HIRDETÉS
Kezdőlap Külföld Kóla, puska, ...

Kóla, puska, sültkrumpli: 20 éve volt a columbine-i tömegmészárlás

HIRDETÉS

1999-ben megdöbbentette a világot, ma a tíz legvéresebb amerikai ámokfutásban sincs benne. Vajon Columbine tényleg egy korszakhatár, nyitánya egy érának, amelyben egyre több értelmetlen mészárlás történik? Vagy csak a tömegmédia „áldozatai” vagyunk, amely a nézettség, a figyelem oltárán folyamatosan és egyre durvábban sokkolja a közvéleményt? Megnéztük, mit mutatnak a statisztikák.

HIRDETÉS

Pont olyan lesz, mint a kiba……tt Doomban! – írta naplójában a tizennyolc éves Eric Harris, nem sokkal azelőtt, hogy 1999. április 20-án délelőtt robbanóanyagokkal megtömve és állig felfegyverkezve 17 éves társával, Dylan Klebolddal megérkeztek a Columbine középiskolába.

Littleton egy álmos coloradói kisváros volt Denvertől délre, ahol a mintegy 35 ezres közösség addig azzal került fel a térképre, hogy az űrkorszak hőskorában, 1958 és 1969 között a közeli Martin Marietta üzemében gyártották a Titan-rakétákat. Ám addigra a gyárat beszippantotta a Lockheed Martin. Nem mellesleg, a városkában nőtt fel a South Park egyik kitalálója, Matt Stone is.

Ebbe a semmi extrába gázolt bele Harris és Klebold. Hajnalban lenyomtak egy bowling-meccset, aztán úgy gondolták, ideje iskolába menni kilencvenkilenc robbanószerkezettel, négy késsel, egy félautomata Intratec TEC-DC9-sel, egy 995-ös karabéllyal és két sörétes vadászpuskával.

Az 1973-ban alapított Columbine High School felülnézetből egy műholdképen
Az 1973-ban alapított Columbine High School felülnézetből egy műholdképen

11 óra 19 perckor tüzet nyitottak az iskola nyugati bejárata előtti füves tisztáson az épp ott ebédelő 17 éves Rachel Scottra és barátjára, Richard Castaldóra. Előbbi meghalt, utóbbi ma is kerekesszékben van. A bejárati lépcsőnél halálosan megsebesítették a 15 éves Daniel Rohrbough-ot; az alhasát, a mellkasának felső részét és a lábát érte találat. Ugyanitt hátba, lábon és hasba lőtték a 15 éves Sean Gravest; a 16 éves Lance Kirklint a lábán és állkapcsán érték a golyók. A 15 éves Michael Johnsont arcán, kezén és lábán, a 16 éves Mark Taylort a mellkasán, kezein és lábán sebesítették meg. A 17 éves Anne-Marie Hochhaltert a mellkasán, kezén, alhasán és a bal lábán találták el. A 17 éves Brian Andersont a lövésektől mindent beborító üvegszilánkok sebesítették meg, a 35 éves Patti Nielson vállát egy repesz érte, ám így is visszafutott riadóztatni a diákokat, hogy bújjanak az asztalok alá, egyúttal hívta a 911-es segélyhívót.

HIRDETÉS

A 17 éves Stephanie Munsont bokán lőtték az északi előcsarnokban. A 47 éves tanár, William David Sanders egy diákkal együtt találta szemben magát a merénylőkkel, mindketten megfordultak, Harris kétszer rálőtt a hátára és a nyakára, a diákot azonban eltévesztették. Sanders később elvérzett. 11 óra 29 perc, a merénylők beértek az iskolai könyvtárba, a segélyhívásban hallatszik, amint Klebold azt kiabálja: „Mindenki keljen fel azonnal!” A vérfürdő ekkor indult csak be igazán. A 16 éves mozgássérült Kyle Velasquezzel két, a fejét és a hátát célzó sörét végzett. Az első rendőri egységek ekkorra értek ki.

A Columbine középiskola vérengzés után, 2001-ben átadott könyvtárépülete (Fotó: Sascha Brück/Wikipedia)
A Columbine középiskola vérengzés után, 2001-ben átadott könyvtárépülete (Fotó: Sascha Brück/Wikipedia)

– A disznók itt vannak – mondta Klebold, mire Harris azzal replikázott: „Gyerünk, öljünk zsarukat!” Kilőttek az ablakon, a rendőrök viszonozták a tüzet, senki nem sérült meg. Klebold az iskolai sportcsapatok fehér baseball sapkáit viselőket akarta kivégezni, ám mivel nem állt fel senki, vaktában a közeli asztalra tüzelt, megsebesítve a 17 éves Patrick Irelandet, a 17 éves Daniel Steepletont és a 19 éves Makai Hallt. Harris egy nyaklövéssel megölte az egyik számítógépasztal mögé bújó 14 éves Steven Curnowt, majd vállon és nyakon lőtte a 17 éves Kacey Ruegseggert. Mintha csak bújócskáznának, egy “Kukucs!” felkiáltás után Harris közvetlen közelről fejbe lőtte a 17 éves Cassie Bernallt. Végeztek a 18 éves Isaiah Shoelsszal, és a 16 éves Matthew Kechterrel. A 18 éves Lisa Kreutz, Lauren Townsend és Valeen Schnurr ugyanattól a vadászpuska sorozattól sebesültek meg.

