Aki a lengyel katolikus egyházat támadja, az Lengyelországra emel kezet?

Ostrom alatt áll a lengyel katolikus egyház. Talán csak azért tűnik kissé indokolatlannak ez a kifejezés, mert a harcias retorikai fordulat eleve mintha azt sugallná, csupán a külső erők alantas támadásáról van szó, és a hierarchia tettei vagy éppen mulasztásai nem játszanak szerepet abban, hogy a nemzettudat egyik pillérének számító katolicizmus komoly válságkorszakát éli jelenleg Lengyelországban. A kép azonban összetettebb ennél.

Jelenleg az újságíró Tomasz Sekielski és testvére, Marek Sekielski közösségi finanszírozásból forgatott közös dokumentumfilmje, a Ne mondd el senkinek (Tylko nie mów nikomu) kavar indulatokat északi barátainknál. A szexuális visszaéléssel vádolt papokat az áldozataikkal és a bűneikkel szembesítő, rejtett kamerás felvételeket is felhasználó alkotás május 11. óta látható a legnagyobb videómegosztó oldalán, és már több mint 20 millió megtekintésnél jár. Mivel a film angol feliratos, ez a szám valószínűleg csak növekedni fog. Mindez olyan közéletileg változó klímában történik, amikor egyre többször kerül szóba például a kötelező hitoktatás megszüntetése az iskolákban, valamint a középületekben is helyet kapó vallási jelképek sorsa (legutóbb egy magát ateistának valló középiskolás diák keltett például feltűnést azzal, hogy eltávolította az osztályteremből a keresztet).

TYLKO NIE MÓW NIKOMU | dokument Tomasza Sekielskiego | cały film | 2019

Ten film został w całości sfinansowany ze zbiórki. W toku prac zgłosiło się do nas wiele ofiar, których historie nie znalazły się w tym dokumencie. Dotarły do nas nowe, szokujące dowody w tych sprawach. Dlatego zamierzamy nakręcić kontynuację i tak jak poprzednio chcemy, aby była to produkcja niezależna.

A Sekielski testvérek munkájának és fogadtatásának több előzetes körülmény is megágyazott. Egyrészt nem az első olyan filmes alkotásról van szó, amely szélesebb körben is témává tette a lengyel katolikus egyházat is kétségkívül megfertőző, eddig elsősorban a nyomtatott sajtóban feltárt és megpiszkált szexuális visszaélések témáját. A tavalyi év sikerfilmje, a Wojciech Smarzowski rendezte Klérus (Kler) különféle rangú papok életébe engedett betekintést, meglehetősen gyilkos humorú tablót festve a hivatás gyakorlói körében fejüket felütő különféle szenvedélybetegségekről. A filmet rekordszámú néző tekintette meg (volt olyan mozi, ahol csak a Klérus ment, a nap huszonnégy órájában), maga mögé utasítva ezzel még a máshol listavezető amerikai kasszasikereket is, és az eddig legnagyobb nézőszámot produkáló lengyel filmsikert, Andrzej Wajda Tűzzel-vassal című rendezését is letaszította trónjáról.

Az egyházat érintő viták láthatóan a széles közvélemény élénk érdeklődése mellett zajlanak, és mondani se kell, a politikai színtéren is éreztetik hatásukat. Ennek egyik legszembeötlőbb példája volt az utóbbi időkben Leszek Jazdzewski, a Liberté folyóirat szerkesztőjének beszéde, amit Donald Tusk korábbi miniszterelnök, az Európai Bizottság jelenlegi elnökének előadását felvezetendő tartott május 3-án, a lengyel alkotmány ünnepe alkalmából a Varsói Egyetemen. Jazdzewski éles kirohanást intézett a katolikus egyház ellen, amely szerinte azzal, hogy akadályozza a pedofilbotrányok nyilvánosságra hozatalát, és mohón küzd a pénzért és a befolyásért, elveszítette morális felhatalmazását arra, hogy a nemzet lelkiismerete legyen. Szerinte a lengyel katolikus egyház megtagadja az Evangéliumot és magát Krisztust.

