Miközben idehaza nap mint nap azt hallani, hogy Európa nyugati fele hátat fordít a keresztény értékrendnek, hagyományoknak és ezáltal saját vesztébe rohan, soha nem látott népszerűségnek örvend a zarándoklás. És annak is a legősibb fajtája, a gyaloglás. A legfelkapottabb úti cél a Spanyolország északnyugati csücskében lévő Santiago de Compostela, amelynek középkori katedrálisa Szent Jakab apostol (az „idősebb”, Krisztus tanítványa, Szent János evangélista bátyja) földi maradványait őrzi.
A legenda szerint Jakab apostol Krisztus megfeszítése után Hispániában is térített – mérsékelt eredménnyel –, de a jeruzsálemi egyház fejeként halt vértanúhalált Kr. u. 41-ben, vagy 42-ben Heródes Agrippa király uralkodása alatt. Ereklyéi később Hispániába kerültek, ahol nyomuk veszett. Ám – már a IX. században járunk – sírját csodálatos fény jelölte meg pásztoroknak, ahol kis kápolnát építettek, s később kibővítették. A templomot mór hódítók lerombolták, de a sír érintetlen maradt. Santiagóban a ma is látható Szent Jakab-katedrális 1128-ra készült el. Európa-szerte népszerű zarándokhellyé is ez idő tájt, pontosabban a XI–XIII. században, a keresztes háborúk alatt vált első ízben, amikor a Szentföldre nem volt ajánlatos menni. A későbbi századokban sokat veszített jelentőségéből, ám az utóbbi húsz-harminc évben ismét reneszánszát éli. Ezt jelzi, hogy míg a nyolcvanas évek közepén évente alig néhány ezer zarándok látogatott Szent Jakab sírjához, 2018-ban már több mint 327 ezer zarándoklevelet állított ki a Santiagóban működő zarándokhivatal.
Manapság legtöbben – a zarándokok körülbelül hetven százaléka – a legismertebb francia utat választják, amely a Pireneusok francia oldalán, Saint-Jean-Pied-de-Portból indul, és 790 kilométerrel nyugatabbra, Santiago de Compostelában végződik. De egyre népszerűbb a 800 kilométeres északi út, a Camino del Norte is, amely jórészt az óceán mentén vezet a francia–spanyol határtól, Irúntól. Miután tíz évvel ezelőtt végigjárhattam a Camino Francést – és azóta a zarándokok száma megtöbbszöröződött, így nagy a zsúfoltság –, ezúttal az inkább a spanyolok által kedvelt, ám egyelőre kevésbé felkapott Norte kétszáz kilométeres szakaszára és a két „főutat” összekötő, Oviedóból induló, a Kantábriai-hegységen keresztül vezető Camino Primitivóra esett a választásom. (Hogy a spanyolok miért az északi utat kedvelik, igen prózai okai vannak: egyrészt nincs annyi „turista”, másrészt az ország belsejében a nyár elviselhetetlenül forró, ezért a 22–25 fokos, csapadékos atlanti-óceáni területeket keresik fel. És ha már ott vannak, a néhány hetes vakációt szívesen töltik gyaloglással.)
Persze ma már sokan nem vallási célból vállalkoznak a Camino de Santiago valamelyikének teljesítésére, heteken keresztül több száz kilométer lesétálására. De ezen a tényen aligha változtat: évente több százezer ember – zömében spanyol, francia, német, olasz, sok közép-európai, koreai és amerikai – gondolja úgy, hogy a keresztény zarándokhagyomány korántsem könnyű ápolásával tesz a legtöbbet testi-lelki egészségéért. Ezt segíti az is, hogy minden feltétel adott, ráadásul megfizethető áron: a spanyolok már rég ráéreztek arra, hogy a zarándokturizmus még akkor is jó üzlet – és nem mellesleg kitűnő országimázs-építő eszköz –, ha a szolgáltatásokra minimális hasznot tesznek, vagy akár még erről is lemondanak. Ezt jól példázza, hogy utam során a legtöbb napon nem sikerült tíz-tizenkét eurónál többet költenem, ebben benne volt a szállás, a kávé, az üzletek alsó polcairól összevadászott ennivaló, némi édesség, gyümölcs, valamint ital – sör, bor vagy százszázalékos gyümölcslé.
Cserébe százezreket sikerül az ország olyan – egyébként festői szépségű – zugaiba csábítani, ahová egyébként valószínűleg nem menne senki. A gyalogos átutazók közül pedig sokan nem verik a fogukhoz a garast. A nyugat-európaiak egy-egy ételre, italra szívesen beülnek a magyarországinál alig drágább vendéglátóhelyekre, de jó forgalma van a patikáknak, túraeszközöket áruló üzleteknek is. Az igazi turistaipar csak a Santiago előtti utolsó száz kilométeren érhető tetten, itt szinte kilométerenként van kávézó, ajándékbolt, étterem, sőt masszázsszalon: a legtöbben csak ezt a szakaszt sétálják le, hiszen a zarándoklevél kiállításához ekkora táv megtételét kell igazolni. De itt találkozni olyanokkal is, akik egy-két hetes nyaralásukba sűrítik be az El Caminót is (lelkük rajta).
