Itt csengenek a fülembe a mai napig Dr. Hajzer László ügyvéd szavai a „kis magyar valóságról”. Egy nyíregyházi tárgyalóteremben ejtette ki őket, ahol ő mint Balogh János védője volt jelen. Az Országos Roma Önkormányzat korábbi elnökének amiatt kellett a törvény előtt felelnie, mert szeretett volna úgy eltüntetni mintegy 3 és félmillió forintnyi közpénzt, hogy fiktív rendezvények után fizetett volna egy hangosítással foglalkozó vállalkozónak.
– Nyilván több településen kellene csinálnunk kampányt papíron. Papíron. Nem kell megcsinálni semmit – fogalmazott szó szerint az ex-elnök, és ezt onnan tudni ilyen pontosan, mert a beszélgetésről hangfelvétel készült. Abból pedig cikket írtam a Magyar Nemzetbe – nem összekeverendő a manapság ezen a néven megjelenő sajtótermékkel. Az írás publikálását persze feljelentés előzte meg, hiszen az alapul szolgáló hanganyag bizonyíték is volt egyben.
Bizonyíték egy büntetőügyben, melynek épp a minap került pont a végére: helybenhagyta ugyanis a Debreceni Ítélőtábla Balogh vesztegetés miatti büntetését, így jogerőssé vált a kiszabott egy év – két évre felfüggesztett – börtön.
Egy tragikomédia volt már az is, ami csak a bírósági előkészítő ülésig történt. Eleve másfél év kellett a vádemelésig, holott az ügyön nem sok mindent kellett feltárni: Balogh János zavarba ejtő részletességgel számolt be az ügy részletein túl a szabolcsi politikai élet szürke zónájáról és a roma közélet forintosítható visszásságairól egyaránt. Aztán jött az előkészítő ülés a bíróságon. Pontosabban csak jött volna, mert Balogh János fertőző betegségre hivatkozva nem jelent meg. Mindez egy pénteki napon történt, Balogh ügyvédje pedig jelezte is, hogy hétfőre meglesz az orvosi igazolás.
Csakhogy én már aznap tudtam, hogy az exelnök az ibrányi városházán járt: ott volt önkormányzati képviselő akkor ugyanis. A következő, sikerrel megtartott előkészítő ülésen ez a kis csíny fel sem merült.
Az viszont igen, hogy a „lejárt mandátumú, nem közszereplő vállalkozó” nagyon szerette volna tudni, hogy nem lesz-e-eltiltva a közügyektől. Ekkor már túl voltunk az október 13-i helyhatósági választásokon, és Balogh sem a kisebbségi, sem az önkormányzati voksoláson nem szerzett pozíciót.
A tragikomédia csúcspontja felé haladva a Dollár becenevű korábbi politikus, aki dörzsölt profiként beszélt korábbi ügyeiről, előadta, hogy „életem legnagyobb szégyenét élem, talán jobb lett volna, ha meghaltam volna”. Ügyvédje azonban mindezt felülmúlta, mikor arról beszélt, hogy az ügyészség nagyon magasra helyezte az erkölcsi mércét, és azt tanácsolta, hogy az ügyben vegyék figyelembe „a kis magyar valóságot is”.
Nem egy segélyből tengődő fatolvajt képviselt, aki gyerekei miatt kiment az erdőre, nem is egy zsákfalu utolsó, düledező házát széthordó lurkókat, nem egy kirúgása miatt elkeseredésében a műszakvezetőjének rontó gyári melóst védett. Nem egy korrupt és romlott rendszer számkivetettjeit, akikről az állam és hatalom kimondva-kimondatlanul lemondott. Hanem egy olyan alakot, aki ennek a rendszernek a korruptságából és romlottságából élt, miközben épp az említett számkivetettjeire mutogatott. Pont neki kellett volna azon dolgoznia ORÖ-elnökként, hogy minél kevesebben forduljanak a rendszer ellen – bármilyen is legyen az.
A tíz éve épülő politikai struktúrának azonban szüksége van Balogh Jánosra és társaira. És persze a számkivetettjeire is, hogy szemforgató módon, hol hivatkozzon rájuk, ha pénzre van szüksége, hol pedig uszítson ellenük, ha politikai munícióra. A kis magyar valóság szereplőnek igazi problémáira és drámájára viszont már abszolút nincs.
