Akik le akarták lőni Ceausescut

1983 szeptemberében rendőrök ezrei és a hírhedt Securitate emberei keresték tizenkét napig azt a három munkást Giurgiuból, aki – kolozsvári értelmiségiek irányításával – le akarta lőni a román diktátort. Nem hallott a történetről? Nem véletlenül, Romániában is csak a legutóbbi időben került be az újságokba az eset, amelynek megdöbbentő részlete, hogy az első körben halálra ítélt férfiaknak a rendszerváltás után is még hosszú éveket kellett börtönben ülniük, amíg kiszabadultak.

Viorel Roventu teherautósofőr, Petrica Nastase és Nicolae Stanciu pedig egyszerű munkások voltak az ország déli részén, Giurgiu megyében. 1983 szeptember 8-án éjszaka Slatinán elloptak egy autót, amellyel az Olt megyei Osica de Sus nevű faluba mentek – azért oda, mert a településen volt vasútállomás is, így könnyebb volt elhagyni. Hajnali fél ötkor látták, hogy a helyi rendőrőrs ügyeletese elment a vonattal, így hátulról bemásztak az épület udvarára, feltörték az ajtót, majd a fegyvereket tartalmazó szekrényt is, és elvittek két AKM gépkarabélyt, nyolc tárat és ötszáz töltényt. Vihettek volna többet is, de azt akarták, hogy a hatóságok azt gondolják, csak ketten vannak. A lopott autóval mentek tovább, de nem túl messze – a járművet a Dunába lökték, majd hazamentek a falujukba.

Mivel Ceauescut kilenc nappal később egy közeli téeszbe várták munkalátogatásra, a terv az volt, hogy a falu előtti kettős kanyarban kénytelen lassítani az őt szállító autó, és miután lelövik a diktátort, Roventu Jawa motorbiciklijével elmenekülnek a helyszínről.

A fegyverlopás természetesen hamar kiderült, és a Securitate hatalmas erőket mozgatott meg, hogy kiderítse, ki volt az elkövető és mi a célja a gépkarabélyokkal. Különösen motiválta őket, hogy a lopás a diktátor megyéjében történt, alig 52 kilométerre a szülőfalujától, Scornicestitől. Sejthették a célt, mert elterjesztették a pletykát: a munkalátogatás programja változott, Gostinu helyett a Ialomita megyei Fetestiben lesz. Ezt a hír eljutott a merényletet tervezőkhöz is, akik Teleorman megyében elloptak egy újabb autót, hogy eljussanak vele az új helyszínre. Pechjük volt, egy rendőr meg akarta állítani őket Calarasi bejáratánál. Nem álltak meg, így elkezdődött a hajsza utánuk.

A három férfi a szétválás mellett döntött – Stanciu felült egy Bukarestből Konstancára tartó vonatra, a másik kettő lopott két biciklit egy faluban, és azzal ment tovább a mezőkön át. A Duna egyik ága mellett észrevették őket pihenés közben, és a helyi rendőrfőnök egy beosztottjával, valamint öt, botokkal felfegyverzett helyi lakossal felszólította őket, hogy igazolják magukat. Dulakodni kezdtek, elvették a rendőrfőnök pisztolyát, hozzákötözték egy fához, miközben mindenki más elszaladt – ebből is látható, mennyire elszántak voltak és milyen fizikai adottságokkal rendelkeztek.

Később csónakot, majd lovakat loptak, miközben az ország azon részén katonák, rendőrök és titkosszolgálati dolgozók tömegei keresték őket. Egyszer rájuk is lőttek, de ők nem lőttek vissza, inkább elszaladtak. „Könnyen lelőhettük volna őket egy sorozattal, de nem azért loptuk a fegyvereket, hogy elpazaroljuk a golyókat” – nyilatkozták később.

Hiába keresték őket, nem találták – a két férfi beásta magát a fű alá egy kukoricás mellett, végighallgatva, hogy teherautószám érkeznek katonák a keresésükre, és helikopterekről is figyelik a környéket. Éjjel könnyen el tudtak sétálni – a katonákat elkerülték, látták a sötétben parázsló cigarettavégeket. Volt, hogy egy juhnyáj állatai közé bújva jutottak át nyílt terepen, aztán egy csónakot elkötve átkeltek a Dunán is. Önbizalmukat jól jelzi, hogy el akartak lopni egy páncélozott járművet egy rendőrőrs udvaráról, de az nem indult be, ezért csak egy személyautót kötöttek el, amivel a tengerparti Ovidiu településre mentek, ahol elrejtették a fegyvereket. Amikor a hatóságok megtalálták az elhagyott autót, a környék minden négyzetcentiméterét átkutatták utánuk, de hiába.

Napokig hiába keresték őket – előfordult olyan eset is, amikor a hatóságok megállították az autóbuszt, amelyiken egyikük utazott, de mivel nagy meleg volt, az emberek leszálltak az ellenőrzés idejére, így az üldözött személy el tudott tűnni a kavarodásban. Az volt a tervük, hogy lopnak egy motorcsónakot, és a Fekete-tengeren átkelve átmennek Törökországba. A partot viszont nagyon őrizték, ezért visszaindultak a szárazföld irányába.

Szeptember 29-én Konstanca határában belefutottak egy kutyás járőrcsapatba. El akartak szaladni, de rájuk lőttek, egy golyó könnyebben megsebesítette Roventut. Ő arra biztatta a társát, hogy mentse magát, így utóbbit csak egy nappal később fogták el. Harmadik társukat már korábban elkapták.

Az ügyet annyira fontosnak tartotta a román hatalom, hogy az első kihallgatáson jelen volt George Homostean belügyminiszter és Tudor Postelnicu, a Securitate vezetője. Bármennyit verték és kínozták őket, azt mondták, ők hárman tervelték ki az egészet. Pedig ez nem volt igaz: a merénylet értelmi szerzője egy értelmiségi csoport volt az antikommunista Raul Volcinschi kolozsvári egyetemi tanár vezetésével. Ő már 1956-ban megjárta a kommunisták börtöneit, mert arra biztatta a diákjait, hogy fejezzék ki szolidaritásukat a magyar forradalommal. A professzor mellett az ellenálló értelmiségi csoport tagja volt Tudor Bugnariu, Kolozsvár első polgármestere a második világháború után, valamint Mircea Stoica, a jogi kar dékánja. Mindannyian úgy gondolták, hogy az ország megmentésének egyetlen útja a merénylet Ceausescu ellen.

Bár azok senkit nem bántottak, a három elkövetőt halálra ítélték, a döntést később életfogytiglanra változtattak. Érdekesség, hogy a tárgyaláson (felsőbb utasításra) Ceausescu neve el sem hangozhatott – végig úgy kezelték az ügyet, mintha a külföldre való szökéshez lopták volna a fegyvereket. Hiába gondoljuk, hogy az 1989-es romániai forradalom után azonnal szabadlábra kerültek – erre csak 1999. március 15-én került sor, amikor Emil Constantinescu elnöki kegyelemben részesítette az utolsó börtönben lévőt is, Viorel Roventut.

Nicolae Stanciu hamar meghalt a szabadlábra kerülése után, a többiek élnek. Roventu azóta is hiába küzd azért, hogy elismerjék antikommunista harcosnak, miközben az országban ezerszám élnek olyanok, akik érdem nélkül lettek „forradalmárok” az 1989- es események után, és élvezik az ezzel járó anyagi előnyöket.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/40. számában jelent meg október 4-én!

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/40. számban? Itt megnézheti!