A publikum jó része tetszéssel fogadta az érzelmes kirohanást, Tusk – aki elől az újságírónak sikerült így ellopnia a show-t – már kevésbé tűnt lelkesnek. A Polgári Platform (PO) egykori első emberének a jobboldali, kormányközeli publicisták felrótták, hogy mindez szándékos taktika a részéről, hiszen szerintük korábban, még kormányon is teret engedett például olyan párttársai megnyilvánulásának, mint a mára már csak emlékké szelídült Janusz Palikot – aki épp harcos antiklerikális véleményeivel tűnt fel és csinált átmenetileg politikai karriert –, azért, hogy ne kelljen kimondania ilyen sarkos, ám számára amúgy tetsző megfogalmazásokat.

Tusk fejébe ugyan nem láthatunk bele, az viszont tény, hogy mindmáig komoly kihívásnak és kényes feladatnak számít a lengyel politikai erők kommunikációjában az egyházi botrányokkal kapcsolatos állásfoglalás. A jelenlegi országgyűlésben nem is találni egészen nyíltan egyházellenes programmal fellépő formációt. Kérdés, hogy mi lesz a sorsa a Sûupsk település polgármestere, a melegségét nyíltan vállaló, karizmatikus Robert Biedron Tavasz (Wiosna) nevű mozgalmának, amely a szekularizáció radikális felgyorsítását tűzte többek között (sőt mindenekelőtt) zászlajára. Egyelőre igazán nagy áttörést nem sikerült elérnie, így könnyen a már említett Palikot által egykor irányított mozgalom sorsára juthat ez a kezdeményezés is.

Az egyház társadalmi megítélése és szerepe kapcsán felmerülő viták irányvonala terén egyértelműen új helyzetet teremtett a jelenleg kormányzó Jog és Igazságosság (PiS) hatalomra kerülése. Bár elődje, a PO is inkább jobboldali formációnak számít, a klérus egyértelmű támogatását a Jaroslaw Kaczynski vezette konzervatív-keresztény párt élvezte a kettővel ezelőtti választásokon éppúgy, mint a legutóbbi szavazáson. A PiS pedig kormányra kerülve a legkevésbé sem bizonyult hálátlannak, ami leginkább a bőségesen csordogáló állami támogatásokban ölt testet. Nagyon komoly pénzáramlásnak örülhet például a lengyel katolikus közélet egyik leginkább ellentmondásos alakja, Tadeusz Rydzyk atya, aki egész médiabirodalmat és jól kiépített oktatási intézményrendszert tart kézben, és akinek szélsőséges, nemritkán antiszemita kijelentései hosszú évek óta borzolják a közvélemény erre érzékenyebb részét.

Még a 2018-ban megszűnt Magyar Nemzet című napilap hétvégi mellékletében jelent meg a lengyel jezsuita atya és költő, Waclaw Oszajca esszéje. Az ebből származó idézet jól összefoglalja azt a helyzetet, ami ma a lengyel egyház és a politika viszonyát és úgy általában a lengyel közélet állapotát jellemzi: „Lengyelországban többé-kevésbé mindegyik politikai párt tagjai azonosulnak a kereszténységgel. Még a legszélsőségesebb baloldali formációkban is találunk olyanokat, akiktől nem idegen a valóság keresztényi alapú megközelítése. Egyházunk – a leglátványosabb példát véve alapul – fundamentalistákra és haladókra osztott, és nem csak politikai értelemben. Nem lenne ezzel semmi baj, ha nem felejtődne el – a zsinat szavaira emlékezve –, hogy a politikus hivatása gyakorlása során ugyan a saját keresztényi lelkiismerete szavára hallgat, nem képviseli az egyházat, csak saját magát. Ahogy az egyháznak sincsen saját pártja, és nem részesít előnyben semmilyen politikai rendszert. Lengyelországban jelenleg a kormányzó párt, a Jog és Igazságosság (PiS) politikusai és a hozzájuk kötődő társadalmi közösség hajlamos erről megfeledkezni. Mi több, az ellenzékben lévő, velük szemben álló politikai erőkhöz tartozó hittestvéreiktől kérlelhetetlenül elvitatják a jó szándékot és a hitet. Az ellenzéki pártok politikusait és a hozzájuk sorolt katolikus jobboldali publicistákat egyaránt »hasznos idiótáknak«, a lengyelség elárulóinak vagy olyan liberálisoknak tartják, akik semmi mást nem tudnak felmutatni az abortusz, a fogamzásgátlás, a gender, valamint az eutanázia ügyén túl. A kormányon lévők és az általuk megregulázott média közben arra is törekszik, hogy meggyőzze a társadalmat: nemzeti létünkre és nemzeti kultúránkra a legnagyobb fenyegetés az Európai Unió részéről leselkedik – amelyet nem csupán idegen intézményként, hanem egyenesen ellenségként kezelnek. A jobboldali médiának ebben a katolikus médiumok bizonyos – talán meghatározónak is mondható és mindenekelőtt egyházmegyei és szerzetesi kötődésű – része is segédkezik.” (Waclaw Oszajca: Kísértés a trón és az oltár szövetségére, Magyar Nemzet, 2016. július 9.)

