Fele sem igaz a nagy bérrobbanásnak

Bár havonta hallhatjuk a kormányzati diadaljelentéseket, nehéz megmondani, valójában mennyivel nőnek a magyar fizetések. A hivatalos statisztika valóságos gazdasági csodára enged következtetni: 2015 óta a bruttó átlagbérek több mint 45 százalékkal emelkedtek, vagyis átlagosan évi mintegy tíz százalék körüli bérnövekedésről beszélhetünk. Ez valóban példátlan felzárkózást jelentene a magyar gazdaság történetében, de mennyire hitelesek a közbeszédben forgó számok? Már közgazdászok is kételkednek a bérrobbanás valódiságában, nem beszélve azokról a munkavállalókról, akik a saját fizetésükön egyáltalán nem érzik ezt a szédületes tempót.

– A gazdasági híradásokban megjelenő bérnövekedés mértékének jelentős része statisztikai hiba – állította Dedák István, az Eszterházy Károly Egyetem tanára a Magyar Közgazdasági Társaság konferenciáján tartott előadásában. Úgy látja, Magyarország közvéleménye az elmúlt nyolc évben legalább másfélszer akkora bérnövekedésről értesült, mint amekkora valójában megtörtént. Azt nem vitatja, hogy több a magyarok átlagfizetése mostanában, mint néhány esztendeje. Ám 2010 óta elszakadt egymástól a bérek változását mérő kétféle – munkaügyi és nemzeti számlás – statisztikai kimutatás. Dedák számításai szerint az elmúlt nyolc évre a munkaügyi statisztikák 31,7 százalékos reálbér-növekedést mutatnak, míg a nemzeti számlák mindössze 10 százalék körüli gyarapodást jeleznek.

Természetesen a kormány számára kedvezőbb munkaügyi statisztikák szolgálnak a gazdasági híradások alapjául, és a nyilvánosságot nem terhelik annak magyarázatával, miért nincs egymással köszönő viszonyban a két bérkimutatás. Pedig egyáltalán nem mindegy, melyik forrásnak hiszünk. A nagy, közel húszszázalékos eltérést kisebb-nagyobb módszertani különbségek idézik elő: ilyen például az, hogy a havonta közölt munkaügyi statisztika csak a teljes munkaidőben foglalkoztatottak bérét mutatja. Ráadásul az 5–49 fős vállalatok esetében csak mintavétellel dolgozik, az 5 fő alattiak béradatait pedig egyáltalán nem tartalmazza.

Ezzel szemben a nemzeti számlás becslések a nemzetgazdaság egészét lefedik, és tartalmazzák az 5 főnél kisebb cégeket is. A kétféle statisztika közötti különbséget jól érzékelteti, hogy 2017-ben a nemzeti számlák szerinti alkalmazotti létszám mintegy 4,1 millió főt tett ki, míg a munkaügyi statisztika által megfigyelt kör ennek kétharmada, nagyjából 2,7 millió dolgozó volt. A kétféle kimutatás közötti ellentmondás igazán kényelmes helyzetbe hozza a kormányt:

ha a munkanélküliség csökkenéséről beszél, akkor a nemzeti számlás adatokat idézi, ha a gyors bérnövekedésről, akkor viszont a munkaügyi statisztikát veszi alapul.

További fontos különbség a két statisztika között, hogy a nemzeti számlák becslést tartalmaznak a rejtett gazdaságra is, így a keresetek részét képezik a zsebbe fizetett fekete- és szürke jövedelmek is. Ez a statisztika tehát megbízhatóbb képet ad a változásokról, mert nagyobb a merítés, és számításba veszi a gazdaság fehéredését is. Persze ez sem hibátlan mutató, az igazság valahol a két adat között lehet, de közelebb a nemzeti számlás becsléshez. Nem véletlen, hogy ez utóbbit használják az olyan nemzetközi adatbázisok is, mint az Eurostat és Ameco uniós makrogazdasági adatbázis.

Dedák István saját számításai alapján az elmúlt nyolc évben – a történelmi léptékű uniós támogatások elköltése mellett – a reálbérek átlagos éves növekedése mindössze 2,5 százalék körüli lehetett. Ami az utóbbi két-három évben tapasztalt erőteljesebb fizetésemelkedést illeti, az nem más, mint a válság utáni évek bérelmaradásának korrekciója, amit a szakértők jó része reálisnak is tart. Az viszont már kuriózum, hogy a növekedési ütem kétharmadát átmeneti tényezők – például a szociális hozzájárulási adó fokozatos csökkentése – idézték elő.

A béreket csak a termelékenység javításával lehet tartósan növelni, de ezen a téren a helyzet elkeserítő: 2010 óta csak évi 0,6 százalékkal nőtt a termelékenység – sovány vigasz, hogy az ütem az utóbbi három évben évi 1,3 százalékra „gyorsult”. Vagyis a mégoly szerény ütemű béremelkedés is folyamatosan meghaladta a termelékenység növekedését, aminek az árát meg kell fizetni. Dedák úgy látja, elsősorban a nyugdíjasok rovására rendeződtek át a jövedelmek, illetve az állam leépítette a közösségi feladatok – egészségügy, oktatás – egy részét. – Ez a modell aligha alkalmas arra, hogy Magyarország belátható időn belül a magas jövedelemmel rendelkező fejlett országok táborába kerüljön – összegez a közgazdász.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/30. számában jelent meg, 2019. július 26-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/30. számban? Itt megnézheti!