A szeretett Gorbitól a rettegett Putyinig

A berlini fal leomlása szimbolikusan a Szovjetunió vereségét is jelentette a hidegháborúban, a „vörös birodalom” felbomlása után azonban a Nyugat látványosan felkarolta Oroszországot. Ebben a németek és az amerikaiak jártak az élen, és úgy tűnt, hogy Oroszország normális kapcsolatokat épít Európával. A kezdeti lelkesedés azonban jó másfél évtized alatt egyre inkább alábbhagyott, 2014 után pedig erőteljesen lehűltek az Európai Unió és Oroszország kapcsolatai. Hogyan jutott el a Nyugat Mihail Gorbacsov istenítésétől Vlagyimir Putyin démonizálásáig?

Az 1989-es eseményeket az oroszok ambivalensen élték meg. Egyrészről örültek a peresztrojkával megindult változásoknak, és e folyamat részeként kísérték figyelemmel a berlini fal leomlását, illetve a többi kelet-közép-európai rezsim bukását is. Abban reménykedtek, hogy a kommunista rendszer múlásával jobbra fordul a sorsuk, és a demokratikus átalakulással a szabadság mellett a jólét is beköszönt. Másrészt a szocialista tábor elszakadását, majd a birodalom szétesését vereségként élték meg, így aztán érthető, hogy a berlini fal leomlását is legfeljebb elfogadták, de nem ünnepelték. Sőt, mára a többség eljutott odáig, hogy Gorbacsovot nemcsak gyengekezű politikusnak, de a Nyugat bábjának, árulónak is tartja. A berlini fal leomlásának 30. évfordulóján pedig az jut sokak eszébe, hogy nemcsak Gorbacsov, hanem a Nyugat is elárulta Oroszországot. Mindenekelőtt azzal, hogy megszegve ígéretét, nem csak a közép-európai országokat integrálta a NATO-ba, az Észak-atlanti Szövetség egységei ma már az orosz határoknál állomásoznak.

Annál nagyobb becsben tartják Európa másik felén, legfőképp Németországban Gorbit, aki nemcsak elengedte a szatellitállamokat, és már 1986-tól megnyitotta a lehetőséget a kelet-közép-európai vezetőknek a rendszerváltás elindítására, de a Nyugat Szovjetunió „kifektetésére” irányuló terveit sem nagyon keresztezte. Nagy kérdés, lehetett volna-e okosabban megreformálni az omladozó rendszert, és megmenteni a birodalmat. Ennek megítélése a történészek dolga, de tény, hogy az otthon népszerűtlen Gorbacsov érdemeit a német egyesítésben és a közép- és kelet-európai rendszerváltás békés lefolyásában mindenki elismeri. Az oroszok pedig jobb híján azt bizonygatják, milyen gálánsan elengedték a közép-európai államokat, és bizony forradalomra nem Moszkvával, hanem saját kommunista vezetőikkel szemben volt szükség.

S valóban, a Szovjetunió belső gondjaiban elmerült Gorbacsov felismerte, hogy a Brezsnyev-doktrína halott, és váratlan helyen, Belgrádban 1988 márciusában nyilvánosan is felmondta. Saját későbbi bevallása szerint pedig ekkor már két éve annak előkészítésén dolgozott, hogy kivonja a csapatokat az NDK-ból. Erről véglegesen azonban a két ország csak 1990 őszén állapodott meg, a berlini fal megnyitásának első évfordulóján pedig már jószomszédi és barátsági együttműködési megállapodást is aláírtak. A céldátum 1994 vége volt, és az év augusztusára az 550 ezer katonából egy sem maradt Németországban. Legalábbis megszállóként. Helmut Kohl márkamilliárdokkal segítette a folyamatot, és mindent megtett annak érdekében is, hogy a nehéz helyzetben lévő Oroszország megőrizhesse stabilitását. Természetesen nem feledkezett el arról sem, hogy jó pozíciókat szerezzen a német biznisz számára. Németország a Szovjetunió, majd 1991-től Oroszország legnagyobb hitelezőjévé vált. A németek által finanszírozott külföldi hitelek mintegy fele Oroszországban volt.

