Aki Reagant követte, és nem a Breitbartot

Elsősorban is kérlelhetetlen idealista volt. A nyolcvanegy éves korában, augusztus 25-én elhunyt arizonai republikánus szenátor, John McCain kitartott nézetei mellett, ugyanakkor az első volt a sorban, ha ellenfele méltóságát, politikai álláspontjához való jogát kellett megvédeni. Amikor 2008-as elnökválasztási kampánya során egy republikánus szavazó arabnak nevezte Barack Obamát, McCain sietett tiltakozni. Ő egy jóravaló családapa, asszonyom, akivel alapvető kérdésekben nem értünk egyet, a küzdelemnek pedig erről kell szólnia – válaszolta. A Vox.com azért hozzáfűzte most: a válaszban benne lehetett volna az is, hogy nyilván egy arabbal sincs semmi gond, ő is lehet tisztességes állampolgár.

Csakhogy ezt is egyértelművé tette: idei, The Restless Wave címmel megjelent önéletrajzában idézte fel az esetet McCain (cikkünkben ebből a könyvből szemezgetünk). „Mások bíráltak, hogy nem tettem egyértelművé: semmi baj nincs azzal, ha valaki arab. Azt gondoltam, ez egyértelmű. De egy országos kampány mindig szórakoztató ügymenet, nyitott a különböző értelmezésekre” – emlékezett a politikus a rá jellemző megingathatatlan derűvel.

Vietnami hadifogság

Pedig McCain élete bővelkedett sorsfordító, tragikus pillanatokban, amik akár végleg kedvét szeghették volna. Nagyapja és apja a haditengerészetnél szolgált, és ő is a katonai pályát választotta. A pilótaengedély megszerzése után jelentkezett a vietnami háborúba, de lelőtték a gépét és hadifogságba esett. Hatvanöt hónap után, 1973-ban szabadult, miután rendszeresen kínozták, és Amerika-ellenes nyilatkozatokra kényszerítették.

Érthető volt hát, hogy a politikust megrendítette, amikor az agresszorok oldalán találta magát. Önéletrajzában külön fejezetben ecseteli, miként döbbent rá 2001 után az amerikaiak által használt durva kihallgatási módszerekre, és próbált küzdeni ezek ellen. Ő, a vietnami veterán hirtelen szembe találta magát bizonyos honfitársai végtelen cinizmusával.

A CIA emberei abszurdabbnál abszurdabb módszerekkel igyekeztek bizonyítani, hogy a kínzást természetesen elvetik, a vízbe fulladás hatását keltő vallatás (waterboarding) viszont szerintük nem tartozik a kategóriába. „Megértem, hogy Amerikát akarták védeni, de rosszul tették politikailag, intellektuálisan és morálisan, és ezzel ártottak az Egyesült Államoknak” – írta McCain. Hozzátéve: egyesek szerint az amerikaiak akciói közel sem olyan rettenetesek, mint az al-Kaidáéi, ezért nincs miért aggódni. „De mikor vált az al-Kaida bármiféle hivatkozási alappá, amihez viszonyítva belőhetjük az Egyesült Államok moralitását?” – tette fel a jogos kérdést.

A későbbi líbiai politikustól, Abdelhakim Belhajtól személyesen is bocsánatot kívánt kérni 2004-es bangkoki megkínzatásáért. Eközben reménykedett, hogy az átéltek ellenére Belhajt nem fűti az amerikaiak elleni bosszúvágy, a lázadók parancsnokából pedig képes lesz diplomatikus politikussá átvedlenie.

Az iraki és szíriai beavatkozás

McCain pályáját hasonló, sokszor naiv remények szegélyezték mind az iraki háború sikerességét, mind az arab tavasz eredményességét illetően. Előbbi esetében ő maga ismerte el önéletrajzában: „a fő oka Irak lerohanásának, miszerint Szaddám tömegpusztító fegyverekkel rendelkezett, tévedés volt. A háború pedig, látva az anyagi, emberi és biztonsági veszteséget, nem írható le másként, mint hibaként, abból is a különösen súlyos fajtából. Nyilván el kell fogadnom, hogy a hiba az enyém is volt.”

