Elképesztő emberi drámák, nem ritkán régen elkövetett súlyos felelőtlenségek is kibomlanak azokból a múltból hirtelen előbukkanó történetekből, amelyekkel küzd Románia. Nyugat-Európából és Amerikából látogat vissza több ezer fiatal felnőtt az országba azzal a céllal, hogy vér szerinti szüleikkel találkozzanak. Azokkal, akik elhagyták, netán pénzért eladták őket. Ott voltunk, amikor 17 év elteltével először meglátogatta szüleit a kilenc hónapos korában amerikai szülőknek örökbeadott Henrietta.
Néhány napja rám írt a közösségi oldalon egy Írországban élő román nő, Ileana: egy amerikai család magyarul és románul is beszélő tolmácsot keres. A 17 évvel ezelőtt Szatmárnémetiből örökbefogadott gyereküket elvinnék a vér szerinti családjához, írta, és mivel nincs közös nyelv a beszélgetéshez, kell a külső segítség. A feladat nehéznek tűnt, de elvállaltam.
Ileana Cuniff e-Baiescu egyébként fantasztikus munkát végez: az általa létrehozott Facebook-oldal, a The never forgotten Romanian children, vagyis A soha nem feledhető romániai gyerekek már 25 ezer követőnél tart, és közel ötszáz olyan fiatal felnőtt találta meg rokonait, akit kisgyerekként adtak örökbe külföldi, jellemzően Nyugat-Európából vagy Amerikából érkező pároknak. Kétszázan még mindig keresik a vér szerinti szüleiket, és az utóbbi időszakban megszaporodott a fordított keresés is: immár háromszáz olyan szülő próbál rábukkanni vér szerinti gyerekére, aki két-három évtizede könnyelműen lemondott magzatáról. Nekik szinte reménytelen a helyzetük: a gyerek új néven, általuk ismeretlen helyen él, és ha ő nem akarja megkeresi a szüleit, semmi esély a megtalálásukra.
A fenti nagy számok még döbbenetesebbek lesznek, ha tudjuk, hogy csak a cseppben a tengert jelentik. Van olyan szakértői becslés, amely ötvenezer fölé (!) teszi a rendszerváltás után Romániából örökbeadott gyerekek számát. Ennyi árva nem volt az országban, de a kereslet megteremtette magának a kínálatot: amikor keleti szomszédunkat szó szerint elárasztották a jószándékú, gyerekeket örökbe fogadni akaró gazdag szülők (akik a világ nagy televízióiban Romániáról sugározott, borzasztó árvaházi állapotokat mutató képsorokat látván keltek útra), aranykeretes szemüvegű ügyvédek, szociális munkások győzködték a szegény sorsú, nagycsaládos szülőket, hogy pár száz márkáért mondjanak le egy-két gyerekről.
A lelkiismerete tiszta volt mindenkinek, arra gondoltak, az üggyel minden szereplő jól jár: a nyomorban élő gyerekek jó sorsba kerülnek; a román szociális hálózat megszabadul a terhektől; a gazdag külföldi szülők pedig gyerekhez jutnak. És nem mellesleg sokan sok pénz kerestek maguknak belőle.
A szó szerinti gyerekkereskedelem Románia uniós integrációjával, a kétezres évek elején ért véget: az ország csatlakozásának egyik szigorú feltétele volt a szokatlan „export” megszüntetése. Akkoriban olyan pletykák is keringtek, hogy szervkereskedők is vásároltak csecsemőket Romániában, de erre azóta sem talált semmiféle konkrét bizonyítékot egyetlen újságíró sem.
Hiába próbáltam Bukarestből részletes adatokat szerezni, hivatalos szám csak az 1994 és 1999 közötti időszakból van: 10 585 gyerek ügyében hoztak a román hatóságok pozitív döntést nemzetközi örökbefogadásra. A nagy hullám ekkor már lefutott: a BBC 1990 elején jutott be a máramarosszigeti Menthetetlen Gyerekek Házának nevezett intézménybe, ahol tényleg állati sorban tartották az ott gondozott közel négyszáz gyereket. A sokkoló felvételek hatására 1991-ben csak az Amerikai Egyesült Államokba 2594 román gyereknek kértek és kaptak beutazási vízumot örökbefogadási céllal.
Mary és Costantine Sitsisnek szerencséje volt: az általuk örökbefogadott Lakatos Henrietta volt az utolsó az Egyesült Államokban, akinek a romániai gyerekek örökbefogadását bonyolító nagy amerikai alapítvány el tudta intézni a papírjait 2000 decemberében. A Pennsylvaniában élő pár évek óta szeretett volna magának még egy gyereket a közös fiuk mellé, de tervük az orvosi beavatkozások dacára sem sikerült, így a külföldi örökbefogadás mellett döntöttek. Kétszer kellett Romániába utazniuk – Szatmárnémetiben egy szállodában egy hétre megkapták az akkor pár hónapos csecsemőt, hogy utána aztán a bukaresti amerikai nagykövetségen végleg át is vehessék. Mary kilenc hónapos volt, amikor megérkezett Amerikába – a szülei a cseperedő gyerek előtt egyetlen pillanatra sem titkolták, hogy örökbe fogadták, és megígérték neki, ahogy betölti a tizennyolcat, megpróbálják megkeresni a vér szerinti szülőket.
