A járvány árnyékában emlékeztek a 25 évvel ezelőtt történt srenbrenicai mészárlásra a kelet-boszniai városban történt népirtás áldozatainak nyughelyéül felállított Potocari emlékhelyen.
Huszonöt éve, 1995. július 11-én – az 1991-95-ös balkáni háborúk vége felé – Ratko Mladic tábornok boszniai szerb erői benyomultak a muzulmán lakosság menedékhelyének kijelölt Srebrenica városába és környékére, majd összesen 8731 főleg muszlim férfit és fiatal fiút végeztek ki brutálisan. Az egészben az volt a legmegdöbbentőbb, hogy az események jól dokumentáltak, hiszen a boszniai szerb hadsereg, illetve az elvileg demilitarizált övezetnek számító körzet vezetésével megbízott holland ENSZ-békefenntartók is kamerákkal rögzítették a történéseket.
Az összegyűjtött felvételekből a brit közszolgálati BBC által 1999-ben készített, Kiáltás a sírból (A Cry from the Grave) című dokumentumfilmben pedig olyan megdöbbentő dolgokat láthatunk, amelyekre talán legrosszabb álmainkban sem gondolnánk. A YouTube internetes videomegosztón is megtekinthető alkotásból kiderül, Srebrenica szerb ostroma alatt az ENSZ és a NATO minden kétséget kizárólag kudarcot vallott. A terület biztonságát és semlegességét őrző holland hadvezetés, illetve az atlanti szövetség központi főhadiszállása közti kommunikációs nézeteltérés, a katonai segítség, légi támogatás elmulasztása mind hozzájárultak Mladic és emberei magabiztos, pökhendi fellépéséhez.
Elképesztőek azok a képsorok, ahol a Srebrenicától három kilométerre, Potocariban állomásozó kéksapkások parancsnoka, Thom Karremens ezredes szemmel láthatólag remeg Mladic és főtisztjeivel történő tárgyalásai során, és nem is érti, nem érdekli, tulajdonképpen mi is történik körülötte. A szolgálatot teljesítő holland katonák pedig maguk mondják el, érzelmileg nem érintette meg őket az eseménysor, sőt nem is értették, mit keresnek abban a háborúban, amelyhez tulajdonképpen semmi közük sem volt. „A Srebrenica bevételekor a szerbek által elfogott harminc holland katonánk élete többet ért, mint harmincezer, a városban rekedt muszlimé” – visszhangzik az egyik holland katonai vezető hangja a dokumentumfilmben.
Az MTI tudósítása szerint a koronavírus-járvány rányomta a bélyegét az eredetileg nagyszabásúnak szánt 2020-as megemlékezésre. Mint írják, a korábbi évekhez képest jóval kevesebben vettek részt rajta. A szervezők ugyanis előzetesen arra kérték a polgárokat, hogy tartsák be a járványügyi előírásokat, és ne vegyenek részt nagy számban a megemlékezésen. Felhívták a figyelmet arra, hogy a Srebrenica melletti Potocariban létesített emlékparkot és temetőt bármely más napon felkereshetik, hogy leróják a kegyeletüket az áldozatok előtt. A járvány miatt az idén nem voltak szervezett utazások busszal Potocariba, és a külföldi vezetők is csak videóüzenettel rótták le kegyeletüket, külföldi delegációk és diplomatát sem voltak jelen.
– Ez egy döbbenetes emlékeztetője annak, milyen árat fizetünk azért, ha hátat fordítunk minden közös emberségünknek – jelentette ki a 25. évfordulón tartott videóbeszédében Bill Clinton, aki az események idején az Egyesült Államok elnöke volt. A BBC tudósítása szerint Károly herceg közben arról beszélt: „A nemzetközi közösség cserben hagyta azokat, akiket itt megöltek, de azokat is, akik valahogy túlélték, és természetesen azokat is, akik szeretteiket vesztették el e szörnyűségben.”
A megemlékezésen felszólalt a lemészároltak emlékét örző, illetve a kivégzettek és családtagjaiknak igazságot szolgáltatni kívánó Srebrenicai Anyák elnevezésű szövetség elnöke. „Azt üzenem a háborús bűnösöknek, azoknak, akik e népirtást elkövették: sose nyugszunk és mindenkit levadászunk. Valaki közülünk mindig ott lesz, hogy nyakon csípje (a még szabadon lévő elkövetőket). Ez nemcsak jogunk, hanem kötelességünk is” – jelentette ki szombaton Munira Subasic.
Ahogy szinte minden évben, idén is a megemlékezés keretében kilenc újonnan azonosított egykori áldozatot temettek el, és ezzel 6652-re nőtt a Potocari emlékhelyen eltemetett személyek száma.
A vérengzést, melyet a II. világháború óta Európában elkövetett legszörnyűbb mészárlásnak tartanak, a hágai Nemzetközi Törvényszék több, háborús bűnösök ellen folytatott perben népirtásnak minősítette. A fő felelősként megnevezett Ratko Mladic hadseregparancsnok és Radovan Karadzic akkori boszniai szerb elnök hosszú évekig bujkált, ám végül Szerbiában elfogták őket, és kiadták Hágának. Előbbit 40 év letöltendő börtönbüntetésre, utóbbit pedig életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélte a nemzetközi bírói testület. Mladic fellebbezett az ítélet ellen, fellebbviteli eljárását többször elhalasztották az elítélt egészségügyi állapotának romlása, később pedig a koronavírus-járvány miatt. Eredetileg még az idei évben ítéletet hirdettek volna, a járvány miatt azonban várhatóan erre csak jövőre kerül sor.
