A terroristaszervezetekhez soroltatná a hírhedt Azov önkéntes zászlóaljat az amerikai demokrata képviselők egy része. Miért lettek Washington szemében a „nemzeti hősök” hirtelen neonácik? Miért mondják az egyébként oroszfóbiás demokraták most a tényleg náci stílusú Azovról ugyanazt, mint a Kreml? Elege lenne a Nyugatnak Ukrajnából? Vagy csak megint amerikai belpolitikai csatákat vívnak ukrán földön?
Az Azov története 2014 áprilisáig nyúlik vissza, amikor is Arszen Avakov belügyminiszter civil alapokon szerveződő belügyi egységek felállításáról döntött. Ekkor összevonták az úgynevezett Avtomajdan aktivistáit és a szélsőségesen nacionalista Ihor Moszijcsuk „fekete embereit”. Az egységet eleinte a dnyepropetrovszki adminisztráció fejeként Ihor Kolomojszkij finanszírozta egészen addig, amíg elege nem lett Moszijcsuk náci stílusú kijelentéseiből. Végül Moszijcsuknak mennie kellett, így ismét csorogni kezdett a pénz az önkéntes zászlóaljhoz. Mára a szervezet betagozódott a Nemzeti Gárdába, és az állami költségvetésből tartják fenn. S bár az ukrán társadalom döntő többsége békét akar, a legnehezebb időkben a kelet-ukrajnai frontot tartó nacionalista szabadcsapatok komoly tekintélyt vívtak ki maguknak a lakosság körében.
Tisztában van ezzel Volodimir Zelenszkij is, aki elfogadta ugyan a Donbassz konszolidációjának alapjául az úgynevezett Steinmeier-formulát, ám azonnal visszakozott, miután a nemzeti radikálisok Moszkva előtti kapitulációval vádolták meg. Az ukrán elnök tisztában van azzal, hogy a szélsőséges csoportoknak csak addig van tekintélyük, amíg fennáll a háborús helyzet, és ő csak előre menekülhet. Ezek az alakulatok azonban mindent megtesznek a rendezés akadályozása érdekében, így nemcsak új Majdannal fenyegetőznek, de a kelet-ukrajnai fronton Zolotoje és Petrovszkoje körzetében megjelenve megtorpedózták a csapatszétválasztást is. Zelenszkij erre válaszul meglátogatta a szélsőséges nacionalista egységeket a fronton, és keményen kikelve ellenük kivonulásra szólította fel őket.
E hangos kisebbség egyelőre blokkolja az elnök törekvéseit, ezt látva felsorakozik melléjük Petro Porosenko ellenzéki pártja, de köztörvényes fellépéseik felett szemet hunynak a rendőrök és a bíróságok is. Nagy lábon élnek, üzletemberektől szednek védelmi pénzeket. Egy részüket szárnyai alá vette a már említett Avakov, másokat pedig felszívták a titkosszolgálatok. Egy szó mint száz, ezeknek a háborúban edződött fegyvereseknek egyáltalán nem Zelenszkij parancsol.
De miért szúrja mindez hirtelen az amerikai demokrata képviselők szemét? Egy biztos, nem azért, mert aggódnak Ukrajna belső stabilitásáért. Ráadásul ezeket a szélsőséges nacionalistákat mind az Obama-, mind pedig a Trump-adminisztráció jól használta geopolitikai játszmáiban, s egyáltalán nem zavarta őket a náci szimbolika. Persze logikus lenne a szélsőségesekkel szembeni fellépés, hiszen egyre többeknek kezd elege lenni az ukrán konfliktusból, ám ez főleg Európára, és nem Amerikára igaz. S ha már az Egyesült Államokról beszélünk, akkor legkevésbé a demokratáknak lehet okuk a tiltakozásra, akik a republikánusokkal egyetértésben fegyverzik fel az ukrán hadsereget.
De miért is fordult akkor 40 képviselő Mike Pompeo külügyminiszterhez? Alighanem e lépés mögött is az egyre vadabbul dúló előkampányt kell látni. A demokraták ezzel is megpróbálják aláásni Donald Trump hatalmát. Gyűjtik az elnök Ukrajnához kapcsolódó „bűneit”. Most éppen azt teszik bele ebbe a csokorba, hogy Izrael nagy barátjaként elnézi Ukrajnában még a neonácikat is. Ne lepődjünk meg ezen, hiszen egy ideje már Ukrajna is az amerikai belpolitikai összecsapások terepévé vált.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/44. számában jelent meg október 31-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/44. számban? Itt megnézheti!
