Borjúmirigy és üvöltő gyerek a szomszédból

A Bocuse d'Or európai döntőjének zsűrije 2016-ban Budapesten (fotó: REUTERS/Balogh László)

Elképesztő a hangulat. Telt házzal üvölt, őrjöng a közönség a világ legrangosabb szakácsversenye, a Bocuse d’Or európai döntőjében, Torinóban, ahol mi, magyarok is érdekeltek vagyunk Pohner Ádám és csapata révén. Hol van ez a néző nélküli magyar focimeccsekhez képest? Pedig „csak” arról szól, hogy emberek főznek, más emberek meg nézik – bár némely körökben meg az a furcsa, hogy bizonyos illetők lábbal terelgetnek egy labdát, amit megint mások megtekintenek, élvezeti jelleggel.

Hirdetés

Mondom a lényeget: a magyarok a húszból a nyolcadik helyen végeztek, ami azt jelenti, hogy bekerültek a jövőre – Lyonban – rendezendő világdöntőbe! Az európai döntőt hétfőn és kedden rendezték, egy-egy nap tíz-tíz csapat versenyzett.

Az első team 9 óra 30 perckor kezd, a második 10 perccel később követi, a főzésre 5 óra 35 perc áll rendelkezésre, így a tálak bemutatásával együtt este 6-ig van miért izgulni. Ez nem a Forma–1, amelyen időnként a rajongók is bealszanak. Bár abban az értelemben az, hogy miként az autógyártásban a versenysportból az utcai kocsikba a technika, ugyanígy a szakácsbajnokságokból is leszüremkedik néhány eljárásmód, mesterfogás, recept az otthoni konyhákba. Ki gondolta volna néhány éve, hogy kerámiafék lesz az autókban? Vagy, hogy egyszer majd lelkes amatőrök szuvidolnak otthon?

A magyar csapatot Pohner Ádám versenyző, Csillag Richárd commis (segéd), Vomberg Frigyes coach és Hamvas Zoltán, a csapat elnöke alkotja. Az első kettő jelen esetben főz, a másik kettő nem, legfeljebb okosakat mondhat. Pohner oldalán Csillaggal nyerte meg a magyar döntőt. Azután négy hónapon át gyakoroltak napi nyolc órát, hogy végül Torinóban 15 adag vegetáriánus tányért és egy 15 adagra tálalt hústálat tehessen a zsűritagok elé. (A tányér és a tál szavak nem véletlenül szerepelnek így, szakácskörökben ezek a helyes elnevezések.) A Bocuse d’Oron hagyományosan a versenynek otthont adó ország alapanyagaival dolgoznak a résztvevők, ami a most azt jelenti, hogy a vegetáriánus tányérhoz Blue Mountain Pasture Castelmagno védett eredetmegjelölésű sajtot, tojást, valamint spagettit kell használni. Utóbbi meglepetés-alapanyag, reggel sorsolták ki. A hústálhoz előírt kötelezők: marhafilé a piemonti fajtából (Fassone), Baraggia Biellese e Vercellese területi védjeggyel is rendelkező rizs, a S. Andrea fajtából, valamint borjúmirigy.

Őrjöngő lelátó

Pohnerék az első nap negyedikként rajtoltak el, hatalmas üdvrivalgások közepette, ami nem rájuk, hanem leginkább a magyar szurkolókra volt jellemző. A csapat tagjai feltűnően kisimultan vonultak be és dolgoztak, ami részben annak volt köszönhető, hogy előző nap korán lefeküdtek. Másik részben talán a profizmusnak. Amit úgy kell elképzelni, hogy a felkészüléskor még a zavaró hangeffektusokra, vagyis az őrjöngő lelátóra is igyekeztek felkészülni – direkt ezért tévét, rádiót, szomszéd gyereket üvöltetve a konyhában. A vegetárius tányéron ez volt: castelmagno sajttal, tojássárgájakrémmel, spárgával, vargányával, barna vajas kenyérrel és castelmagnós sajtos morzsával töltött „tojáshéj” – ebbe a töltelékbe került bele a meglepetés alapanyag, a spagetti. Sáfrányos burgonyapüré, paradicsomos tarte. Fekete kenyér padlizsánnal töltve. Póréhagyma-spárga tekercs, mogyorómajonézzel. Zöldségsaláta lila spárgával, édesköményzöldes tápiókával, marinált uborkával, gombával és szezonális zöldségekkel. Petrezselymes-pórés velouté. Mint ahogyan a neve is mutatja, bonyolultabb, mint egy pörkölt-nokedli, bár nálunk a menzán azt csuklóból elrontja a szakács. De hát ugye nem egy ligában fociznak.

A hústál: Bélszín sült zellerkrémmel és vargányamorzsával, rókagomba. Borjúbríz citromos kakukkfűvel, égetett zellerbe tekerve, szarvasgomba. Cékla karamellizált hagymával. Karalábé borsóval és petrezselyemmel. Kacsamáj almával. Vargányás jus tokaji aszúval és kakukkfűvel. Petrezselymes rizottó vadspárgával és rókagombával.

