Európa határvidékén megtűrt csempészet zajlik Marokkó és az afrikai spanyol enklávé, Melilla között. Észak-afrikai emberek – nők, öregek, férfiak, fiatalok – százkilós csomagokban cipelik át a határon az árut. Sokuknak ez az egyetlen megélhetési lehetősége.
Hatméteres kerítések választják el Marokkót az észak-afrikai spanyol enklávétól, Melillától. A marokkói oldalon szögesdróttal, kerítéssel, valamint földhányással és árkokkal vették körbe a határt, és pár száz méterenként őrbódék sorakoznak, a spanyol oldalon pedig továbbra is ott a hármas határkerítés. Nincs könnyű dolga azoknak a marokkóiaknak és szubszaharai afrikaiaknak, akik a kerítés átugrásával próbálnak bejutni az Európai Unió területére. Máig vannak olyanok, akik a veszélyes tengeri út helyett ezzel a módszerrel próbálkoznak. 2018-ban a két spanyol autonóm város, Melilla és Ceuta kerítésein összesen hétezren szöktek át.
A melillai kerítés környéke mindkét oldalon kihaltnak tűnik, de a szigorú ellenőrzés dacára a határátkelőkön óriási a forgalom. Naponta több ezren lépik át a határt Marokkóból Melillába, majd vissza. Többnyire marokkóiak, akik a határ menti városban, Nadorban és környékén laknak. Ez a feltétele annak, hogy kora hajnalban a határőrök vízum nélkül átengedjék őket Spanyolország területére. Sokan a határon töltik az éjszakát, hogy időben ott legyenek a határnyitáskor. Nők, férfiak, fiatalok, öregek, még rokkantak is. Üres kézzel érkeznek a spanyol városba, de visszafelé már megrakodva gyalogolnak. Batyukat és hatalmas, kocka alakú csomagokat visznek. Vékony műanyag szalagokból készül hozzájuk heveder, amely belevág a cipekedők vállába.
A Barrio Chino gyalogos határátkelőnél vámmentesen vihetnek át Marokkóba annyi árut, amennyit a hátukon elbírnak. Aki otthon nem saját maga ad túl a spanyol árun, hanem marokkói kereskedők megbízásából cipekedik, egy csomag elszállításáért általában 5 eurót (kb. 1600 forintot) kap.
Az árukat Melillában a határátkelőtől fél-egy óra járásra, egy raktárépületnél vásárolják, és ott is csomagolják össze. Többnyire fiatal férfiak és idősebb asszonyok nyüzsögnek a kis téren, a legtöbbeknek már kész a csomagja. Akinek van rá pénze, külön busszal indulhat a határhoz, a többiek gyalogolnak. A vonulást két spanyol rendőr felügyeli.
Egy idősebb férfi hatalmas kockát cipel a hátán, a jobb kezén pedig óvatosan vezet
egy hozzá hasonló korú, vak embert. A vak férfi is jókora csomag alatt görnyed. Egy huszonéves fiú felajánlja, hogy megpróbálhatjuk megemelni a csomagját. Segít is, de az európai újságírók közül szinte senki nem tud talpra állni ekkora súllyal a hátán.
Egy csomag akár száz kiló is lehet. Kérdezzük, mi van benne, azt válaszolja: használt ingek és cipők, de az iszonyú súly elgondolkodtatja az embert, nincs-e esetleg más is a ruha meg a cipő között, mondjuk, alkoholos üvegek. – Ez illegális lenne, de azért előfordul, hogy megpróbálkoznak vele – árulja el a néha „atipikus kereskedelemként”, néha egyszerűen megtűrt csempészetként emlegetett üzletet jól ismerő, melillai Cristina, akinek csak a keresztnevét közölhetjük. Azt meséli: harmincas évei közepén járó férje ebbe az üzletbe nőtt bele, tizenkét éves korától vett részt benne. Ők melillaiak, de akkoriban még spanyolok is vittek át árut Marokkóba, autóval. Ez ma már tilos, csak gyalogosok űzhetik a kereskedelmet, akik kizárólag marokkóiak. Szerinte előfordul az is, hogy migrációra próbálják használni ezt az útvonalat. Drogcsempészetről is kérdezzük, hiszen Melilla és a másik észak-afrikai spanyol város, Ceuta is az Észak-Afrikából Európa felé irányuló drogkereskedelem útvonalára esik, de Cristina ilyesmiről nem tud.
A határon rengetegféle árut látunk, édességet, üdítőt, tésztaféléket, de kozmetikumot, vécépapírt is. És sok használt ruhát. Marokkóban Cristina elmondása szerint nincsenek használtruha-üzletek, mert nem válnak meg a jó állapotú ruháktól: ezeket a családban vagy ismerősök között adják tovább. Emiatt van óriási keletje a nyugat-európai használt ruháknak, a rossz állapotúaknak is. Európában már senki sem adna értük pénzt, de Marokkóban olcsón el tudják még adni őket szegényebb vásárlóknak.
Van, aki már képtelen a cipekedésre, másra viszont még alkalmas: egy idős marokkói asszony, aki a határátkelő közelében, a spanyol oldalon egy fa alatt pihent meg, úgy pótolja nem létező marokkói nyugdíját, hogy nejlonzacskókat csempész át a ruhája alatt a határon. Ez tényleg illegális, hiszen Marokkóban betiltották a nejlonzacskók használatát, igény viszont továbbra is van rá. Cristina elmondta azt is, jellemző, hogy az áruszállítás az egyedülálló nők „üzlete” – ez azon kevés munkák egyike, amellyel pénzt tudnak keresni, még ha nem is veszélytelen: hajnalonta a marokkói oldalon tiporja egymást az áruért igyekvő tömeg, időről időre vannak halálos áldozatai a tülekedésnek, 2017-ben két nőt tapostak agyon.
Arról eltérő becslések vannak, hogy hány embernek biztosít megélhetést közvetve és közvetlenül ez a fajta kereskedelem, és mekkora összeget tesz ki. Spanyol szakértők korábbi becslései többnyire évi 300 és 600 millió euró közé saccolják az értékét, és közvetlenül 45 ezer ember megélhetését tulajdonítják az atipikus kereskedelemnek,
ami a spanyol enklávé számára is jelentős hasznot jelent.
Nemcsak a csempészkereskedelemből élő marokkóiak egy része, hanem a határt biztosító spanyol rendőri szerv, a Guardia Civil sem örül annak, ha fotók készülnek a határkerítésnél. Egy idő után összeszedik ellenőrzésre az útleveleket, és végleg megtiltják a fotózást. Alig van alkalmunk egy lopott képkockára a határátkelőnél, ahol dél körül több száz méteres sor kígyózik. A határátkelőhöz vezető utat kétoldalt kerítéssel vették körül, amely leér a város széléig, és tömve van várakozókkal, akikre a marokkói oldalon több kilométeres gyaloglás vár. Görnyedt hátukon sok ezer kilónyi áru indul Marokkóba.
A határátkelőnél nem autó meg busz szerepel az eligazítótáblákon, hanem egy sárga alapra rajzolt fekete figura, aki egy hatalmas zsákot cipel a hátán.
A szerző köszöni a Minority Rights Group, az Európai Unió és a Visegrádi Alap támogatását. A cikk a Minority Rights Group által szervezett tanulmányúton készült, az út költségét a Minority Rights Group állta, a programra az Európai Unió és a Visegrádi Alap biztosított forrást.
A cikk eredetileg a nyomtatott Magyar Hang II. évfolyamának 39. számában jelent meg.