A hígulás tehát piacot teremt, amelyet ugyanakkor kár lenne pusztán a külsőségek alapján megítélni. Az utolsó szakaszon nagy hátizsák nélküli, népes nyugdíjascsoportokkal és zajos osztálykirándulásokkal is találkozni, de a „rövid” zarándoklatra szellemi és testi fogyatékossággal élő gyerekeket is elhoznak. Azaz senki sincs megfosztva a zarándoklás élményétől, még ha az út nem is vezet hegycsúcsokon, sziklás partszakaszokon keresztül, és a csöndet, nyugalmat is el lehet felejteni.
Ahhoz, hogy valaki „hivatalos” zarándok legyen, és ezáltal igénybe vehesse a néhány eurós, vagy adományokból fenntartott szálláshelyeket – az alberguéket –, ki kell váltani a zarándokútlevelet, vagyis a credentialt. A credentialba minden megállónál belepecsételnek, így az a zarándoklat igazolásául szolgál. Az állami, önkormányzat alberguékben 6 euróért lehet hálótermi fekhelyet kapni. Fenntart szálláshelyeket az egyház, és van több magánszállás is. Utóbbiaknál nagy a szórás: tíz-tizennyolc eurót is kérhetnek egy ágyért. De van más szemlélet is: a pazar óceánparttal rendelkező Vega nevű falucska Tu Casa, azaz a „Te házad” nevű alberguéjében például csak egy perselyt helyzetek ki. Az adományért cserébe nemcsak vetett ággyal, de többfogásos vacsorával és a nagy kincsnek számító mosási lehetőséggel fogadnak naponta 17 zarándokot. Hogy ez hol éri meg? A kérdés – legalábbis így – ezeken a helyeken fel sem merül: a kaszszába bedobott pénzből a később érkezők ellátását fedezik, a tulajdonos pedig – ez esetben egy svájci hölgy, aki néhány évvel korábban, zarándokként arra járva szeretett bele a környékbe – nem megszedni, hanem jól érezni akarja magát.
Santiago de Compostelában ma már minden a zarándokokról szól, ami aligha meglepő, hiszen a kora tavasztól késő őszig terjedő szezonban naponta egy-kétezer vándor érkezik. Ráadásul a legtöbbjük a fáradalmakat is itt piheni ki, így több napot tölt el látnivalókban bővelkedő, az UNESCO védettségét élvező városban, a különböző minőségű és árfekvésű szálláshelyek legnagyobb örömére. Jól megy a vendéglátóhelyeknek is, hiszen a sok száz kilométeres út megtételét szokás megünnepelni, ami nem ritkán egy jobb vacsora elköltésében, vagy egy kiadósabb kocsmázás formájában valósul meg. A katedrális előtti tér látványához hozzátartoznak a frissen érkezett zarándokok is, akiket naponta két misén – délben és este – köszönt a katolikus egyház.
Sokan vannak olyanok is, akiknek Santiagóig sem lett elegük, de szerencsére van hova tovább sétálni: száztíz kilométerre nyugatra található Finisterre (Fisterra), vagyis a „világvége”, Spanyolország legnyugatibb csücske, ahol szó szerint elfogy az út. Az Atlanti-óceán partján fekvő városkában, Budapesttől közel háromezer kilométerre kicsit otthon érezhetik magukat a magyarok. Van ugyanis egy magyar hostel. A Por Fin Albergue hét évvel ezelőtt nyílt, akkor még – ahogy azt Katitól, az itt dolgozó önkéntestől megtudtuk – sokkal kevesebben érkeztek. Ma már azonban egymást érik a hostelek, zarándokszállások és épülnek a magasabb kategóriát képviselő hotelek is – hiába, változnak a szokások.
Hogy mi is az El Camino, mi vonz ezreket zarándokolni – vagy csak túrázni – sok száz kilométeren, több héten keresztül, forróságban, hidegben, esőben, napon, arra valószínűleg mindenki más és más választ ad, aki ilyesmire adta a fejét (lábát). Mint ahogy az okok és a Santiagóig begyűjtött útravaló is személyre szabott. Nincs nagy okosság a végére, ha csak nem annyi: egy nagyobb séta mindenkinek jót tesz.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/36. számában jelent meg, 2019. szeptember 6-án.
„Spirituális szomjúság van az emberekben" | Magyar Hang
Aki életvitelszerűen képes hálát adni, az alapvetően egészségesebb ember, kevesebb krónikus megbetegedéssel számolhat - állítja Versegi Beáta Mária szerzetesnő. A Nyolc Boldogság Közösség tagja, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola adjunktusa, coachként is tevékenykedik. Meggyőződése, hogy a pszichológia és a vallás képes kiegészíteni egymást. Szervezetfejlesztésről, önismeretről és kiégésről, valamint az eucharisztikus kongresszus üzeneteiről is beszélgettünk.
