HIRDETÉS
Kezdőlap Életmód Séta a „világ...

Séta a „világvégére”

El Camino az óceánparton

HIRDETÉS

Miközben idehaza nap mint nap azt hallani, hogy Európa nyugati fele hátat fordít a keresztény értékrendnek, hagyományoknak és ezáltal saját vesztébe rohan, soha nem látott népszerűségnek örvend a zarándoklás. És annak is a legősibb fajtája, a gyaloglás. A legfelkapottabb úti cél a Spanyolország északnyugati csücskében lévő Santiago de Compostela, amelynek középkori katedrálisa Szent Jakab apostol (az „idősebb”, Krisztus tanítványa, Szent János evangélista bátyja) földi maradványait őrzi.

HIRDETÉS

A legenda szerint Jakab apostol Krisztus megfeszítése után Hispániában is térített – mérsékelt eredménnyel –, de a jeruzsálemi egyház fejeként halt vértanúhalált Kr. u. 41-ben, vagy 42-ben Heródes Agrippa király uralkodása alatt. Ereklyéi később Hispániába kerültek, ahol nyomuk veszett. Ám – már a IX. században járunk – sírját csodálatos fény jelölte meg pásztoroknak, ahol kis kápolnát építettek, s később kibővítették. A templomot mór hódítók lerombolták, de a sír érintetlen maradt. Santiagóban a ma is látható Szent Jakab-katedrális 1128-ra készült el. Európa-szerte népszerű zarándokhellyé is ez idő tájt, pontosabban a XI–XIII. században, a keresztes háborúk alatt vált első ízben, amikor a Szentföldre nem volt ajánlatos menni. A későbbi századokban sokat veszített jelentőségéből, ám az utóbbi húsz-harminc évben ismét reneszánszát éli. Ezt jelzi, hogy míg a nyolcvanas évek közepén évente alig néhány ezer zarándok látogatott Szent Jakab sírjához, 2018-ban már több mint 327 ezer zarándoklevelet állított ki a Santiagóban működő zarándokhivatal.

(Fotó: Wikimédia/Paulusburg)

Manapság legtöbben – a zarándokok körülbelül hetven százaléka – a legismertebb francia utat választják, amely a Pireneusok francia oldalán, Saint-Jean-Pied-de-Portból indul, és 790 kilométerrel nyugatabbra, Santiago de Compostelában végződik. De egyre népszerűbb a 800 kilométeres északi út, a Camino del Norte is, amely jórészt az óceán mentén vezet a francia–spanyol határtól, Irúntól. Miután tíz évvel ezelőtt végigjárhattam a Camino Francést – és azóta a zarándokok száma megtöbbszöröződött, így nagy a zsúfoltság –, ezúttal az inkább a spanyolok által kedvelt, ám egyelőre kevésbé felkapott Norte kétszáz kilométeres szakaszára és a két „főutat” összekötő, Oviedóból induló, a Kantábriai-hegységen keresztül vezető Camino Primitivóra esett a választásom. (Hogy a spanyolok miért az északi utat kedvelik, igen prózai okai vannak: egyrészt nincs annyi „turista”, másrészt az ország belsejében a nyár elviselhetetlenül forró, ezért a 22–25 fokos, csapadékos atlanti-óceáni területeket keresik fel. És ha már ott vannak, a néhány hetes vakációt szívesen töltik gyaloglással.)

Persze ma már sokan nem vallási célból vállalkoznak a Camino de Santiago valamelyikének teljesítésére, heteken keresztül több száz kilométer lesétálására. De ezen a tényen aligha változtat: évente több százezer ember – zömében spanyol, francia, német, olasz, sok közép-európai, koreai és amerikai – gondolja úgy, hogy a keresztény zarándokhagyomány korántsem könnyű ápolásával tesz a legtöbbet testi-lelki egészségéért. Ezt segíti az is, hogy minden feltétel adott, ráadásul megfizethető áron: a spanyolok már rég ráéreztek arra, hogy a zarándokturizmus még akkor is jó üzlet – és nem mellesleg kitűnő országimázs-építő eszköz –, ha a szolgáltatásokra minimális hasznot tesznek, vagy akár még erről is lemondanak. Ezt jól példázza, hogy utam során a legtöbb napon nem sikerült tíz-tizenkét eurónál többet költenem, ebben benne volt a szállás, a kávé, az üzletek alsó polcairól összevadászott ennivaló, némi édesség, gyümölcs, valamint ital – sör, bor vagy százszázalékos gyümölcslé.

HIRDETÉS

Cserébe százezreket sikerül az ország olyan – egyébként festői szépségű – zugaiba csábítani, ahová egyébként valószínűleg nem menne senki. A gyalogos átutazók közül pedig sokan nem verik a fogukhoz a garast. A nyugat-európaiak egy-egy ételre, italra szívesen beülnek a magyarországinál alig drágább vendéglátóhelyekre, de jó forgalma van a patikáknak, túraeszközöket áruló üzleteknek is. Az igazi turistaipar csak a Santiago előtti utolsó száz kilométeren érhető tetten, itt szinte kilométerenként van kávézó, ajándékbolt, étterem, sőt masszázsszalon: a legtöbben csak ezt a szakaszt sétálják le, hiszen a zarándoklevél kiállításához ekkora táv megtételét kell igazolni. De itt találkozni olyanokkal is, akik egy-két hetes nyaralásukba sűrítik be az El Caminót is (lelkük rajta).

