Migránskaraván a 22-es csapdájában

Így menetel a „Soros-expressz” Amerika felé – harsogja többek között a magyar közmédia is bármiféle kontextusba helyezés nélkül. De pontosan miről is van szó? Az észak-hondurasi San Pedro Sula városból úgy három hete elindult egy nagyjából háromezer fős, mára mintegy hétezresre duzzadt csoport, amely az Egyesült Államokba szeretne menni. Jelenleg Mexikóban vannak, Donald Trump Twitteren azt üzente nekik, forduljanak vissza. Egyúttal kilátásba helyezte, lezárja a déli határt, és odavezényli a katonaságot, ha Mexikó nem állítja meg a menekülteket. A hondurasiak mellett főleg guatemalaiakból és salvadoriakból álló karaván tagjai nem hajlandóak visszafordulni, mert sokan azt mondják, még éhen halni is jobb, mint hazamenni, ahol csak gyilkosság, erőszak és a politikával összefonódott bűnbandák hatalmaskodásai várnak rájuk.

Enrique Peña Nieto mexikói elnök közben a múlt hét végén ideiglenes munkavállalói engedélyt ajánlott fel mindazoknak, akik az országban maradnak, menedékkérelmet nyújtanak be, és betartják a mexikói törvényeket. Noha páran hajlanak rá, hogy éljenek a lehetőséggel, a többség továbbra is Amerikába akar menni, de sokan B-tervként tekintenek a mexikói ajánlatra – mondjuk, nyelvi szempontból egyértelműen könnyebb lenne a beilleszkedésük, munkavállalásuk.

Nagyjából itt állunk, s már ebből is látszik, hogy a migráció korántsem olyan fekete-fehér folyamat, mint ahogy azt a Kunigunda útjából láttatni szeretnék. Hogy „Soros” mennyivel pénzeli a banánköztársaságokból kiindult emberáradatot, azt a fotelből elég nehéz tényekkel alátámasztva megállapítani. De hogy milyen országokból menekülnek, arról több tényfeltáró cikkből is lehet valami fogalmunk. Ezekből pedig az látszik, hogy Honduras, valamint El Salvador és Guatemala nem az álmok földje. Ráadásul abban, hogy ezek az országok már-már az életképtelenség határán billegnek, nagy szerepe volt és van annak az államnak is, amelybe az onnan indulók most el szeretnének jutni.

Piszkos háború a „kommunista polip” ellen

Az egyébként szinte szín keresztény Hondurasban – ahol az egyik legutóbbi felmérés szerint a 9,1 milliós lakosság 51,4 százaléka katolikus, 36,2 százaléka evangélikus, s mindössze 1,3 százalék tartozik a muszlim, zsidó, vagy épp a buddhista valláshoz – az Egyesült Államok hosszú évtizedek óta jelen van. Az 1980-as években, a Reagan-adminisztráció alatt a nicaraguai balos szandinista junta ellen harcot hirdető jobbos gerillákat, a kontrákat támogatták onnan, de többek között CIA-segédlettel asszisztáltak a helyi hadsereg balos milíciák elleni akcióihoz, és nyújtottak támogatást a politikai ellenfeleknek vélt személyekkel szembeni kínzásokhoz, törvénytelen gyilkosságokhoz.

[caption id="attachment_9927" align="aligncenter" width="1024"]

A recept hasonló volt Guatemalában is, a CIA katonai puccsot szervezett a demokratikusan megválasztott, ám kommunistának titulált kormányzat ellen 1954-ben. Közben amerikaiak képezték ki a régió jobbos milíciáit, hogy a „kommunista polip” ellen harcoljanak Közép-Amerikában. A 17 milliós Guatemalában 1960-1996 között mintegy 200 ezer embert öltek meg a polgárháborúban. Az amerikaiak a salvadori kormányt is dollármilliárdokkal segítették, hogy harcoljon a nevét a marxista Farabundo Martítól kölcsönző balos felszabadítási front – ma már politikai párt – milicistái ellen.

