Az egyik legszebb székelyföldi vidéken járunk. A csíkszentmártoni leágazástól hosszú kilométereken keresztül csodálhatjuk az érintetlen természetet, alig néhány, már-már mesebeli település szakítja meg a zöld különféle árnyalatait. Akaratlanul is eszébe jut az embernek Uz Bence, hiszen a fifikás észre most igen nagy szüksége van a székelynek.
A kaviccsal leborított földúton komoly forgalom volt, a körülbelül ötven kilométeres útszakaszon többen leelőztek, de bevallom, nem is nagyon siettem. Számomra az útszéli vadcsombor (mezei kakukkfű) virágának gyűjtése is pont olyan fontos volt, mint az úzvölgyi temető meglátogatása. Az erdőszéli turistapadon való falatozás alatt is motorosok, autósok és biciklisek áradata jött és ment, talán a csíksomlyói búcsú után is maradt turistáknak és a jó időnek köszönhetően. A falatozás bevégeztével, mint jó turisták, összegyűjtöttük a megmaradt szalámidarabokat és a közeli juhász kutyájának dobtuk, hogy ne vesszen kárba. A juhász felkapta a földről, leseperte róla a port és bekapta. Elszégyelltem magam.
A temető bejáratánál rengeteg parkoló autó. Mint a rendszámokból kiderül, nem csak magyarok, hanem románok is vannak szép számmal. Nem messze egy tucat román csendőr várakozott, arra emlékeztetve, hogy itt az elmúlt napokban történt valami. Az akkor kitört kaput felújították és lefestették a dormánfalviak, hogy nyoma se maradjon a vandalizmusnak.
Rárontottak a magyarokra az úzvölgyi temetőnél - a román külügy a magyarokat okolja | Magyar Hang
Verekedés, dulakodás után felszentelte a román ortodox egyház az úzvölgyi katonatemető román parcelláját. Szijjártó Péter berendelte a nagykövetet, a román külügy a magyarokra mutogat. Az úzvölgyi katonatemetőnél történtek miatt berendelték a budapesti román nagykövetet a Külgazdasági és Külügyminisztériumba péntekre - közölte a tárca tájékoztatásért és Magyarország nemzetközi megjelenéséért felelős államtitkára csütörtök este Facebook-oldalán.
Egy szúcsávai román ember szólított meg a kapuban, hogy bemehet-e a temetőbe. Igen, persze – mondtam és együtt léptünk be a kapun, csak én először a magyar fakeresztekhez, ő pedig az új betonkeresztekhez igyekezett. Gyerekes családok csendben nézték meg az emlékhelyet, olvasták el a feliratokat és csak egy-egy kíváncsi gyermek kérdései törték meg az ünnepélyes hangulatot.
– Apa, mit keresett itt az az egyetlen román katona? – kérdezte egy kislány az apjától, aki megpróbálta az apai tekintélyét megőrizve kinyögni, hogy fogalma sincs. A nyomunkba szegődött kölyökkutya boldogan követett, miközben a román zászlókkal teletűzdelt betonkereszteket fotóztam. Játékosan felkapott egy román zászlót és szaladt a kerítés irányába.
– Ez egy magyar kutya – mondták nevetve mellettem, és a kutya szájából kiszedték a zászlót, nehogy a szucsávai román új nemzetközi konfliktusról posztoljon. A kerítés túloldalán étkező csendőrök is nevettek a helyzet abszurditásán. A szucsávai román is mosolygott, érzékelve, hogy a kiskutya nem valaki utasítására vitte el a betonkeresztről a zászlót.
Amikor mindannyian körbejártuk a temetőt, a kapunál újra találkoztunk. Megkérdeztem tőle, milyen messze van a legközelebbi falu Bákó irányába. Tíz kilométer, válaszolta, majd arról érdeklődött a másik irányba intve, hogy milyen város van mifelénk. Csíkszereda, válaszoltam, és úgy éreztem, mintha újra egy első világháborús fronton lennék, két különálló ország határán. Mi keveset tudunk róluk, ők keveset tudnak rólunk.
Én elindultam Dormánfalva felé, de nem tudom, hogy ő megkockáztatta-e Csíkszeredát.
