Száz éve, 1918 késő őszén Európa a totális pusztulás képét mutatta. A szó konkrét és átvitt értelmében. Befejeződött az Óvilágban eddig nem látott áldozatot és rombolást hozó háború, a négy évig tartó öldöklés azonban egyaránt megrengette az államokat és a társadalmakat. Nem túlzás azt állítani, hogy az első világháború lett a XX. század igazi geopolitikai katasztrófája. Birodalmakat söpört el a Föld színéről, tömeges népvándorlást generált, impulzust adott a totalitárius ideológiák megerősödésének, s olyan örökséget hagyott maga után, amely húsz év múlva ismét lángba borította a világot. De ami a legfontosabb, romba döntötte a száz éven át stabilitást adó világrendet.
A mai helyzet sok tekintetben hajaz a száz évvel ezelőttire. Ismét fellángoltak a nacionalista indulatok, a gazdaságban pedig egyre agresszívabb viselkedés uralkodik el. Ennél is fontosabb párhuzam azonban, hogy ugyanúgy, mint száz éve, az átmenet bizonytalansága ural el mindent. A régi rend már nem működik, nincs romokban, mint 1918-ban, ám omladozik, miközben az újról azt sem nagyon tudjuk, hogy milyen lesz.
Lőporszag a levegőben: ismétli-e a történelem önmagát? | Magyar Hang
A bizonytalanság, az egoizmus elterjedése közepette emlékeznek a száz évvel ezelőtt befejeződött I. világháborúra a vezető politikusok.
Ha 2018-ra visszatekintünk, az első szó, ami eszünkbe juthat, az a bizonytalanság. Az erőviszonyok átalakulása, a két világrend közötti vákuumban egyre többször merül fel a kiterjedt, a nagyhatalmak között kirobbanó háború lehetősége. Emellett meghatározó érzéssé vált a bizalmatlanság. Mindenekelőtt a hagyományos nyugati politikai elit veszíti el látványosan a bizalmat, és ebben a helyzetben előretör a populizmus. S ha még egy szó, még egy érzés, amely e kettőt kiegészítve leírja a búcsúzó évet, mégpedig a kiszámíthatatlanság. A jövő a stabilitás gyengülése, a körülöttünk viharos sebességgel zajló technológiai forradalom, vagy éppen a globális felmelegedés miatt válik egyre több társadalmi réteg számára kiszámíthatatlanná, és ez egyebek mellett olyan alulról szerveződő lázadásokhoz vezet, mint például a francia sárga mellényeseké.
Ha már egyes gyakran használt kifejezéssel, szavakkal próbáljuk leírni átalakuló világunkat, akkor mindenképpen fel kell venni e listára a migrációt, ezt nemcsak Európa képét átformáló modern népvándorlást, amely köré felsorakoztatható a klímaváltozástól a regionális háborúkon át a civilizációk összecsapásáig sok minden, ami jelentős mértékben meghatározza immár a mindennapjainkat. És ne feledkezzünk meg a sokszor használt szavak között az információs- és a kibertérben már dúló új hidegháborúról sem.
Orosz támadástól tartanak a lengyelek | Magyar Hang
A lengyel sajtó elégedetlen a hadsereg felkészültségével is, pedig azt egyértelműen – háborúra készülve – fejlesztik.
A leglátványosabb talán a stratégiai stabilitás elmúlt évben felgyorsult gyengülése. Ez azért különösen veszélyes, mert a globális katonai konfrontációtól a leghatékonyabban a nukleáris potenciál tartja vissza a nagyhatalmakat. E tekintetben a helyzet a hidegháború talán legforróbb pontját, a Kubába telepített szovjet atomrakéták miatt kialakult 1962-es karibi válságot idézi. No meg az ezt megelőző 50-es éveket, amikor korlátlanul folyt a fegyverkezési verseny.
Azzal, hogy az Egyesült Államok mind eltökéltebben rombolja le a katonai fenyegetés csökkentésére az elmúlt évtizedekben kialakított intézményrendszert, megnőtt egy nukleáris háború kirobbanásának az esélye. Ott tartunk, hogy a fegyverzet csökkentéséről kötött különböző megállapodásokkal a hidegháború végén a mainál jóval kiszámíthatóbb és nyugodtabb volt a politikai klíma. A leszerelés folyamata gyakorlatilag halott, a világban újra felpörgött a fegyverkezési verseny. Kezdődött azzal, hogy a NATO nem volt hajlandó modernizálni a hagyományos fegyverekről szóló európai megállapodást, majd halálos csapást mért erre a folyamatra a rakétavédelmi megállapodás amerikai felmondása, ami felpörgette az orosz fegyverrendszerek modernizációját. Mindezt betetőzi, hogy az Egyesült Államok felmondja a közepes és rövid hatótávolságú nukleáris eszközök felszámolásáról szóló 1987-es orosz–amerikai megállapodást, s innen már csak egy lépés a hadászati támadó fegyverek korlátozásáról és csökkentéséről szóló 2010-es START III szerződés felrúgása.
Újra itt a nukleáris elrettentés kora? | Magyar Hang
Az INF-szerződés felmondásával mindenki csak veszítene.
Nem lehet nem észrevenni, hogy a cél belerángatni Oroszországot és Kínát egy erőltetett fegyverkezési versenybe, és ezzel megakasztani illetve lassítani e két vetélytárs fejlődését.
