Nemcsak a híveket, hanem a római katolikus egyház papságát is érinti az elvándorlás Kárpátalján. A munkácsi római katolikus egyházmegye legutóbb felszentelt három papja már ukrán anyanyelvű – derült ki Majnek Antal püspökkel készült interjúnkból, aki szerint az egyházmegye híveinek száma már 60 ezer alá esett.
- 1989 óta szolgál Kárpátalján, 2001 óta megyéspüspökként. Mennyiben más az ottani magyarság viszonyulása a karácsony misztériumához, mint az anyaországiaké?
– Másnak nem mondanám, de az bizonyos, hogy változott a kárpátaljai magyarság ünnepe is. Ennek oka, hogy ma a családok többségében az édesapák és a fiúk Magyarországon vagy még nyugatabbra dolgoznak. Karácsonykor azonban azok a családok is együtt ünnepelnek, amelyek az év más részeiben ritkán találkoznak. Úgy érzem, még így is, vagy éppen ez által jobban megélik a karácsonyt. A hitüket mélyebben élők sokkal inkább átélik karácsony lényegét.
– Ebben milyen szerepet játszik, hogy 1990 előtt a karácsonyból igyekeztek fenyőünnepet faragni a volt Szovjetunió területén és Magyarországon is?
– Talán ezért is tudták értékelni harminc évvel ezelőtt az egyház és a vallás felszabadulását a kárpátaljai katolikusok, és volt nagy öröm, hogy missziós papok érkeztek hozzájuk, főként Magyarországról. Emlékszem, a gyerekek milyen nagy örömmel jártak hittanra, a felnőttek pedig kifejezetten buzgón misére.
– Hogyan lehet közelebb vinni az ünnepet azokhoz, akik csak külsőségekben, például az ajándékozásban élik meg a karácsonyt?
– Ez leginkább a papoknak és a hitoktatóknak az adventi előkészítés során végzett munkáján múlik. Kell hozzá azonban a család is, és ha legalább az egyik szülőnek erős a hite, akkor elérhető, hogy ne csak a forma, hanem a tartalom is méltó legyen. A gyerek tudja igazán átélni a karácsonyt, és vele együtt a Jézuskát váró szülő. Ez csak úgy lehet, ha komolyan átéli azt, hogy az Úristen örömöt hozott a világba. Megtestesült, láthatóvá vált az Isten, aki bemutatta, hogy ő a szeretet istene, aki azt a békességet akarja visszaadni nekünk, amit már elveszítettünk a bűneink miatt.
– Huszonhárom éve, 1995-ben nevezte ki püspökké II. János Pál pápa a Kárpátaljai Apostoli Kormányzóság élére. Nem okozott gondot, hogy egészen mást kell csinálnia, mint addig, missziós papként?
– Ferences rendi szerzetesként kerültem Kárpátaljára. A püspöki kinevezés nemcsak komoly váltás, hanem komoly válság is volt számomra. Csak Jézus kedvéért vállaltam. A Bibliában kerestem a választ, hogy vajon ő ezt akarja-e. Végül a Bibliából kaptam meg a megerősítést. Szent Pál írja a kolosszeieknek írt levelében, hogy „az Úr Jézus szolgája lettem, az ő egyházának javára”, üdvére. Felülről érkezett a válasz. Az egyházszervezetet a nulláról kellett felépíteni. A munkát szinte két mappával a kezemben kezdtem, mégsem a hatalmas feladatot láttam magam előtt. Kezdetben a minimális feladatok ellátására törekedtünk az egyházközségekben. Jó volt látni, hogy a hívek éhezik a szolgálatot a templomban és azon kívül is. Az egyház ugyanis élt ott is, ahová a pap nem jutott el. Sok ilyen kis falu volt, nekem például Kerekhegy. Ide kéthavonta egyszer járt a pap misézni. Óriási öröm volt nekik, hogy később heti rend- szerességgel tudtunk misét bemutatni. Megnőtt a hívek száma is. A nagy munka az 1990-es években kezdődött, és addig tartott, amíg elkezdtek külföldre vándorolni. A kivándorlás az utóbbi időben jelentősen felgyorsult. A fiatalok is elmennek tanulni, főleg persze Magyarországra, de később még messzebb. Európa nagyon jól jár a mi híveinkkel: hívők, buzgók, szorgalmasak.
– Az egyházmegye mely részeiről a legjelentősebb az elvándorlás?
– Elsősorban a nagyvárosokból. Ungváron, Munkácson harminc év alatt a felére, harmadára esett vissza a magyarok száma. Ők olyan gyárakban, üzemekben dolgoztak, amelyek Ukrajna önállósodása után néhány évvel leálltak. Ha mégis újraindultak, jó- val kevesebbet kereshettek, mint, mondjuk, Magyarországon. De ugyanígy az orvosok, tanárok közül is sokan elvándoroltak. A falvakban, főként a síkságon a föld azért ad munkát az embereknek. Így ha el is mennek, visszajárnak. Az egyház révén épülő közösség mellett a föld máig fontos megtartó erő. Ezért szerencsés, hogy a közelmúltban magyarországi segítséggel mezőgazdasági gépekre pályázhattak. A mindennapokban leginkább a sorozás okán érzékelhető a kelet-ukrajnai háború. Ezekben az években a fiúk, férfiak vándorolnak el sokan a katonai sorozás miatt. 18 és 27 év közötti férfiak próbálnak külföldre menni, a magyarok persze leginkább Magyarországra igyekeznek.