A republikánus szenátor hosszú évekig az iraki beavatkozás egyik legfontosabb támogatója volt, aki ugyanakkor már időközben is látta a kockázatokat. Tudta például, hogy ha elkezdték, utána nem lehet fél szívvel folytatni, jóval kevesebb embert kivezényelve, mint amennyire egyáltalán szükség lenne. Sosem tudta elfogadni a bejelentéseket, miszerint az amerikaiak meghatározott időpontban felhagynak a támadással, és fokozatosan vonják vissza katonáikat. Szerinte ez mindig csak a keményvonalasoknak kedvez: ha tudják, hogy ellenségük egy-két éven belül visszavonul, egyszerűen kivárják ezt az időt. Ha a harc megindul, a győzelemig kell folytatni – vallotta McCain, a történések pedig ebben őt igazolták.

Ahogy Szíriával kapcsolatban sem tévedett nagyot. Vallotta, hogy az Egyesült Államok korábbiakkal ellentétes stratégiája elhibázott volt, és itt már a legelején be kellett volna avatkozni, ezzel kihúzva az Iszlám Állam és az Aszad-rezsim méregfogát.

Kadhafi erődjében

A republikánus politikus többnyire hiába reménykedett, hogy lelkes fiatalokkal keleten is egy jobb világ teremthető. Kétségtelen viszont, hogy meggyőződését nem íróasztala biztonsága mögül terjesztette, és a legkockázatosabb időkben utazott Irakba, Libanonba, Szíriába. 2013 elején egyenesen a legmagasabb rangú amerikai hivatalnok volt, aki a háború óta Szíriába látogatott.

Ellenfeleinek is könnyű volt támadni, hiszen jellemzően egyszerű harcosoktól tájékozódott, a frontvonalba látogatott, így nyilván nem a legmakulátlanabb szereplők vették körül mindig. Mindez persze még mindig sehol nem volt ahhoz az egyeztetéshez képest, amit meggyilkolása előtt nem sokkal folytatott a líbiai diktátorral, Moammer Kadhafival.

Előbb éjszakába nyúlóan várakoztatták, majd egy titkos erődítménybe vitték őket, ahol Kadhafi végül arról magyarázott nekik, hogyan fertőzik meg bolgár nővérek szándékosan a líbiai gyerekeket HIV-vírussal. Majd ezt hirtelen megszakítva a diktátor éles megfigyeléssel élt: ha McCain nem támogatta volna az iraki beavatkozást, ma ő lenne az Egyesült Államok elnöke.

A választási kudarchoz persze kellett több minden, elsősorban a reményt és változást kínáló, a politikai establishmenthez képest új hangot jelentő Barack Obama indulása. McCain úgy vélte, a republikánusok részéről egy jó üzenet lehetne alelnökjelöltként a korábbi demokrata politikust, Joe Liebermant indítani. Ezt egyesítő gondolatnak érezte, ami változást hozhat, de nagy sikert nem aratott a gondolattal.

A Lieberman túlzottan liberális nézeteit ellenző keménymag végül Sarah Palint ajánlotta McCain figyelmébe. Az elnökjelölt, bár tüzetesebben nem nézett utána, de meglátta benne az underdogot (azt a harcost, akitől mindenki vereségre számít), ezért becsülte a jóval radikálisabb nézeteket képviselő politikust. S úgy vélte, végül Joe Biden, Obama és az ő „hibáit azért nézték el, mert úgy gondolták, jobbak a bénázásaiknál. Sarah Palin ezt az engedményt nem kapta meg.” Tény persze az is: Palin képességeiben messze elmaradt mindkét érintettől, és előszeretettel hangoztatta nem túl összetett meglátásait.

Trump ellen

Az egyik legkedvesebb harcostársaként a demokrata Ted Kennedyt számontartó McCain eközben maradt ott, ahol volt. Donald Trump felemelkedése idején a republikánus belső ellenzékbe szorult, és élesen bírálta az amerikai elnök megosztó politikáját, bevándorlásellenességét és „America First”-jelmondatát.