A fején és a vállán sebesült meg a 17 éves Mark Kintgen is. Egy másik asztal alatt Harris rálőtt a 16 éves Nicole Nowlenre, majd a 16 éves John Tomlinra, utóbbi menekülni próbált, ám Klebold azonnal lőtt, és megölte. Az elterülő fiatal mellett kucorgott a 16 éves Kelly Fleming, Harris vele is végzett. Megsebesült a 18 éves Jeanna Park is. – Ez az, amire egész életünkben vártunk – vinnyogta az egyik merénylő, majd Harris közvetlen közelről arcon lőtte a 15 éves Daniel Mausert. A két ámokfutó délre mozgott a könyvtárban és össze-vissza tüzelt. A 17 éves Jennifer Doyle és Austin Eubanks megsebesült, míg Corey DePooter meghalt. Ő az utolsó halálos áldozat.

Még elkapták a korábban egy szilánktól a szemén megsérült Evan Toddot, akitől a fehér sapkáját látva Klebold megkérdezte: „Sportoló vagy?” Nem – válaszolt a fiú, amit az előbbi örömmel konstatált, mondván: „Jól van, nem szeretjük őket!” Klebold azonban emlékeztette Toddot, hogy „régen b…zinak hívtál, na, most ki a b…zi?” Amikor amaz szabadkozni kezdett, odafordult Harrishez: „Én életben hagyom ezt a kis nyomorultat, csinálj vele, amit akarsz.” Harris nem ölte meg, követte társát.

A tömégmészárlás aldozatainak kegyeletét őrző emlékpark 2008 májusában a littletoni Columbine középiskola területén (Fotó: Denverjeffrey/Wikipedia)
A tömégmészárlás aldozatainak kegyeletét őrző emlékpark 2008 májusában a littletoni Columbine középiskola területén (Fotó: Denverjeffrey/Wikipedia)

11 óra 36 perc: távoztak a könyvtárból. Az épületben bolyongtak, melyet a rendőrség már körbevett, ám csak a kordon mögül figyeltek, várták a követeléseket, amelyek sose jöttek. 12 óra 2 perckor a két diák kilőtt az ablakon, amire kintről válaszoltak. 12 óra 8 perc, a két diák öngyilkosságot követett el, egy későbbi jelentés a vérnyomok alapján azt is felvetette, hogy nagyon valószínű, Harris előbb végzett Klebolddal, mielőtt ő maga is saját maga ellen fordította a fegyverét.

A két támadó összesen 188-szor lőtt, Harris kétszer annyit puffogtatott el, mint Klebold, előbbi 25-ször töltött sörétet a vadászpuskába. Eközben az egészet kintről néző rendőrök 141 lőszert használtak el. Noha számtalan helyen telepítettek és használtak robbanószereket az iskola területén, azok többsége nem lépett működésbe, így az ebédlőt sem sikerült levegőbe röpíteniük, ahol egyébként 488 diák tartózkodott.

Egy év tervezés és előkészületek után cirka negyven perc alatt tizenkét társukkal és egy tanárral végeztek, 24 személyt megsebesítettek, mielőtt maguk is öngyilkosságot követtek el.

Mindegy, csak extrém legyen! Marilyn Manson? Megteszi!

A találgatás szinte azonnal, már az „élő” közvetítések alatt elindult. Vajon hogy vetemedhet ilyesmire két tök átlagosnak tűnő, nem túl harsány, de nem is teljesen visszahúzódó diák? Az érettségi előtt álló fiatalok öngyilkos akcióját sok mindennel kapcsolatba hozták.

Így bűnbakok lettek az erőszakos videojátékok; a két elkövető megszállottja volt az akkor borzasztóan népszerű Doom, Quake és Duke Nukem 3D trumvirátusnak. De ugyanígy lett tettestárs az „erőszakos zene”: például a heavy metal műfaj is erre a sorsra jutott. Igaz, hogy azok a formációk, amiket az elkövetők gyakrabban hallgattak, így az akkor pár éve alakult – a még abban az évben a Matrix filmzenéjével felfutó – német Rammstein és a szintén német gyökerekkel bíró KMFDM inkább indusztriális gép-, semmint fémzene, de mit számított ez. Ahogy az ügybe belekevert, extrém kinézetével sokakat sokkoló Marilyn Manson is épp a Rock Is Dead fantázianévvel turnézta keresztül-kasul Amerikát. Más kérdés, hogy Manson mennyire „rock”? Mindegy volt, a lényeg, hogy az előadó több mint extrém, „casus bellinek” meg is teszi!