A hígulás tehát piacot teremt, amelyet ugyanakkor kár lenne pusztán a külsőségek alapján megítélni. Az utolsó szakaszon nagy hátizsák nélküli, népes nyugdíjascsoportokkal és zajos osztálykirándulásokkal is találkozni, de a „rövid” zarándoklatra szellemi és testi fogyatékossággal élő gyerekeket is elhoznak. Azaz senki sincs megfosztva a zarándoklás élményétől, még ha az út nem is vezet hegycsúcsokon, sziklás partszakaszokon keresztül, és a csöndet, nyugalmat is el lehet felejteni.

Vega, Spanyolország

Ahhoz, hogy valaki „hivatalos” zarándok legyen, és ezáltal igénybe vehesse a néhány eurós, vagy adományokból fenntartott szálláshelyeket – az alberguéket –, ki kell váltani a zarándokútlevelet, vagyis a credentialt. A credentialba minden megállónál belepecsételnek, így az a zarándoklat igazolásául szolgál. Az állami, önkormányzat alberguékben 6 euróért lehet hálótermi fekhelyet kapni. Fenntart szálláshelyeket az egyház, és van több magánszállás is. Utóbbiaknál nagy a szórás: tíz-tizennyolc eurót is kérhetnek egy ágyért. De van más szemlélet is: a pazar óceánparttal rendelkező Vega nevű falucska Tu Casa, azaz a „Te házad” nevű alberguéjében például csak egy perselyt helyzetek ki. Az adományért cserébe nemcsak vetett ággyal, de többfogásos vacsorával és a nagy kincsnek számító mosási lehetőséggel fogadnak naponta 17 zarándokot. Hogy ez hol éri meg? A kérdés – legalábbis így – ezeken a helyeken fel sem merül: a kaszszába bedobott pénzből a később érkezők ellátását fedezik, a tulajdonos pedig – ez esetben egy svájci hölgy, aki néhány évvel korábban, zarándokként arra járva szeretett bele a környékbe – nem megszedni, hanem jól érezni akarja magát.

Santiago de Compostelában ma már minden a zarándokokról szól, ami aligha meglepő, hiszen a kora tavasztól késő őszig terjedő szezonban naponta egy-kétezer vándor érkezik. Ráadásul a legtöbbjük a fáradalmakat is itt piheni ki, így több napot tölt el látnivalókban bővelkedő, az UNESCO védettségét élvező városban, a különböző minőségű és árfekvésű szálláshelyek legnagyobb örömére. Jól megy a vendéglátóhelyeknek is, hiszen a sok száz kilométeres út megtételét szokás megünnepelni, ami nem ritkán egy jobb vacsora elköltésében, vagy egy kiadósabb kocsmázás formájában valósul meg. A katedrális előtti tér látványához hozzátartoznak a frissen érkezett zarándokok is, akiket naponta két misén – délben és este – köszönt a katolikus egyház.

Fisterra, 0 km.

Sokan vannak olyanok is, akiknek Santiagóig sem lett elegük, de szerencsére van hova tovább sétálni: száztíz kilométerre nyugatra található Finisterre (Fisterra), vagyis a „világvége”, Spanyolország legnyugatibb csücske, ahol szó szerint elfogy az út. Az Atlanti-óceán partján fekvő városkában, Budapesttől közel háromezer kilométerre kicsit otthon érezhetik magukat a magyarok. Van ugyanis egy magyar hostel. A Por Fin Albergue hét évvel ezelőtt nyílt, akkor még – ahogy azt Katitól, az itt dolgozó önkéntestől megtudtuk – sokkal kevesebben érkeztek. Ma már azonban egymást érik a hostelek, zarándokszállások és épülnek a magasabb kategóriát képviselő hotelek is – hiába, változnak a szokások.

Hogy mi is az El Camino, mi vonz ezreket zarándokolni – vagy csak túrázni – sok száz kilométeren, több héten keresztül, forróságban, hidegben, esőben, napon, arra valószínűleg mindenki más és más választ ad, aki ilyesmire adta a fejét (lábát). Mint ahogy az okok és a Santiagóig begyűjtött útravaló is személyre szabott. Nincs nagy okosság a végére, ha csak nem annyi: egy nagyobb séta mindenkinek jót tesz.

HIRDETÉS

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/36. számában jelent meg, 2019. szeptember 6-án.

„Spirituális szomjúság van az emberekben” | Magyar Hang

Aki életvitelszerűen képes hálát adni, az alapvetően egészségesebb ember, kevesebb krónikus megbetegedéssel számolhat – állítja Versegi Beáta Mária szerzetesnő. A Nyolc Boldogság Közösség tagja, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola adjunktusa, coachként is tevékenykedik. Meggyőződése, hogy a pszichológia és a vallás képes kiegészíteni egymást. Szervezetfejlesztésről, önismeretről és kiégésről, valamint az eucharisztikus kongresszus üzeneteiről is beszélgettünk.


HIRDETÉS

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi néhány száz forint is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük!

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:
HIRDETÉS

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

HIRDETÉS

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

29,644lájkolóTetszik
2,795követőKövetés
18,400feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

Minden hatalom megittasul önmagától – Magyar Hang-ajánló

Nagy Ervin-, Zsiday Viktor- és Timothy Garton Ash-interjú. Riport a szekszárdi cigánynegyedből. Keresse a friss Magyar Hangot!
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kiemelt cikkek

Horthy bevonulása: Karácsony undorodik, Lázár virágot vitt a kormányzó sírjára

A Mi Hazánk Mozgalom a Bartók Béla úton emlékezett Horthy Miklós száz évvel ezelőtti bevonulására, amit a főpolgármester kifejezett undorral és megvetéssel fogadott. Lázár János virágot vitt a kormányzó sírjára.

Harcra, magyar!