Ehhez jött még a Nixon elnök által 1971-ben meghirdetett drog ellenes háború, amelynek keretében a kolumbiai kartellek kiszorításával a megváltozott csempészútvonalak egyre inkább Közép-Amerikán mentek keresztül, ahol így a különböző bűnszervezetek is egyre erőteljesebben megjelentek.

Szánjuk, bánjuk, nem tehetünk róla

Ami pedig az elmúlt évtizedet jelenti, 2009-ben egy katonai puccs során megdöntötték Honduras egyre inkább balra húzó elnökét. Noha a 2006-ban választást nyerő, egyébként a hírhedt balos venezuelai diktátorral, Hugo Chavezzel, Amerika egykori nagy térségi riválisával jó viszont ápoló Manuel Zelaya kormányzatát is átszőtte a korrupció, de több olyan programot is indított, amely letörni szándékozta az országban elharapódzó mélyszegénységet, egyúttal leállította a privatizációkat.

Mit tett erre az amerikai kormány? Ugyan Barack Obama elítélte a puccsot, a Hillary Clinton (hogy egy újabb csavar legyen a történetben: egy Soros által is támogatott politikus) vezette külügyminisztérium – amúgy egy egykori Reagan-érabeli, már a kontra-ügyben is nyakig benne lévő tanácsadó, John Negroponte javaslatára – végül szép csendben hagyta, hogy az új hatalom kiépüljön. Így adva teret a katonasággal összefonódó, a szervezetbűnözés felé is nyitott helyi oligarcháknak is. Az már késő bánat, hogy utólag mindezt megbánva Nehéz döntések (Hard Choices) című memoárjában Clinton arról írt, hogy inkább meg kellett volna szakítani minden amerikai pénzügyi támogatást, ám legfontosabb céljuk a rend helyreállítása, illetve egy szabad és tiszta választás megtartása volt Hondurasban, ezért nem jártak el úgy.

Maga az intézményesített bűnszervezet

Hogy mindez mennyire lett sikeres, talán jól mutatja, hogy az ebből a körből érkező, első ciklusát 2014-ben kezdő elnök, Juan Orlando Hernández minden valószínűség szerint elcsalta a 2017-es választást. A Vice magazinban megjelent tényfeltáró anyagában, Peter Tinti arról írt, hogy Hernández rendszere maga az intézményesített bűnszervezet. „Honduras kilenc év alatt egy olyan drog-kleptokráciává vált, amit a szabályok nélküliség, a gazdasági dereguláció és a privatizáció jellemez. Ahol a politikusok, a gazdasági elit és a szervezetbűnözés egy korrupcióra, erőszakra, a politikai ellenfelekkel és a lakossággal szembeni terrorra épülő kormányzási modellt folytat, mindezt az Egyesült Államok hallgatólagos engedélyével teszi” – jellemzi a közép-amerikai ország jelenét a szerző. A drogkereskedelemben pedig az elnök politikai alakulatának, a jobboldali Hondurasi Nemzeti Pártnak több tagja, valamint a közvetlen környezetéhez tartozók, köztük állítólag a saját testvére, és elődjének a fia is benne vannak.

Tinti beszámolója mintegy negyven emberjogi, környezetvédelmi aktivistával, ügyvéddel, ellenzéki politikussal, helyi lakossal, és olyanok családtagjaival, barátaival folytatott beszélgetésből állt össze, akiket a hatalom a különutas véleményük miatt eltűntetett, likvidált. A beszámoló szerint pedig egyre többen tartanak attól, ha valami olyasmiért állnak ki, ami ellentétes a hatalom érdekeivel, akkor simán elviszik, és minden bizonnyal örökre eltűntetik őket, hiszen erre volt már nem egy példa. Számos, a feljegyzések szerint a 2009-es puccs óta 130 politikai vagy környezetvédő aktivistát végeztek ki, akár fényes nappal. Ahogy 2016-ban tették azt Berta Cáceresszel, akinek elhallgattatását előre kitervelték, és a helyi hadsereghez köthető személyek hajtották végre. Közben Hondurasból az elmúlt évtizedben legkevesebb 350 ezren menekültek el, köztük 52 ezer kiskorú.