– A Srebrenicában történtekért a legtöbb ítéletet a boszniai bíróságok mondtak ki, 25 embert ítéltek el, míg Hágában 14 egykori szerb katonai vezetőt és politikust találtak bűnösnek, Szerbiában öt, Horvátországban pedig két ítélet született a srebrenicai mészárlás ügyében – emlékeztetett cikkében a távirati iroda. Az áldozatok felkutatása máig folyik, újabb és újabb tömegsírokat fedeznek fel, és a maradványokból DNS-vizsgálattal azonosítják a halottakat. A hivatalos szerb álláspont szerint szörnyű bűncselekmények történtek Srebrenicában, de a gyilkosságokat nem lehet népirtásnak minősíteni. Bosznia-Hercegovina többségében bosnyákok és horvátok lakta része, a Bosznia-hercegovinai Föderáció gyásznappá nyilvánította július 11-ét.
Ami a hollandok felelősségét illeti, a holland legfelsőbb bíróság tavaly július közepén helybenhagyta a két évvel ezelőtti bírósági döntést, amely kimondta: a holland ENSZ-békefenntartók súlyos mulasztást követtek el a tragédia idején. Az egy évvel ezelőtti ítéletet követően a holland kormány elismerte felelősségét, bár annak mértékét a legfelsőbb bíróság a korábbi 30-ról csak 10 százalékra csökkentette.
Hogyan jutottak el a mészárlásig?
Ahhoz, hogy megértsük a Balkán történetének eme sötét pillanatát, egészen a középkorig kell visszatekintenünk. Manapság olykor megfeledkezünk arról, hogy a térség etnikai térképét az akkor szuperhatalommá váló Oszmán Birodalom évszázadok alatt formálta a saját képére. A török 1357-ben lépett európai földre, a Dardanellák közepén fekvő Gallipoli (törökül Gelibolu) kikötőjének elfoglalása után pedig megkezdte a Balkán-félsziget szisztematikus meghódítását, hogy azután kénye-kedve szerint formálja át a régió korábban kialakult nemzetiségi arculatát. Ha fellapozzuk a korabeli krónikákat, látjuk, hogy az oszmán expanziót követően – főleg magyar segítséggel – a Balkán szinte valamennyi népe érdekeltté vált a törökök megfékezésében.
Az olyan nagy ütközetekben, mint Rigómező (1389), Nikápoly (1396), Várna (1444), Nándorfehérvár (1456), Vászló (1475), Kenyérmező (1479), Dubica (1513) és Mohács (1526), a térség valamennyi állama aktívan, egymással szövetséget kötve, mondhatni karöltve vett részt. A török háborúkban olyan, a korszak történelmét meghatározó hadvezérek irányították e szövetséges hadakat, mint Ozorai Pipó, Szkander bég, Hunyadi János, Kinizsi Pál, Corvin János vagy Beriszló Péter.
A roppant erőfeszítések ellenére a török jelenlét egyre hangsúlyosabb lett a régióban. A szultánok pedig muszlim hitre térítették a bosnyákokat és az albánokat, valamint megkezdték a meghódított területek etnikai átalakítását. Az Oszmán Birodalom ugyanis nem volt érdekelt abban, hogy a Balkánon élő népcsoportok homogén tömbben éljenek egymás mellett. Sőt a Magyar Királysággal elhúzódó háborúk során szisztematikus telepítési politikával teljesen átrajzolták a korábbi struktúrákat.
Ebben az időszakban alakult ki az a gyakorlat, hogy az egymás mellett fekvő falvak lakossága más-más nemzetiséghez tartozott. Ahogy ezért fordulhatott elő, hogy a török hódoltságba látogató korabeli nyugati utazók szinte csak szerb, bosnyák és albán lakossággal találkoztak olyan északi helyeken is, mint például Buda.
A hosszú háborúkat követően a XIX. század végével visszavonuló török seregek után egy igen meggyötört, kiszipolyozott és sokat szenvedett régió maradt, ahol a hatalmi vákuum hatására megkezdődött a marakodás. Ez jószerivel egészen a XX. század végéig fennállt, és ha az I. világháborút követően nem hozták volna létre a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot (később Jugoszlávia), akkor a srebrenicai népirtás minden bizonnyal akár korábban is bekövetkezhetett volna. A nagyhatalmi űrben, az Osztrák–Magyar Monarchia árnyékában éledező Szerbia több mint egy évszázadig harcolt foggal-körömmel azért, hogy a Balkán kikerülhetetlen hatalmi tényezője legyen.
A folyamat végét pedig az utolsó balkáni háborúk (1991–1995) jelzik, amelyekben a Slobodan Milosevic vezette ország – kegyetlen módszerekkel – megpróbálta megszüntetni az etnikai széttagoltságot. (Milosevic 2006-ban a tárgyalására várva hunyt el a hágai börtöncellájában. A volt szerb elnököt egyébként az 1998-99-es koszovói események miatt fogta perben a háborús bűncselekményeket vizsgáló nemzetközi törvényszék.)