Marilyn Manson – “Rock Is Dead” (live Guns, God and Government in L.A 2001)

THIS IS MY “PROJECT MANSON PART. 7”.

Az persze érdekes összefüggés volt, hogy a KMFDM pont április 20-án jelentette meg Adios című albumát – amire a fiatalok is utaltak feljegyzéseikben. Azonban bármennyire próbálták – főleg a média korosabb megmondóemberei, illetve a politikusok közül többen – a zenére fogni, vadságuk ellenére ezek inkább feszültséglevezetők, semmint gyilkolásra uszító dolgok. A KMFDM frontembere, Sascha Konietzko a vádakra reagálva többször is leszögezte, megrendülve és döbbenten állnak a történtek előtt, teljesen elítélik azt, ami Coloradóban történt, ám határozottan elutasítanak minden olyan vádat, ami őket bármiféle politikai uszítással, erőszakra való felbujtással vagy a nácizmussal próbálja összemosni, zenéjük épp ellenkezőleg, az elnyomás, fasizmus és háborúk ellen van. A nácivád egyébként a Rammstein esetében a mai napig fenn áll, hiába mondták el ők is kismilliószor, hogy nem, semmi közük sincs hozzá.

Április 20., mint Hitler születésnapja is felmerült, ám semmiféle náci szálat nem sikerült felgöngyölíteni. Ahogy, a feljegyzett rasszista megjegyzéseik ellenére (akadt akit lenégereztek), a rasszista szálat sem A srácok semmilyen kultuszban, bandában nem voltak benne, így az akkor az iskolában működő, „fekete viharkabátos maffia” néven elhíresült gót csoportban sem. De közben katyvaszban kavarogtak, ahol – a saját maguk készítette házi videóik alapján – fegyvermániával párosult az Oklahomai pokolgépes merénylet, vagy épp a vietnami háború iránti „lelkesedés”.

KMFDM – Track 01 – Adios – Adios

Band: KMFDM Song: Adios Album: Adios Track. 01

Jóléti középszer és a narcisztikus istentudat

Motivációs tényezőként jelent meg a kirekesztés is és a csicskáztatás, ám erről is kiderült, korántsem voltak olyan befelé fordulóak, mint azt a sajtóban többen is állították. Néhány éve pedig egy beszélgetés során Klebold anyja, aki nagyon ritkán vállal szereplést, maga erősítette meg azt, hogy fia nem volt zárkózott típus. A srácok nem számítottak kitaszítottnak, aktívan részt vettek az iskola közösségi életében. Klebold ráadásul Harrisen kívül még négy sráccal is barátkozott, az anyja szerint ezek a kapcsolatok felértek a mészáros társával kialakítottal.

Így hiába a találgatások, az esetről készült és kiadott mintegy 27 ezer oldalas (!!!) hatósági jelentés, a valódi motivációik a mai napig nem ismertek.

Emlékszem, osztálytársaimmal épp mi is érettségire készültünk – a két elkövető fél-egy évvel volt fiatalabb nálam –, és egyszerűen nem értettük az egészet. Sokkolt a hír, épp a motiváció érezhető nemléte miatt. Mi is ugyanúgy rommá játszottuk magunkat a Doommal és társaival, még sem váltunk miattuk állatokká. Manson meg inkább tűnt bohócnak, mint véresszájú uszítónak, a külseje mögött inkább polgárpukkasztást éreztünk, pózőrködése inkább mulattató, semmint véresen komoly bármi. Álltunk hát, és a fejünket vakartuk. Tíz évvel a rendszerváltás után, kelet-európai középiskolásként nehezen értettük mi olyan fene nagy para lehetett a két fehér srác életében, ami erre vezette őket. Aztán akkor, húsz éve, az lett a nagy konklúziónk, hogy ezek a külvárosi srácok a szürke jóléti középszerbe haltak bele. Nem kellett igazán nélkülözniük, épp ezért volt érthetetlen számunkra, valahogy önkéntelenül is Larry Clark borzasztóan nyomasztó, totál nihilista tinikről szóló rémálma, az 1995-ös Kölykök című film ugrott be róluk az emberben.