Sokkoló statisztikák

Ha pedig gyilkosságok, álljon itt egy kis statisztikai összehasonlítás. Hondurasban 2016-ban 5150 gyilkosságot követtek el, ez százezer főre vetítve 56,52. Ez az arány pont egyezik a szintén nagyjából a káoszban táncoló Venezueláéval (56,33 – 17778 gyilkosság), és csak egyedül egy helyen magasabb a világban: El Salvadorban, ahol 5257 gyilkossággal számolva 82,84 emberölés jutott százezer lakosra két éve. Ugyanez Dél-Afrikában 33,97 (19016 gyilkosság), az Egyesült Államokban 5,35 (17250), míg Magyarországon 2,07 (202), de a magyar közmédia által migránspokolként beállított Németországban 1,18 (963), Franciaországban 1,35 (875) és Svédországban is mindössze 1,08 (106).

Menekül a káosz elől a venezuelai lakosság - Magyar Hang

Nehéz európai szemmel megérteni a dél-amerikai országok életének lüktetését, ahol egy kicsit még megvan az emberekben a régi vadnyugati kegyetlenség, összegyúrva jó adag, a kultúrájukból áradó életszeretettel. Kényszerű dél-amerikai tartózkodásom során, árgus figyelemmel követtem a helyiekkel a venezuelai politikai történéseket.

Az Egyesült Államok egyébként 2014 óta több mint 70 millió dollárral járult hozzá a hondurasi védelmi-biztonsági kiadásokhoz. Trump jelenlegi kabinetfőnöke, John Kelly pedig még az amerikai hadsereg déli parancsnokságának vezetőjeként, az Obama-adminisztráció idején méltatta Hernándeznek az emberi jogok, a korrupció és a drogcsempészet felszámolására tett erőfeszítéseit.

A karaván közben pedig a 22-es csapdájában van, hiszen a statisztikák szerint a mexikóiak és a haitiek után Amerika a salvadori (79,2 százalék), a hondurasi (78,1) és a guatemalai (74,7) menedékkérelmeket utasítja el legnagyobb mértékben; a bűnszervezetek elöli üldöztetés például semmit sem nyom a latba. Arra a tudathasadásos helyzetre, hogy miért is ilyen magas ez az arány, a legnagyobb latin-amerikai érdekvédelmi szervezet, az UnidosUS egyik vezető tisztségviselője, Charles Kamasaki a Vice egyik riportjában mutatott rá: „A menedékkérelmek 99 százalékát abból kifolyólag dobják vissza, hogy mivel mi (az Egyesült Államok) jobbos katonai juntákat támogatunk, akkor diplomáciai szempontból nem mondhatjuk azt, hogy ezek az országok nem biztonságosak, így a következetesség jegyében inkább minden menedékkérelmet megtagadunk.”

Ahogy a hondurasi Hernández elnök tavalyi kihívója, Salvador Nasralla lakonikusan összefoglalta: „(Az amerikaiak) tudják, hogy Juan Orlando Hernández rossz fiú. Amerika viszont elviseli őt, mert rövid pórázon tudja tartani. Így az Egyesült Államok azt a régi logikát alkalmazza: ez a fickó rossz arc, de a mi rossz arcunk.”

Sokak szerint a helyiek nem menekülnének, ha nem lennének ilyenek a viszonyok, és az Egyesült Államok észszerű térségi politikát folytatna, de a fentebb taglalt évtizedes reflexiók alapján ezt nem igen várhatja a régió lakossága.