– Az elvándorlás a papságot is érinti?
– Kárpátalja négy országgal határos, Ukrajna belsejétől pedig a Kárpátok választják el. Az itt élő vagy élt sok nemzetiség miatt a római katolikus egyház is többnyelvű volt. A németek szinte mind elmentek, az itt maradók egy része – akárcsak a szlovákok – beolvadt az ukránok közé. Sajnos ez igaz a magyarok egy részére is a Felső-Tisza vidékén. Ezekből fakad, hogy a híveink mellett a papjaink is megélik az elszigeteltség következményeit. Ezeken a helyeken össze kell fognunk a más vallású papokkal, hívekkel is. A jó házasságban a szeretet legyőzi ezeket a különbözőségeket. A legutóbb felszentelt három papunk ukrán anyanyelvű. Mindannyian tanultak magyarul. Van, aki magyarul is tud már szolgálni. Ugyan nem állunk jól a papi ellátottságot tekintve, de minden helyen örömmel fogadják őket a hívek. Száz helyre járunk misézni, sajnos mindenhová nem jutunk el minden vasárnap. A legkisebb filiákban – ilyen Barkaszó, Borzsava – havonta egyszer van szentmise.
– A többi egyház nyitott a római katolikus közösségek felé?
– Az ortodoxok zárkózottabbak, de akadnak kivételek. Tiszabogdányban például az ortodox templomban tartjuk a miséket.
– Hogyan érinti az ukrán oktatási törvény szigorítása az egyházmegye oktatási intézményeit?
– Feltűnő, hogy sok ukrán szülő is hozzánk hozza a gyermekét, magyarul kevéssé tudók is jelentkeznek egyebek mellett a Munkácsi Szent István Líceumba. Emiatt előfordulnak elutasítások is. Tíz óvodánk van, még idén szeretnénk megnyitni hatot a magyar kormány segítségével. Az általános iskolák állami fenntartásban működnek, egyik egyház sem működtet ilyet. Egyházunknak viszont Ungváron és Beregszászon is van két-két egyetemi kollégiuma. Ahol hiányzik a magyar iskola, ahol kevés programot szerveznek a családoknak – főként a falvakban –, ott a templom az egyetlen olyan hely, ahol összejöhetnek és megélhetik közösségüket úgy nemzetiségileg, mint felekezetileg.
– Véleménye szerint mi annak az oka, hogy a politika az ukrán identitás alapjának a nyelvet tekinti?
– Az ukránosítás az országban mindenhol felerősödött. Az oroszokat ez nem érinti olyan fájdalmasan, mert ők oroszul is jól elboldogulnak, orosz nyelvű médiumok is működnek. A nyelvtörvény a magyarokat rendkívül fájdalmasan érintené, hiszen közel száz intézmény működött még a Szovjetunió végén. Mostanában egyre többször hallani, hogy valakit hátrány ér azért, mert magyarul beszél, és tapasztalni lehet a magyarellenességet. Ez egy kívülről gerjesztett negatív folya- mat. A médiumok rágalmakat kö- zölnek a magyarokról és magyar kormányról, és azt, hogy vissza akarják foglalni Kárpátalját. Magyarország most nagyon vonzó a kárpátaljai magyarságnak, Ukrajna viszont taszító. A reményünk az Úristenben van, aki előbb- utóbb megmutatja a szeretet és az igazság felsőbbrendűségét és erejét. A jóindulatú és békét akaró ukránok hiszem, hogy le fogják győzni azt a politikát, amely a magyarok asszimilációját és kiűzését akarja. Remélem, hogy győzni fog az igazság és a szeretet, ami mindig jellemző volt Kárpátaljára, ahol annyi nemzetiségű és vallású ember élt békében.
– 2009-ben kapta meg a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét az egyházszervezés mellett a karitatív tevékenységért. Mely társadalmi csoportok vannak ma a legrosszabb helyzetben?
– A szegény nyugdíjasok, az özvegyek, a betegek. Sok a magányos ember és a nagycsaládos is. Őket rendszeresen felkeresi a karitászunk. Ma már nem is annyira a humanitárius segítségre koncentrálunk, hagyjuk, hogy megtegyék mások. Úgy nem maradnak meg sokáig mellettünk, ha csak a segélyért jönnek. Azokra a kevesekre koncentrálunk, akiknek az evangéliumra és az Úr Jézusra is szükségük van.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 32. számában jelent meg, 2018. december 21-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még az ünnepi számban? Itt megnézheti!