Később persze sokan próbálták megfejteni a mögöttes okokat. S talán a legközelebb Aubrey Immelman jutott. A minnesotai College of Saint Benedict és Saint John’s University professzora 2004 augusztusában elkészítette Harris személyiségrajzát, a fiatal naplóbejegyzései és személyes megnyilvánulásai, kommunikációja alapján. A kutató arra jutott, hogy középiskolás narcisztikus hajlamai erőszakossággal és gyűlölködéssel párosultak, miközben magát istennek is hitte. Ezt az istentudatot Klebold is megerősítette naplójában. Immelman szerint emellett bizonyos fokú antiszociális hajlam és öngyilkosságra fogékonyság is jellemezhette Harrist, amit némi paranoia, üldözési mánia és nem kényszerített agresszió is fűszerezett. A szakember ugyanakkor azt is jelezte, hogy megállapításait csak közvetett források alapján tudta összeállítani, a pontosabb elemzéshez, és személyiségmodellhez négyszemközti interjúkra és közvetlen interakciókra lett volna szükség. Mégis, talán ezek a megállapítások járhatnak a leginkább közel a realitáshoz.

Noha korábban is történtek jócskán tömegmészárlások – például egy korai adat szerint már 1764-ben Pennsylvaniában is –, amelyek akár a halottak számában is bőven rávertek Harris és Klebold ámokfutására, Columbine mégis szimbólummá lett. Egyrészt a teljesen értelmetlen pusztításé, másrészt, mert elültette a félelmet, hogy bárki, bármikor áldozat lehet mindenféle nyomos ok nélkül is. Az iskolai lövöldözések többsége ugyanis még ma is célzott támadás, az ilyen, az áldozatokat a vak véletlennel kiválasztó attakok ma is ritkák. De sokkoló azért is, mert több későbbi ámokfutót is ez a mészárlás inspirált szörnyű tettének elkövetésére – nem mellesleg azért, mert ez volt az internet hajnalának első olyan ügye, ami komoly viharokat vert a világhálón.

Ha belegebedünk, akkor se nyúlunk a fegyvertartáshoz

A legfontosabb azonban mégis talán az, tanultak-e az esetből, történtek-e előrelépések a biztonság, vagy például a fegyvertartás terén, avagy sem. A szörnyű tett inkább az értelmetlen mészárlások indikátoraként vonul majd be a történelembe. Tényleg annyira borzalmas a helyzet, mint ahogy a tömegmédiából tűnik, hogy egyre durvább mészárlások történnek, vagy a kép csalóka? Igen is meg nem is. A válasz nem egyszerű, mert, ahogy a The Washington Post napilap ezzel kapcsolatos összeállításaiban is megjegyzik: „a tömegmészárlások statisztikái attól függenek, milyen módszerek alapján számolunk.”

Aktív lövöldöző

Komoly kritika érte a rendvédelmi szerveket, de még a különleges alakulatokat is, amiért nem próbálták meg hatástalanítani a két elkövetőt, hanem, miután kordont vontak az iskola köré, csak „vártak” – az akkori protokoll szerint arra, hogy „tárgyaljanak” a tettesekkel, például az esetleges követeléseikről. Az egyértelműen kudarcos taktikát az eset után felülvizsgálták, és felállították az úgynevezett aktív lövöldöző (active shooter) protokollját. Ez arra fókuszál, hogy amennyiben egy mészárlásra kiérkezve a támadót még akció közben találják, akkor a lehető leghamarabb ártalmatlanítani kell. Ennek értelmében egy kis, leginkább három fős csoport azonnal behatol a műveleti területre és megpróbálják gyorsan leteríteni a fegyverest. Mivel a cél a hatástalanítás, a veszélyforrás megszüntetése, ezért a csapat nem áll le például a sebesültekkel foglalkozni, hanem azok pontos meghatározásával és a mentőegységeknek jelentve, folyamatosan a célpont felé tart, hogy hatékony fellépésével mielőbb véget vessen a vérengzésnek. Így a mentést is mihamarabb el lehet kezdeni, a már biztosított területen.

Az amerikai haditengerészet egyik speciális egysége a japán Miszava-bázison az aktív lövöldözővel szembeni gyors, a veszélyt semlegesítő akciót gyakorol be. A fegyveres erőknél Columbine után külön taktikai gyakorlatokat tartanak az iskolai lövöldözések tetteseinek mielőbbi ártalmatlanítására. (Fotó: U.S. Air Force/Jamal D. Sutter)
Az amerikai haditengerészet egyik speciális egysége a japán Miszava-bázison az aktív lövöldözővel szembeni gyors, a veszélyt semlegesítő akciót gyakorol be. A fegyveres erőknél Columbine után külön taktikai gyakorlatokat tartanak az iskolai lövöldözések tetteseinek mielőbbi ártalmatlanítására. (Fotó: U.S. Air Force/Jamal D. Sutter)

Mi történt a konkrét ügyben a mészárlást követően. Két férfit, Philip Durant és Mark Manest vettek őrizetbe, és állítottak bíróság elé, amiért azok kiskorúnak, konkrétan Kleboldnak adtak el lőfegyvert. A két elkövető részmunkaidőben a helyi Blackjack Pizza hálózat egyik éttermében dolgozott együtt Durannal, ő hozta össze őket Manesszal, aki 500 dollárért adta el Kleboldnak a félautomata Intratec TEC-DC9-est. Manest végül hat, míg Durant négy és fél év börtönre ítélték.