A Ne mondd el senkinek berobbanását követően az egyház óvatosan és visszafogottan nyilatkozott. Ugyanakkor a Polityka című hetilapban megjelent interjúban Tomasz Sekielski arról számolt be: számos egyházi ember kereste meg azzal, hogy köszönetét fejezze ki a film elkészültéért. A rendező-újságíró azt a vádat is határozottan elutasította, hogy filmje egyházellenes lenne, ahogy azt is, hogy politikai célok vezérelték volna az időzítéssel – amire a közelgő EP-választások kapcsán célozgattak kritikusai. Állítása szerint már húsvét előtt kész volt a film, ám éppen az ünnep meghittségét megőrzendő döntöttek a későbbi publikálás mellett.

A hivatalos kormánytisztséget be nem töltő, mégis az ország első emberének számító PiS-elnök már kevésbé volt visszafogott, mint a klérus képviselői. Bár határozottan elítélte a pedofíliát, és szót emelt az iskolai szexuális felvilágosítás komolyabban vétele mellett, azt is hangsúlyozta: aki a lengyel katolikus egyházat támadja, az Lengyelországra emel kezet. Ez a hamar elhíresült mondat a Polityka egyik publicistáját a lengyel kommunisták kedvelt retorikai fordulatára emlékeztette, hiszen annak idején a pártvezetés hasonló fordulattal minősítette az 1956-os poznani munkásfelkelést, amely nem mellesleg a mi forradalmunk közvetlen előzménye is volt.

Nehéz lenne elvitatni a lengyel egyház szerepét a nemzeti egység gondolatának megőrzése, valamint a kommunizmus alatti szellemi-lelki ellenállás terén. Azt még nehéz lenne megjósolni, mennyit árt megítélésének és elfogadottságának ez a dokumentumfilm, ugyanakkor több jel is utal arra, könnyen lehet, hogy olyan fordulat előtt áll a szervezet, amely hosszú távon is alááshatja tekintélyét és társadalmon belüli pozícióját. Feltéve, ha nem következik be komoly öntisztulás, és az egyház nem mutatja fel meggyőzően azt a szándékát, hogy a hatóságokkal együttműködve tevőlegesen kíván tenni a botrányos ügyek lezárásáért és azért, hogy ilyen bűnesetek a jövőben egyre kisebb eséllyel valósulhassanak meg.

A felmérések mindenesetre nem túl kedvező képet mutatnak jelenleg az egyház szempontjából. A lengyel Newsweek tavaly év júniusában közölte a Pew Resaerch Center 109 országban végzett kutatását, amely azt hozta ki eredményül, hogy Lengyelország élen jár a vallástól elforduló fiatalok számát tekintve.

A lengyel egyházi pedofilbotrányok természetesen nem számítanak elszigetelt jelenségnek. A nemzetközileg is élénkülő figyelem ugyanakkor a lengyel katolicizmus egyik eddig szilárnak bizonyuló kultuszát is kezdik kikezdeni. Egyre többen vetik fel ugyanis II. János Pál pápa felelősségét a kényes ügyek eltusolása és szőnyeg alá söprése kapcsán. És van még egy vonzata az egyre élénkülő kritikus diskurzusnak. A Wprost című hetilap nemrég közölt interjút az egykor terroristaelhárítóként dolgozó, majd politikusként is tevékenykedő Jerzy Dziewulskival az ügynökakták kapcsán. Ő azt állítja, az egyházra ráállított egykori tartótisztek elmondása szerint megdöbbentően nagy számban sikerült a kommunizmus alatt zsarolással jelentések megírására kényszeríteni papokat, sok esetben pedig épp azok gyerekmolesztálási ügyeit használták fel erre a nemtelen célra. Ez azt is jelenti, hogy az egyház belső tisztulási folyamata még fájdalmasabb következményekkel járhat, mint azt korábban sejteni lehetett.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/21. számában jelent meg, 2019. május 24-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/21. számban? Itt megnézheti!