Közben rendeződött Kalinyingrád hovatartozásának kérdése és a Volga menti németek Németországba települése is. A Szovjetunióból 1992 és 1996 között Németországba telepedett német vagy magát németnek valló személyek száma elérte az 1,7 milliót. Hasonló módon aktív volt ebben az időben Borisz Jelcin Oroszországában az Egyesült Államok is. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a szuverenitást figyelembe véve a kelleténél jobban is kezében tartotta a dolgokat. De említhetnénk azt is, hogy az Európai Unió is szoros kapcsolatokat alakított ki Oroszországgal, 1994-ben együttműködési megállapodást kötöttek, a 2000-es években pedig már az úgynevezett négy közös tér kialakításán dolgoztak a 2014-ig évente megrendezett csúcstalálkozókon.

Nem lepődhetünk meg azon, hogy a kezdeti lendületben egyes orosz körökben még az is megfogalmazódott, hogy Oroszország az Európai Unió tagja lesz. Valójában azonban a 90-es évek első harmadának végén megkezdődött a kozirjevi nyugatos külpolitika korrekciója. Moszkva érezte mindenekelőtt Amerika fojtogató ölelését, éppen ezért inkább az EU-hoz próbált közeledni. A délszláv háborúk és a NATO bővítése pedig végképp ráébresztette a Kremlt saját érdekei Nyugattól eltérő voltára. E fordulat betetőzése volt, hogy Jevgenyij Primakov a koszovói válság idején megfordította az óceán felett Washingtonba tartó gépét.

Vlagyimir Putyin elnökségének első pár évében az orosz külpolitika a 90-es évek fő vonulatát követve továbbra is alapvetően a Nyugat kegyeit kereste annak reményében, hogy Oroszországot Washington és Brüsszel egyenrangú partnerként ismeri el. Az Egyesült Államok az Európai Unió országaival az oldalán azonban továbbra is másodrendűnek tekintette Oroszországot. Blokkolták az új gázszállítási útvonalak, a Nabucco, majd a Déli Áramlat kiépítését, és az Északi Áramlathoz is így állnak, csakhogy ott a német érdekekbe ütköznek. Közben egymást érték Oroszország közvetlen szomszédságában az úgynevezett színes forradalmak, a NATO pedig már Ukrajna és Grúzia meghívását fontolgatta. Ezzel párhuzamosan a stabilizálódott, erősödő Oroszország mind nagyobb öntudatra ébredt, és megértette, hogy a Nyugat soha nem fogadja el egyenrangú partnerként. Legfeljebb, ha erőt mutat. A 2007- es híres müncheni beszédében Putyin ezért már keményen jelezte, hogy Moszkva megálljt parancsol ennek a nyomulásnak, s ha nem fogadták el partnernek, akkor majd megmutatja a másik arcát. S hogy nem a levegőbe beszélt, azt mutatta a grúz–orosz háború, majd az ukrán konfliktus.

Ezzel elérkeztünk a mához, a szembenállás Oroszország és Amerika között rendszerszintű, Európával pedig a problémák sokasága nem engedi a közeledést. Ez a helyzet – mint Emmanuel Macron kijelentései is mutatják – az utóbbi hónapokban kezdett változni, közben azonban Oroszország már erőteljesen Ázsia, elsősorban Kína felé fordult. Így aztán hiába szól a mentális és kulturális közelség, valamint a politikai és gazdasági érdekek tömkelege az eurázsiai térség e két pólusának közeledése mellett, Amerika idáig sikeresen útját állja ennek. S mivel a nyugati fősodor szemében a jó partner a gyenge Oroszország, addig nem is lehet szó áttörésről, amíg a washingtoni stratégák nem látják elég kedvezőnek erre a helyzetet. Az együttműködés fontosságának felismerését ugyan siettetheti Kína egyre nagyobb térnyerése, a nyugati politikai gondolkodás lényegében még mindig ott tart, ahol a berlini fal leomlása idején. Oroszországot mániákusan gyengíteni akarja, és amikor ez nem sikerül, akkor démonizálja. Ezért aztán a gyenge kezű Gorbit máig imádja, míg a térdre rogyott Oroszországot a globális játékokba bekapcsoló Putyint démonizálja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/46. számában jelent meg november 15-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/46. számban? Itt megnézheti!