S ha már az első világháborúval vontunk párhuzamot, akkor a helyzet talán még annál is veszélyesebb, mint volt 1914-ben, amikor hibák sora vezetett a konfliktus kirobbanásához. A második világháború utáni 35–40 évben az államok kormányrúdjánál olyan politikusok ültek, akik még emlékeztek a világégés szörnyűségeire, és beléjük ivódott a félelem a háborútól, különösen annak nukleáris válfajától. Ma ennek a generációnak az unokái alkotják az elitet, és bennük, mint azt az egyre szaporodó harcias kijelentések is mutatják, már nincs meg ez a félelem. A látszólag veszélytelen számítógépes játékok, a minden csatornán ömlő háborús filmek legyengítették a társadalmak ellenállását, ráadásul a mind nagyobb bizonytalanság a tömegeket és az elitet is az egyszerű megoldások felé lökik.
Nehéz ebben a helyzetben elhessegetni a gondolatot, hogy a másik oldalt démonizáló, egyre durvuló információs háború felpörgetése, a propaganda csúcsra járatása nem más, mint a valódi háború pszichológiai előkészítése. Csupán az vigasztalhat bennünket, hogy ennek a mozgatórugói elsősorban belpolitikaiak, ám ettől a hangulat még igencsak háború előtti. Ezt a trendet – átmenetileg mindenképpen – az amerikai–kínai–orosz párbeszéd megindulása fordíthatná meg.
Az eluralkodó bizonytalanság egyik fő mozgatója az elmúlt 15–20 évben a világban példátlan gyorsasággal zajló erőátrendeződés. Nem is volt olyan régen, amikor még a Nyugat végleges győzelméről szóltak a hírek, míg ma ez az úgynevezett fejlett világ dühösen védekezik a háttérbe szorulás ellen. S ha az elmúlt évtizedekben az volt a kérdés, hogyan lehet kezelni a feltörekvőket, akkor ma már inkább okozza a legtöbb gondot, hogy mit lehet kezdeni a hagyományos hatalmak hanyatlásával. A gazdasági, és immár politikai súlypont áthelyeződött Ázsiára.
Kína az új világrend legfőbb hatalma lenne | Magyar Hang
Peking inkább Nyugat-Európára figyel, térségünket hanyagolja – véli Bogdan Góralczyk lengyel sinológus. Interjú.
E kiterjedt régió gazdasági befolyását jól mutatja, hogy az elmúlt negyedszázad alatt a világ GDP-jén belüli részesedése két és félszeresére, 10-ről 24 százalékra növekedett. Eközben az elmúlt évszázad meghatározó nagyhatalmait tömörítő G7 részesedése 66-ról 44 százalékra csökkent. Európa az elmúlt három évtizedben a saját belső gondjaival küszködve nemcsak vezető pozícióját, de általában véve a globális hatalmi szerepét is elvesztette. Az Egyesült Államok továbbra is a világ domináns hatalma, ám nehezen akar megbékélni azzal a realitással, hogy már nincs egyedül. Idegesen, befelé fordulva vívja a kereskedelmi háborúit, és miközben Oroszországot démonizálja, már arra gondol, hogy miként tartóztathatná fel Kínát. Mert a tétek gyorsabban növekednek, mint azt bárki is elképzelte, Ázsia pedig egyértelműen a világpolitika legfontosabb terepévé vált. A kiszámíthatatlanságot növeli az első számú hatalom belső gyengesége, az Amerikán belül Donald Trump és az elit között dúló csata.
A világot jelenleg azonban messze nem csupán a stratégiai stabilitás gyengülése fenyegeti. Miközben összeomlott, illetve súlyos válságot él át a XX. század két meghatározó globális ideológiája, a kommunizmus és a liberalizmus, az így keletkezett vákuumba betört a nacionalizmus, a protekcionista populizmus. Mindezt a kiszámíthatatlanságot és bizonytalanságot erősíti a hagyományos nyugati elitek elfáradása, s a velük szemben megnövekedett bizalmatlanság. Ez beláthatatlan társadalmi folyamatokat indít el az úgynevezett fejlett világban, amely eközben a migráció jelentette civilizációs kihívással is szembesül. Éppen akkor, amikor Európa nyugati fele morális válságot él át, keleti felében pedig a populista, autoriter tendenciák izmosodnak.
Egy meghatározhatatlan politikai objektum, az Európai Unió | Magyar Hang
Európa csapdában – Gyurgyák János hiánypótló műve az unió eszméiről és dilemmáiról.
Az Európai Unió vezető hatalmai a szervezetet egy szuperállam felé vinnék, miközben Közép-Európa inkább a nemzetek Európájában gondolkodik. Tetézi a gondokat, hogy Berlin befolyásának – különösen a brexit nyomán – erősödésével visszatért a német kérdés, miközben lassan, de éleződnek az euroatlanti ellentétek. Az Egyesült Államok eközben szintén elsősorban önmagával van elfoglalva, Ázsiában pedig kiéleződött a verseny. Japán viszonya feszült a szomszédaival, Kína Indiával izmozik, a szunnita monarchiák pedig Iránnal. Minden adott tehát a bizonytalanság növekedéséhez, a nagyobb bajt azonban megakadályozza a globális összefonódás. No, és az, hogy a világ azért talán mégis csak tanult 1914-ből és 1939-ből.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 32. számában jelent meg, 2018. december 21-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még az ünnepi számban? Itt megnézheti!