Mint a magyar fiúk – ja, igen, a 25 éves Pohner a legfiatalabb induló volt a mezőnyben – főzés után jelezték, minden simán, a begyakorlottak szerint ment a verseny alatt. Nem úgy, mint például a mellettük dolgozó németeknél. A séf, Marvin Böhm egyszer csak a pulthoz csapja a konyharuháját, ami ahhoz hasonló, mint amikor a megcsömörlött masiniszta menet közben leszáll a vonatról. Ez is majdnem akkora tragédia. Technikusok szaladnak a főzőboxba, elromlott a sütő, megjavítják, de a németek ezzel értékes perceket veszítenek. Így jártak, ez is benne van a szabályzatban. Hogy történhet bármiféle hasonló malőr, jóváírás ilyesmikért nem jár.

A mindenféle bírákat, vendégeket, ellenőröket figyelembe véve az egy négyzetméterre jutó Michelin-csillagosok száma olyan nagy, hogy azonnal le lehetne forgatni a Star Wars következő epizódját. Amúgy ezek a fickók mindent pontoznak, a tisztaságot, de még a pazarlást is. Az nem ér, hogy a nagy sietségben kidobjuk a fél krumplit az elnagyolt hámozás miatt. A tálalásnak is percre pontosnak kell lennie, ha valaki késik, az pontlevonással jár. A zsűri elnöke Széll Tamás, de ő nem pontoz. Széll, akit a konferanszié Tomas Zellként emleget, első magyarként jutott a 2013-as Bocuse d’Or világdöntőjébe, ahol a 10. helyet csípte el. 2016-ban a budapesti európai válogatón az aranyérmet szerezte meg, a tavalyi lyoni világversenyen (a döntőt mindig Lyonban tartják) a negyedik helyen végzett.

Elege lett a fagyasztott hamburgerből

Pohner Ádámék nem csúsznak meg a tálalással, igaz, a hús majdnem megcsúszik a tálon. Ez, a hús felhelyezése volt a verseny egyetlen olyan pillanata, amikor az ember nem csak simán agyérgörcsöt, de komplett szívrohamot is kapott másodpercenként, de kár lett volna mentőt hívni, mert végül sikerült a művelet.

Annus néni a menzán nagyon gusztusosan úsztatja rá a fasírozottat a tökfőzelékre, de ez egészen más, ez Európa elitje, itt költemények vannak a tálakon, tányérokon. És mindezt korgó gyomorral, Budapestről nézem, a Bocuse d’Or oldalán látható élő közvetítésben, meg mindenféle egyéb honlapokon. A magyar vendéglátás mélypontját jelentő Annus néni egyébként nem rossz párhuzam, hiszen Pohner Ádám is úgy kezdte, hogy gimnazista korában elege lett a mirelit kosztból. Addig-addig ette a fagyasztott hamburgert, míg egy napon megcsömörlött és főzött magának egy paprikás krumplit. Aztán tessék, pár ezer óra gyakorlás, és most ő képviseli Magyarországot az európai döntőben! A mester egyébként tavaly – ha nem is versenyzőként, de – kint volt a lyoni döntőben. Volt alkalmam többször beszélgetni vele és feltűnt, hogy nem csak a főzéshez ért. Hanem a szó legnemesebb értelmében vett vendéglátáshoz is, ami legalább akkora kincs manapság, mint a jó étel.

A második nap van olyan izgalmas, mint az első, és talán szélsőségesebb is annál. Itt ugyanis látható szerintem kifejezetten ronda zöldséges tányér és múzeumba valóan gyönyörű is. A skandinávok hagyományosan a kontinens élmezőnye, ezt most is megmutatják, Annus néni meghatódottságtól zokogva tenné a tévéje tetején lévő nipp vadkacsa helyére bármelyik tálat, tányért, tartós megőrzésre.

Sapkák az egekben

Estébe szalad az idő, amikor elkezdik az eredményhirdetést. Ennek menetrendje természetesen nemcsak pengeti az idegszálakat, de citerázik rajtuk: először kiosztják a legjobb commis (az olasz segéd nyer), a legjobb zöldségtányér (Franciaország), a legjobb hústál (Finnország) különdíjait. Idegrendszerünk már nincsen, bár vigasztaló tény, hogy akik különdíjat kapnak, általában nem jutnak fel a dobogóra. Jelesül most annak kell örülni, hogy eddig semmit nem kaptunk. Őrület! És akkor jön a harmadik helyezett: Dánia. Az ezüstérmet Széll Tamás jelenti be: Svédország. Az ember már-már kezd reménykedni, amikor kihirdetik a győztest: Norvégia. Újabb, ólomlábakon járó éveknek tűnő perceket kell várni, amíg közlik a többi helyezést: Magyarország hetedik! Sapkák és vérnyomások az egekben, juhé, miután az első tíz jut tovább, bent vagyunk a világdöntőben!

Hirdetés

Aztán korrigálnak, ekkor jobb híján lenyelem az ádámcsutkámat: szorri, változott a sorrend, Magyarország a nyolcadik. „Na és?” – kérdezi egymástól a mámoros magyar szurkolótábor, de talán a csapat tagjai is. Pohner Ádám még lenyilatkozza, hogy rendkívül boldogok, meg hogy nem volt egyszerű a felkészüléssel eltöltött négy hónap. És még annyit tesz hozzá: most nagyon szomjasak.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 5. számában jelent meg, 2018. június 15-én.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! Ha teheti, kérjük segítse a független sajtót, fizessen elő a Magyar Hangra, vagy támogasson minket közösségi finanszírozási kampányunkon keresztül!

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.