„Egy csodálatos fiatal lányt fogadtunk örökbe Romániából. Abban reménykedünk, hogy sikerül kapcsolatba lépni a biológiai édesanyjával, hogy megköszönhessük életünk értékes ajándékát. Az évek során megőriztem minden örökbefogadási dokumentumot, abban a reményben, hogy egy napon megtaláljuk a vér szerinti családját. (…) Szeretnénk júniusban Romániába utazni, hogy találkozhassunk velük” – ezt a szöveget az anyuka adta fel, és Dénes Edit fordította magyarra a The never forgotten… Facebook-oldalán.
A gyerekjoggal foglalkozó jogász (aki egyébként Tóásó Előd nővére) jó ideje segíti Ileanát, aki rájött: Romániában párhuzamos társadalmak működnek, így hiába keresi a magyar nevű szülőket vagy az erdélyi magyarlakta területeken született gyerek rokonait a román központi sajtóban. A magyarok egyszerűen nem érhetők el a román média segítségével, de Ileana nem beszélt magyarul – így találtak egymásra Edittel. Dénes Edit több mint húsz esetben segített, meglehetősen hatékonyan: a Lakatos családot például 24 óra alatt találták meg! Egy napon belül megvolt az első skype-os videóbeszélgetés is, két tolmáccsal: egyik oldalon angolról románra fordítottak, a másikon pedig románról magyarra.
Június közepén landolt a pennsylvaniai család Budapesten: a 18 éves Maryvel eljöttek az azóta elvált szülei, elkísérte őket a nyolcvanas évei felé közelítő amerikai nagymama is. Budapestről aztán bérelt autóval, immár közösen indultunk az erdélyi Szatmárnémetibe – én mint magyar-román-amerikai tolmács. A lány – aki ősztől fogorvosnak tanul majd – pont olyan, mint bármelyik amerikai kamasz. Állandóan a telefonján lóg, de azért látszik, ideges a nagy találkozás előtt.
A családot egy kis faluban találjuk meg, a szegényes házban gazdagon megterített asztal vár a 17 év után megkerült lányra és amerikai családjára. Az első találkozás pillanatait nehéz megfogalmazni – mindenki sír, mint a záporeső. A vér szerinti szülők részéről talán a lelkiismeret-furdalás is közrejátszik – a leggyakoribb mondat, amit le kell fordítani a bocsánatkérés volt, amiért eldobták maguktól.
Lassan kibomlik a történet is: az akkor még súlyos alkoholista apa és a rendezetlen lakhatási viszonyok miatt a hatóságok állítólag nem engedték hazavinni a kórházból az újszülöttet. Arra viszont nincs magyarázat, miért mondtak le végleg róla. De az amerikai lány nem kérdéseket feltenni érkezett, egyszerűen csak meg akarta ismerni eredeti családját.
Képzeljük el a helyzetet: az Eaglevillben felnőtt lány egyszer csak szembesül a ténnyel, hogy van egy nővére (ő 18 évesen szült egy gyereket, akit most édesanyjával közösen nevelnek), és két öccse, egy futballrajongó 13 éves ikerpár. Ők négyen édestestvérek, ugyanazon apától. És egy szót nem tud beszélni velük, mert ő nem beszél magyarul, a roma család pedig nem tud angolul.
Egyébként megsüvegelendő az a normalitás és határtalan szeretet, ahogy az amerikai család kezelte a helyzetet. Négy fantasztikus napot töltöttek együtt, rengeteg értékes pillanatot szerezve egymásnak. Meglátogatták a nagykárolyi Károlyi-kastélyt, volt délutáni családi foci (a fiúk Messi- és Ronaldo-mezt, valamint az épp akkor kezdődő labdarúgó-világbajnokság hivatalos labdáját kapták ajándékba), a nővér alig másfél éves kisfia pillanatok alatt mindenki kedvence lett, és versenyeztek a mosolyáért. Gondoltak a jövőre is: a legidősebb testvért beíratták egy fodrásztanfolyamra, minden költséget előre kifizetve. Így szakma lesz a kezében, és megvalósulhat az élete álma is, csodás frizurákat készíthet.
Az elválás napján, vasárnap újra nagy volt a szomorúság, de az amerikai lány megígérte, kapcsolatban maradnak – ezentúl évente ellátogat Romániába, de ehhez arra is szükség lenne, hogy testvérei amennyire lehet, megtanuljanak angolul, hogy tudjanak beszélgetni.
Szatmárról hazatérve megnéztem az Ileana Cuniffe-Baiescu által vezetett közösségi oldalt. Június hatodikán újabb sikert könyvelhetett el: megtalálták az 1988-ban Ploiesti városából Kanadába örökbeadott Soare Emanuel Gabriel vér szerinti szüleit. És van egy másik hír is: a hálás keresők által felajánlott adományokból nyár közepén játszóteret adnak át a Buzau megyei Scutelnici faluban. Abban a faluban, ahol Ileana is felnőtt, és ahonnan az ő szülei hét gyereket adtak el különféle szülőknek szerte a világba. Ileanát már nem, mert túl nagy volt az örökbefogadáshoz. Az oldalt három évvel ezelőtt azért hozta létre, hogy szétszóródott testvéreit megtalálja. Eltartott egy ideig, de mindannyian megkerültek.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 6. számában jelent meg, 2018. június 22-én.