A legfogósabb kérdés egyértelműen a fegyvertartás szabályozása. Szinte minden egyes ámokfutás után felmerül annak szigorítása. Ám míg a nemrég Új-Zélandon elkövetett christchurch-i mecsetmészárlás után Jacinda Ardern miniszterelnök azonnal jelezte, keményen szigorítanak a lőfegyvertartás szabályain, addig az Egyesült Államokban nagyjából szinte soha semmi nem történik ez ügyben. S immár húsz évvel Columbine után – megannyi további tömegmészárlással a hátuk mögött – az amerikai politika a masszív szavazatvesztés miatti rettegésében ritkán mer hozzányúlni a kérdéshez. A fegyverviselési jogkörök csorbítását ugyanis megannyi amerikai szinte hisztérikusan az alkotmányos jogainak sárba tiprásaként éli meg.

Ősszel Magyarországon járt az új-zélandi terrorista | Magyar Hang

Harrisék vérengzése után a fegyvervásárok (gun show) – ahol könnyen lehetett szerezni lőfegyvereket – és a vásárlók átvilágítása került célkeresztbe. Ugyan 2000-ben szövetségi és állami szinten is történtek szigorítások, így például előírták, hogy kötelező a biztonsági zár minden lőfegyvernél, ám mindezek nem sokat értek. A „fegyverlobbi” az alkotmány második, többek között a szabad fegyvertartásra vonatkozó kiegészítésére hivatkozva folyton elsöpör minden ilyen próbálkozást. A demokrata Frank Lautenberg szenátor például megpróbálkozott azzal, hogy lezárja a fegyvervásárok nyújtotta kiskaput, hogy magánszemélyek ellenőrzés nélkül ne tudjanak fegyvert venni. Kezdeményezését a szenátus ugyan elfogadta, ám az alsóház elutasította.

Kártérítési perek

A mészárlás után több kártérítési per indult az elkövetők családjaival, valamit a Jefferson megyei sheriff irodával szemben. Utóbbi ellen azért, mert akkor sem engedték be az orvosi segítséget a területre, hogy tudták, a merénylők már órák óta meghaltak, emiatt pedig később elhunyt az egyik sebesült, William David Sanders. S ugyan addig Coloradóban maximum 600 ezer dollár kártérítést lehetett bíróságon megítélni, a tanár családjának végül 1,5 milliós kompenzációt ítéltek meg 2002 augusztusában. Az elkövetők családjai ellen harminc áldozat, sérült indított keresetet, a The New York Times beszámolója szerint 2001 áprilisában összesen végül kicsivel több mint 2,5 millió dolláros kártérítésről döntött a törvényszék. Két évvel később volt még egy per, amelyben öt áldozat családja egy vádalku keretében egy nem ismertetett összeget kapott.

Hogy mi lehet mindennek a hátterében, annak a columbine-i eset után az egész jelenségről dokumentumfilmet forgató Michael Moore próbált meg utánamenni. A kóla, puska, sültkrumpli (Bowling for Columbine) című munkáját – amit ide kattintva is elérnek – ma is fájó visszanézni. Még úgy is, hogy a rá jellemzően a filmes kismillió adatot zúdít az emberre, olykor kiragadva a kontextusából, vadászkutyaként ragad célpontjaira, azokat a végtelenségig kellemetlen keresztkérdésekkel bombázva, ám a mondanivaló valahogy mégis elvész a keménykedés tengerében, és így igazi válaszok, keret és konklúzió nélkül maradunk a végére. De a bőrünk mégis viszket. Érezzük, ott valami nem lehet rendben, ahol egy hétéves kisfiú egy iskolába bevitt pisztollyal agyonlövi az egyik lány osztálytársát.

Jelenleg 67 törvényjavaslat vár alkalmazásra szövetségi szinten, ám a tavaly novemberi félidős választások soknak keresztbe tettek. „Nehéz úgy bármit is tenni, hogy kétévente választások vannak” – mondja nem egy olyan politikus is, aki alapjában támogatná a szigorításokat.

