Izzik a levegő Irán körül

Ha Irán harcolni akar, akkor Iránnak hivatalosan vége lesz! – így fenyegetőzött Donald Trump amerikai elnök vasárnap, miután rakéta csapódott be a bagdadi amerikai nagykövetség épülete mellett. Egy iraki katonai szóvivő ugyanis kijelentette: a rakétát nagy valószínűséggel Bagdad keleti részén lőtték ki, ahol jobbára az Irán által támogatott síita milíciák otthona van. Hogy Iránnak mindehhez mennyi köze volt, az egyelőre kérdéses, mindenesetre Teherán mindig is ügyelt arra, hogy még véletlenül se legyen bizonyíték arra, hogy az utasítására követtek volna el támadást amerikai célpontok ellen. Mégis, ma már egy ilyen incidens is elegendő ahhoz, hogy a világ legerősebb katonai hatalma egy közel-keleti nemzet eltörlésével fenyegetőzzön. De hová vezethet ez a retorikai párbaj?

Mint ismert, az Egyesült Államok múlt év májusában hátrált ki a 2015-ben megkötött atomegyezményből, majd újra életbe léptette az Iránnal szembeni büntetőintézkedéseket. Habár ezután Irán kérdése kis időre lekerült a washingtoni külügy napirendjéről, az elmúlt hetekben újra felerősödött a feszültség. A hónap elején az amerikaiak egy repülőgép-anyahajót és bombázókat vezényeltek a Perzsa-öböl térségébe, arra hivatkozva, hogy így akarják elhárítani Irán, illetve a közel-keleti ország támogatását élvező csoportok felől érkező fenyegetéseket.

Majd következtek a fenyegetőzések: Mike Pompeo amerikai külügyminiszter azt mondta, hogy az amerikai csapat-átcsoportosítás éppúgy szolgálja az elrettentést, mint a válaszcsapás lehetőségét. John Bolton amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó erre még rátett egy lapáttal és arra figyelmeztette Iránt, hogy Washington megtorol bármiféle ellenséges cselekedetet. Csak növelte a feszültséget, hogy időközben Pompeo előre be nem jelentett látogatásra utazott az iraki fővárosba, ami után az Egyesült Államok hazarendelte nem létfontosságú munkát végző diplomatáit Irakból. Ezért sokan már egy készülő háborút vizionáltak, ami bizonyosan nem állna meg Irán határainál, hanem az egész régiót lángokba borítaná.

Szerencsére azonban ettől még nagyon távol vagyunk. Habár elsőre úgy látszik, hogy az iráni-amerikai konfliktus középpontjában a nukleáris kérdés áll, valójában az amerikaiak is pontosan tudják, hogy az iszlám köztársaság még nagyon messze van attól, hogy nukleáris fegyvere legyen. Ismert: az iráni atomalku értelmében az urán dúsításának felső határa 15 éven át 3,67 százalék lehet, az atombomba előállításához viszont 90 százalékosra dúsított uránra lenne szükség (Iránnak korábban legfeljebb 20 százalékosra dúsított uránja volt). Sokkal jobban zavarja viszont Washingtont az, hogy Irán egyre befolyásosabb szereplő a Közel-Keleten – és ennek csak egy eleme, hogy a Teherán által támogatott damaszkuszi kormány győzelemre áll Szíriában.

Mindezzel egyidejűleg különösen fontos, hogy valamennyi szereplő tisztában van azzal, hogy milyen katonai következményekkel járhatna egy lehetséges háború. Ez pedig nem csak Washingtonra és Teheránra igaz, hanem Szaúd-Arábiára és Izraelre is. Irán ugyanis jóval nagyobb falat lenne Amerika számára, mint egykor Szaddám Husszein rezsimje. De az atomegyezményt aláíró többi országok – Kína, Oroszország, Nagy-Britannia, Franciaország és Németország – is inkább azon vannak, hogy maradjon életben az atomalku. Az Európai Unió is köztes álláspontra helyezkedett az amerikai-iráni viszály kérdésében: pragmatikus módon elvárja Teherántól, hogy tartsa be az atomalkuban lefektetett vállalásait, ezért az uniós országok továbbra is kereskednének az országgal.

De legalább ennyire fontos, hogy Irán már előre jelezte, hogy háború esetén azonnal lezárnák a Hormuzi-szorost, ahol egyébként a világszerte tengeren szállított kőolaj több mint egyharmada halad át. Ezért egy amerikai–iráni háború garantáltan recesszióba fordítaná az egész világgazdaságot, ez pedig senkinek sem érdeke. Mindez persze egyáltalán nem zárja ki a további kardcsörtetést – amiből az elkövetkező időszakban még bizonyosan sokat látunk majd.