Az Európai Bíróság főtanácsnoka azt javasolja, hogy a testület utasítsa el a magyar és a lengyel kormány által beadott keresetet, amelyben a két ország a kiküldetésben lévő munkavállalók jogait megerősítő irányelv megsemmisítését kérték.
A vita ebben a kérdésben nagyon régóta folyik, és nem nélkülözi a politikai megnyilatkozásokat, illetve konfliktust idézett elő Kelet-Közép- és Nyugat-Európa között. A 2008-as gazdasági válságot követően indult el az a folyamat, amelyben nagy és gazdag tagállamok azt szerették volna elérni, hogy a náluk dolgozó külföldiek ugyanolyan feltételek mellett vállalhassanak munkát, mint a saját polgáraik. Vagyis ez azt jelenti, hogy a keletről érkező munkavállalókat is meg kell, hogy illessék a nyugaton szokásos járandóságok. A jogszabály-módosítás célja hivatalosan a munkavállalók számára magasabb szintű védelmet biztosítása – többek között – díjazásukat, valamint szociális és munkavégzéssel kapcsolatos jogaikat illetően. A keleti tagállamok ezt protekcionista intézkedésnek ítélték meg, amelynek az a célja, hogy megfossza munkavállalóikat a versenyelőnytől. A 2018-ban elfogadott jogszabályt módosító irányelv értelmében „a kiküldetésben lévő munkavállalók munkafeltételeinek e területein főszabály szerint a fogadó, tehát azon tagállamban alkalmazandó szabályokat kell tiszteletben tartaniuk, ahová a munkavállalókat kiküldték.” Sőt, amikor a munkavállalók 12 hónapot (vagy kivételesen 18 hónapot) meghaladó időtartamú kiküldetésben vannak, a módosító irányelv megköveteli, hogy tekintetükben gyakorlatilag ugyanazokat a munka- és foglalkoztatási feltételeket alkalmazzák, amelyeket a fogadó tagállam munkavállalói tekintetében kell alkalmazni.
Manuel Campos Sánchez-Bordona főtanácsnok szerint az uniós jogalkotó, amikor egy harmonizációs jogszabályt hirdet ki, nem fosztható meg attól a lehetőségétől, hogy ezt a jogszabályt a körülmények bármely változásához vagy az események bármely fejlődéséhez igazítsa, jelen esetben az egymást követő bővítésekhez, illetve a gazdasági válság utáni munkaerőpiaci helyzethez.
A főtanácsnok értelmezése szerint a módosító irányelv csak a fogadó állam és a származás szerinti állam hatályos munkajogi szabályozása alkalmazásának koordinációjára szorítkozik, és egyetlen esetben sem rögzíti a fizetendő munkabérek szintjét, mivel az a tagállamok hatáskörébe tartozik. Hasonlóképpen, a kiküldetésben lévő munkavállalók díjazásának egyes elemei továbbra is el fognak térni a helyi munkavállalók díjazásának elemeitől, ily módon nem fognak eltűnni az azon tényleges díjazások közötti különbségek, amelyeket a munkavállalók e két fajtája kap. Ugyanezen okból a főtanácsnok úgy ítéli meg, hogy nem fognak teljesen megszűnni az Unió alacsonyabb bérköltségű országai azon vállalkozásainak versenyelőnyei sem, amelyek magasabb bérköltségű tagállamokba küldenek ki munkavállalókat. Azt is kifejtette véleményében a főtanácsnok, hogy ezzel a szabályozással annyi történik, hogy a munkavállallás azoknak a munkavállalóknak a helyzetéhez igazodik, akiknek nagyobb a részvételük a fogadó állam munkaerőpiacán.
Az is olvasható a véleményben, hogy – szemben a magyar állásponttal – a módosító irányelv nem tartalmaz semmiféle olyan lényegi szabályozást, amely a munkavállalók kiküldetésére vonatkozna a közlekedési ágazatban, és azt csak akkor kell alkalmazni erre az ágazatra, amikor ezzel a céllal elfogadásra kerül majd egy arra vonatkozó jogszabály.
A főtanácsnok indítványa nem kötelezi semmire sem az eljáró bírói tanácsot, de az esetek többségében a vélemény és az ítélet részben, vagy egészében azonos.