Ugyanakkor azt sem lehet mondani, hogy ne lennének előrelépések. Kaliforniában például 2019 év elejétől több változást is eszközöltek a szabályozásban. A CNBC beszámolója szerint több tucat változás lépett életbe idén a szigorítás jegyében, így például 18-ról 21 évre emelték a korhatárát a lőfegyver vásárlásának. Ezt egyébként további egy tucat államban meglépték korábban. Az új szabályok ráadásul életfogyitlani fegyvertartási tiltással sújtják bizonyos erőszakos bűncselekmények elkövetőit, de hasonlóképp örökre bevonják az enegdélyeket azoktól, akiket mentálisan instabilnak nyilvánítanak, és ezért pszichiátriai intézetekbe utalnak.

Amerikai sajátosság?

De mit mutatnak a statisztikák?

Az adatokban azért nehéz picit eligazodni, mert a szakértők között a mai napig vita tárgyát képezi, mi számít iskolai tömegmészárlásnak. Például, ha valaki nem öl meg senkit, de az eredeti célja az volt, ám nem sikerült kiviteleznie, akkor az vajon minek számít? A témáról nem egy nagy feldolgozást készítő amerikai napilap, a The Washington Post szerint az iskolai lövöldözés egy kimondottan „amerikai sajátosság”. Miközben ugyanis az 1999-es ámokfutás és a connecticuti Sandy Hook általános iskolában történt, a merénylővel együtt huszonnyolc halálos áldozattal járó 2012-es mészárlás között 31 hasonló eset volt az Egyesült Államokban, addig a világ többi részén összesen tizennégy ilyen esetet regisztráltak. „Az elmúlt húsz évben 193 iskolai lövöldözés történt az Egyesült Államokban, ezekben összesen 130 gyerek, oktató, iskolai dolgozó, vagy családtag halt meg, 254-en sérültek meg; összesen mintegy 36 szövetségi államban és Washingtonban volt ámokfutás, évente mintegy átlag tíz (a „legjobb évben, 2002-ben öt, a „legrosszabban”, 2014-ben tizenöt); ezekben az incidensekben pedig összesen 187 ezer iskolás volt kitéve annak a veszélynek, hogy megölik” – olvashatjuk a The Washington Post tavalyi összegzőjében.

Barack Obama és közvetlen stábja egyperces néma csenddel emlékezik meg a Sandy Hook általános iskolánál történt mészárlás 27 áldozatára a Fehér Ház ovális irodájában 2012. december 21-én. Obama hiába fogadkozott többször is, érdemben nem tudott szigorítani a fegyverviselési szabályokon, még ha a sajtó nem egyszer a leginkább „lőfegyver-ellenes” elnökként aposztrofálta (Fotó: Executive Office of the President of the United States)
Barack Obama és közvetlen stábja egyperces néma csenddel emlékezik meg a Sandy Hook általános iskolánál történt mészárlás 27 áldozatára a Fehér Ház ovális irodájában 2012. december 21-én. Obama hiába fogadkozott többször is, érdemben nem tudott szigorítani a fegyverviselési szabályokon, még ha a sajtó nem egyszer a leginkább „lőfegyver-ellenes” elnökként aposztrofálta (Fotó: Executive Office of the President of the United States)

Mielőtt azonban belemegyünk, érdemes megnézni, a gyilkossági statisztikákat, illetve, hogy azon belül mekkora hányadát teszik ki a tömegmészárlások. Már Moore is az egy évben elkövetett gyilkosságok számával sokkolta nézőit A kóla, puska, sültkrumpliban. A legfrissebb statisztikák szerint az Egyesült Államokban 2017-ben 17 284 gyilkosság történt, amelyek közül 11 ezret követtek el lőfegyverekkel. A szám valóban sokkolóan magas, mondjuk, szemben a magyarországi adattal, amely az ENSZ szerint 2015-ben 202, míg 2016-ban 188 volt.

Az abszolút számok azonban önmagukban az elrettentésen kívül nagyon sok mindenre nem jók. Ugyanis a valós trendekről a százezer főre levetített arányok adhatnak képet. A fent említett adatokkal számolva pedig azt látjuk, hogy ez az arány Amerikában 5,35, míg Magyarországon 2,02 és 1,9 között mozog. Ha tehát Magyarország lenne az Egyesült Államok, akkor az évi olyan 520 gyilkosságot jelentene. Ennyi sose volt nálunk, a statisztikák szerint az egyik „legvéresebb” évünkben, a Horn-kormány első évében, 1994-ben valamivel 300 fölött alakult ez a szám. Az amerikai adat sem annyira brutális, Oroszországban három éve ennek a duplája volt, 15 561 gyilkosság, azaz százezer főre levetítve 10,82.

A legrosszabb helyzetben egyébként Közép- és Dél-Amerika van, a legdurvább hely Honduras, ahol ez az érték 82,84 (5257 gyilkosság). A népesebb országok közül Kínában 0,62 (8634 gyilkosság), Indiában 3,22 (42 678), Brazíliában pedig 29,53 (61 283) volt a mutató 2016-ban.

