállalkozás mint működési forma, itthon még nem terjedt el. Az él a fejekben, hogy ha vállalkozás, akkor mindenki gennyesre keresi magát, ha meg szociális tevékenység, akkor önkéntesekre épít, és ingyenes. Pedig a kettő között is vezet út, ezt szeretnénk mi kitalálni, illetve bebizonyítani – válaszol Erős Levente.
– Ehhez tudni kell, kik milyen szolgáltatásért, mennyit hajlandók fizetni. Fel kell deríteni, ki az, akinek érték, hogy a mi munkatársaink nem átlagosak. A futárcégnél, ahol régebben dolgoztam, számos megrendelőnek hetente ugyanarra az 50–100 címre kellett teríteni ugyanazt. Ezt a fajta munkát egy hagyományos futár nem bírja, túl monoton neki, beleőrül. A mieinknek viszont kell az állandóság, az ismétlődés, nekik tehát épp ez a jó. Szóróanyag-terjesztésben szinte verhetetlenek vagyunk, mert olyan cég, amelyik ezt nagyüzemben csinálja, nem nagyon létezik. Ha mégis van, az teherautóval szállít, ami irreálisan megnöveli a költséget, s a parkolási nehézségek tovább bonyolítják a dolgot. Az alternatív kultúra képviselői rendszerint csórók, de a reklám nekik is fontos. A tévé-, rádió-, újsághirdetést nem tudják megfizetni, a közösségi média nem mindenkit ér el, a papíralapú marketinget a nem túl jó hatásfokkal működő önkéntesekre bízzák. Itt is van egy piaci rés, amit be tudunk tölteni. Egyik fő megrendelőnk a bulinegyed, s bár egyesek úgy vélik, ott a kultúrának nincs keresnivalója, oda kell állni nyitáskor, és megnézni, hányan vágják zsebre a bejárathoz odakészített szórólapokat, programfüzeteket. Nem az a cél, hogy profitot termeljünk, hanem hogy munkához juttassunk olyanokat, akik másutt nem tudnának elhelyezkedni. Pillanatnyilag kétszáz helyre terítünk hetente, de szeretnénk felfejleszteni, országos hálózattá bővíteni a futárszolgálatot. Szerintem jó úton vagyunk efelé.
Scholtz Krisztina a futárszolgálat mellett értelmileg sérült felnőtteknek tart önálló életre felkészítő tréningeket. Mivel az önálló élet alapja a munka, rendezvényszervező csoportot hoztak létre egy alapítvánnyal, s klienseiket különböző rendezvényeken foglalkoztatják büfében, ruhatárban vagy hoszteszként. Fő céljának mindig az integrációt tekintette, nem csoda hát, hogy első szóra támogatta Erős Levente ötletét.
Ezeknek a fiataloknak, ha volt is korábban munkájuk, nem vált be. Csilla például a Nem Adom Fel éttermében dolgozott rövid ideig ételkóstolóként, de több mozgásra vágyott. Most azt mondja, azért szeret futárkodni, mert ezzel bekerült a város életébe, látja, ha új bolt nyílik, rácsodálkozik a világra. Miért kellene őket elrejteni, ha emberek között van a helyük? Valamennyien borzasztó lelkesek, régóta álmodoztak arról, hogy munkába állhassanak, hihetetlenül odaadóak, ezért könnyű velük dolgozni – részletezi tapasztalatait a gyógypedagógus.
– A miénk nem szokványos főnök-beosztott viszony, szeretet nélkül nem tudnám csinálni. Ugyanakkor nagy türelem kell hozzájuk, de a türelem a gyógypedagógusok egyik fő ismérve. Aránylag hosszú folyamat, mire megnyílnak és elkezdenek kötődni, bízni bennünk, ám ha ez megtörténik, nagyon mély kapcsolat alakul ki. Rengeteg tévhit él az emberekben a fogyatékkal élőkről. Mi azon vagyunk, hogy a fogyatékosság ne legyen stigma, a sokszínűséget próbáljuk hangsúlyozni, arra törekszünk, hogy minél többen meglássák, felismerjék: egy megváltozott munkaképességű ember is lehet a társadalom cselekvő, aktív, hasznos tagja.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 0. számában jelent meg, 2018. május 8-án.