McCain úgy látta, az Egyesült Államok nem foglalkozhat csak magával, mert vállalnia kell a világban betöltött vezető szerepet. Republikánusként abszolút hitt az amerikai kivételesség elvében, de azt nem a másokat kizáró kultúra hangoztatásában, hanem az ideálokhoz való ragaszkodásban látta. Ha az Államokba érkezel, könnyedén válhatsz amerikaivá, amennyiben elfogadod az ideáljainkat – tartotta McCain.

Szekértáborosodni sosem volt hajlandó, és nem félt dicsérni Hillary Clintont sem, mikor épp közös kiküldetéseikről írt. Egyik kedvenc hozzá fűződő emléke egy afgán előadásról szólt, ahol a drogellenes küzdelemért felelős miniszter „a leghosszabb PowerPoint-előadással készült a PowerPoint-vetítések történetében.” Húsz perc után McCain már küzdött az ébren maradásért, és tanácsadóját kérte, hogy menekítse ki, mert nem bírja tovább. Ekkor viszont felállt Hillary, és kérdések özönét zúdította a miniszterre: minden részlet érdekelte, felvetéseivel korábbi diákra utalt vissza, és látszott, hogy hallatlanul érdekli a dolog. „Ez volt minden idők legrosszabb PowerPointja”, rebegte a végén McCain, miközben Clinton arról tájékoztatta a minisztert: jobb előadást életében nem hallott, és nem vihetne haza esetleg belőle egy másolatot?

Persze, megkapta McCain is az újjobboldaliaktól, hogy Trump-kritikája vérlázító, és valójában csak befészkelődött a republikánusok soraiba. Válasza, amit szintén The Restless Wave című önéletrajzában adott, csattanósabb nem is lehetett volna: „végül, de nem utolsósorban, republikánus voltam, Reagan-i értelemben vett republikánus. Ahogy ma is vagyok. Nem valamiféle Tea Party-republikánus. Nem is Breitbart-republikánus. Nem egy rádiós beszélgetős műsorhoz vagy a Fox Newshoz kötődő republikánus. Nem elzárkózáshívő, protekcionista, menekültellenes, bűnbakgyártó, soha semmi hasznosat nem csináló republikánus. Nem az, aminek gyakran bélyegeztek az úgynevezett »valódi konzervatívok«, egy RINO, azaz csak a nevében republikánus (Republican in Name Only). Reagan-hívő republikánus vagyok, elkötelezettje az alacsonyabb adóknak, a kisebb kormánynak, a szabad piacoknak, a szabadkereskedelemnek, a védelmi készültségnek és a demokratikus internacionalizmusnak.”

Amikor pedig az új amerikai elnök a legélesebben támadta a független sajtót, McCain sietett könyvében leszögezni: „hiszek a hatalmi ágak szétválasztásában, és a szabad sajtó jogában, hogy félelem vagy kedvezmény nélkül tudósíthasson, nyugodt szívvel ingerelve fel politikusokat, köztük engem is.”

McCain és a Fidesz

A republikánus képviselőre hosszú ideig a Fidesz is pozitívan tekintett, Orbán Viktor miniszterelnök találkozott is vele. „McCain a szó legősibb értelmében vett nemzeti hős” – állította a későbbi kormányfő 2008-ban, amikor még ő is hasonló veszélyt látott az oroszokhoz való közeledésben, mint amerikai társa. A republikánusok előnyének nevezte, hogy az elnökjelöltjük mégis csak egy hős, egy igazi karakter.

2010 után pedig próbáltak is közeledni: Fellegi Tamás fejlesztési miniszter washingtoni lobbialapítványa százezer dollárral is támogatta McCain intézetét. Hiába, ha közben például támogatták az oroszoknak kedves Déli Áramlat megépítését – amit McCain akadályozott meg.

Miután pedig André Goodfriend távozott, és Colleen Bellt tervezték nagykövetnek kinevezni, McCain kemény szavakkal illette a magyar kormányt: „most itt áll egy ország, annak a peremén, hogy feladja függetlenségét egy neofasiszta diktátornak”. Orbánék nem örültek a diktátorozásnak, a kormánysajtóban pedig azóta kemény szavakkal írtak a vietnámi veteránról.