Ha Európát nézzük, a magyar adat nem a legdurvább, viszont még így is a mezőny elejére helyez minket. A statisztikák szerint a legrosszabb hely a Baltikum, az 5,25-ös litván mutató (153 gyilkosság) nagyjából amerikai szinten van. A letteknél 3,36 (67), az észteknél 3,19 (42), míg Montenegróban 4,46 (28) a számadat. A 11,5 milliós Belgium nagyjából magyar szinten van 1,95 (220), de például az osztrákoknál az egyet se éri el százezer főre, 0,66 (57), de a németeknél is 1,18 (963), a spanyoloknál 0,63 (294), az olaszoknál 0,67 (400) volt, de a Balkánon sincs nagy durvulás Montenegrón és Albánián – 2,7 (79) – kívül.

Visszatérve az Egyesült Államokra, a The Washington Post másik, általánosságban az amerikai mészárlásokra vonatkozó statisztikáját is érdemes megnézni. Definíciójuk szerint olyan eseteket vettek górcső alá, amelyekben legalább négy fő vesztette életét. Ezek szerint a University of Texas területén 1966. augusztus elsején elkövetett ámokfutás óta – ahol egy diák az óratoronyból egy távcsöves puskával végzett 16 társával, mielőtt a rendőrök lelőtték volna őt – összesen 162 olyan lövöldözés történt Amerikában, ahol legalább négyen meghaltak. Ezekben a nem csak iskolai területen, hanem munkahelyeken, irodákban, boltokban, kocsmákban, vagy épp katonai támaszpontokon elkövetett tragédiákban összesen 1153 fő vesztette életét, közülük 189 gyerek és tinédzser. (Összehasonlításképp: 2000-től, napjainkig, leszámítva a mintegy háromezer halálos áldozatot szedő 2001. szeptember 11-i támadásokat, húsz év alatt 208 amerikai halt meg olyan esemény következtében, amelyet terrorista támadásnak minősítettek.)

Az áldozatok emlékfala a Columbine középiskolában (Fotó: David Keyzer/Flickr)
Az áldozatok emlékfala a Columbine középiskolában (Fotó: David Keyzer/Flickr)

A rémtetteket 309 különféle lőfegyverrel követték el, közülük 171-re az aktuális törvényi előírásoknak megfelelően tettek szert az elkövetők, és mindössze 59 olyan volt, amihez bizonyítottan illegálisan jutottak hozzá. A 166 elkövető közül egyébként 93 fő vagy már a lövöldözés közben, vagy a helyszín közelében halt meg, vagy lett öngyilkos. Túlnyomó többségük 20 és 49 év közötti volt, és közülük mindössze három volt nő.

Ha az időtérképen nézzük, az Egyesült Államokban Columbine után elszaporodtak a hasonló ámokfutások, különösen a mostani évtized volt véres ebből a szempontból.

„Válaszok helyett csak tápláljuk a közvélemény éhségét az őrületre”

Nem mehetünk el közben a média és a tömegtájékoztatás szerepe, felelőssége mellett sem. A sokkolás, a szenzációhajhászás a digitális kor előrehaladtával egyértelműen egyre erőteljesebb. Mondják, egyre magasabb a közönség ingerküszöbe, miközben csökkenő gyilkossági ráták mellett is nő az egyén fenyegetettség érzése, ha például a korábban elenyésző számú gyilkosság után a digitális tömegmédia korában minden egyes emberölést bemutatnak, feldolgozzák és tálalják.

Amerika messze nem felülreprezentált

A tömegmédia hipnózisa, hogy Amerika a tömegmészárlások hazája. S ugyan a statisztikák szerint tényleg messze ott történik a legtöbb iskolai lövöldözés, ha az áldozatok egy támadásra eső abszolút számait nézzük, az első tíz legvéresebb ámokfutás között mindössze két amerikai esetet találunk, azok közül ráadásul az egyik, a lassan száz éve, 1927-ben történt michigani Bath iskolai mészárlás a „lista” hetedik helyén áll a maga 44 áldozatával.

Minden idők legdurvábbja, a 2004. szeptember elseji beszláni vérengés az Oroszországhoz tartozó Észak-Oszétiában történt; a csecsen és ingus szeparatisták ott 334 emberrel végeztek. Majd egy 2000-es indonéziai (165-191 halott) és egy 1990-es srí lankai eset (Eastern University – 158 halott) követi. A tízes listán a kilencedik a 2007-es Virginiai állami egyetemen lezajlott ámokfutás 32 áldozattal.

Hiába jön elő minden évben április 20-a táján a fegyvertartás szigorításának kérdése, hiba tartanak megannyi felvonulást, demonstrációt, tüntetést ezzel kapcsolatban, akár olyan diákok is, akik már a columbine-i mészárlást követően születtek, nem sok minden változik, mert mintha nem is sok minden változhatna, illetve, ahogy a húsz évvel ezelőtti mészárlás helyszínéről személyesen tudósító Dave Cullen nemrég a brit The Guardianben írta: „az újságírók a mai napig azt kérdezgetik tőlem, mit tanulhattunk volna, mint tanulhatunk az esetből, és erre én csípőből mást nem is felelhetek, mint azt, mondjuk el az igazságot, mert a mai napig nem sikerült minden mítoszt és fikciót eloszlatnunk, amit akkor elültettünk a közvéleményben.”

„Ami elég, az elég!” – transzparens egy iskolai fegyveres erőszak elleni, a fegyvertatás szigorítását követelő demonstráción Washingtonban 2018. március 14-én.
„Ami elég, az elég!” – transzparens egy iskolai fegyveres erőszak elleni, a fegyvertatás szigorítását követelő demonstráción Washingtonban a Capitolium épülete előtt 2018. március 14-én.

Cullen cikke egy fájdalmas vallomással ér fel, szavai tényleg katartikus hatásúak, egyúttal rávilágítanak arra, milyen vonásai vannak a mai digitális társadalomnak, a közvélemény formálásának. „Húsz évvel később még mindig a sztoriban vagyok, s nem azért, ami ott történt, hanem azért, ahogy arra a média reagált. Teljesen rosszul csináltuk. Abszurd módon. Sokkoltak és elrettentettek a történtek, ám miközben elkeseredetten kerestük a válaszokat, nem csináltunk mást csak tápláltuk a közvélemény éhségét az őrületre, és válaszokat se találtunk. Totális csőd” – vall az 1999-es mészárlásról az újságíró.

Szerinte a motivációk, az okok is sok esetben félreértődnek. „Az amerikai titkosszolgálat egyik kimerítő tanulmánya kimutatta, hogy az iskolai lövöldözők túlnyomó hányada kétségbeesett, zavarodott, depressziós és levert volt a tettét megelőző időszakban, miközben mindez komoly öngyilkossági hajlammal párosult. Sokuk úgy érezte, elveszett, hibázott, és úgy tűnt, elkeseredettségét ilyen erőszakos módon volt képes csak kiadni, kiüvölteni magából. Nagyon ritka az, hogy az ilyen elkövető célzottan támadja meg azokat, akiket megöl, az áldozatok csak járulékos költségei egy kifelé impozánsnak tűnő, azt sugallni akaró hullaszámolásnak. Ezért ezt én csak látványgyilkosságnak hívom, mert csak a köznek játszanak – és a sajtó nélkül nem lenne színpadjuk. Nem lenne hangjuk, a média az, amely teret enged nekik.”

Ne mondd ki a gyilkos nevét! | Magyar Hang

Mit lehet hát tenni? Nincs recepet, ám, ahogy Cullen írja, az hatásos lehet, ha az áldozatok tetteikkel, hangjukkal megpróbálják elnémítani az elkövetőket. Ahogy történt ez a tizenhét halálos áldozatot szedő tavaly február 14-i parklandi Stoneman Douglas középiskolai mészárlás után. Ahol a gyerekek egységesen, és határozottan léptek fel, s érdekes módon, ennek a fellépésnek, összefogásnak az lett a vége, hogy a témával foglalkozó újságíró se igen tudta felidézni a támadó pontos nevét, amikor Cullen anyagot gyűjtött az esetről szóló könyvéhez.

„A megoldás egyszerűnek tűnik, valami még elementárisabb erejű dolgot kell tenni, hogy elhomályosítsuk a gyilkosokat.” Jó lenne, ha működne.

HIRDETÉS

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi néhány száz forint is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük!

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:
HIRDETÉS
Balogh Roland
Balogh Roland
1980-ban született újságíró, a Magyar Hang alapító munkatársa, valamint a magyar zenekarokkal foglalkozó Ígéretes titánok blog alapító főszerkesztője. Korábban, 2008-tól tíz éven át a megszűnéséig a Magyar Nemzet újságírója, szerkesztője, nyolc évig a külpolitikai-, majd a kultúra rovat munkatársa. Érdeklődési témakörei: régészet, Kelet-Európa történelme, kiberbiztonság, csúcstechnológiai trendek és underground zene.

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

HIRDETÉS

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

27,870lájkolóTetszik
2,409követőKövetés
16,760feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

Elhallgatások és hazugságok – Magyar Hang-ajánló

Thuróczy Szabolcs-interjú. Lelepleződik „Tiborc”, a szalagmunkás riporter. Vannak anyák, akik maguk is árulják a drogot. Keresse a friss Magyar Hangot!
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kiemelt cikkek